Szépe György
Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar
Nyelvtudományi Tanszék
7624 Pécs Ifjúság útja 6.
e-mail: [email protected]
Az alábbi tucatnyi tanulmány szerzõi különféle országokban élnek; több ország állampolgárai; valószínûleg politikai, etnikai, nyelvi identitásuk is eltérõ; iskolázottságuk, munkatapasztalatuk és megélt életük is eltér egymástól; különbözõ munkahelyeken dolgoznak különféle beosztásban; sõt feltehetõen a világ múltjának és jelenének megítélésében sem egyezik a véleményük.
A tanulmánykötet egységét a témája biztosíthatja bizonyos mértékig. A Magyar Köztársaságban nemzeti (etnikai/nyelvi) kisebbségként élõ emberek, embercsoportok, valamint a Magyarországgal szomszédos államokban élõ - elsõsorban magyar - nemzeti (etnikai/nyelvi) kisebbségként elõ emberek, embercsoportok vizsgálata, fõleg az emberi jogok általános szellemében - és különösképpen azon emberi jogi aspektusokból, amelyek (a) nemzeti (etnikai/nyelvi) kisebbségi létükre vonatkoznak, (b) amelyek nyelvhasználatukra vonatkoznak, (c) s amelyek - az elõzõ két aspektus keretében - életminõségükre kihatással lehetnek.
A kötet elkészítését a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézete kezdeményezte és támogatta. Az intézet ezen vállalkozása révén szolgálja a nemzetközi tudományos közvéleményt egy olyan témakör bemutatásában, amelyet nélküle - ebben a történeti korszakban és ebben a földrajzi régióban - az egyetemek nem tudtak volna létrehozni.
Ehhez kapcsolódik mindjárt az elsõ kérdés, amellyel - úgy érzem - szembe kell néznünk. Ez a múlt árnyéka. Ezen sorok írója - már ifjú újságolvasóként a II. világháború kitörése óta, majd felnõtt állampolgárként átélt ugyanabban az országban hét politikai rendszerváltást (s ezen belül többféle gazdasági miliõt). A parlamenti törvények és kormányrendeletek, valamint az iskolai “tantervek és utasítások” úgy zúgtak el a fejünk felett, mint az üstökösök.
Máig is élénk érdeklõdéssel tekintek különbözõ területek, intézmények és személyek múltjára. Igyekezem empátiával átélni azokat a traumákat, amelyeket egyes emberek, emberek csoportjai - önhibájukon kívül vagy akár saját közremûködésükkel is - megéltek, s amelyeket maguk vagy szószólóik szüntelenül kifejezésre juttatnak. Ez azonban - egyetlen tudománynak: a történettudománynak a kivételével - az esztétika és a pszichológia birodalmába tartozik. Megengedhetetlen, hogy a múlt árnyékában éljünk, építsük mai és holnapi életünket: akár egyes emberként, akár azok különbözõ csoportjaként tesszük ezt!
A sérelmeket fel kell tárni tanulságként: de ami az egyik oldalon "sérelem", az a másik oldalon “a dicsõ nemzet integritásának fenntartása”, “elhivatott, kivételezett küldetésünk betöltése” stb. Már a mindennapi civil észjárás szempontjából is abszurd dolog az, hogy a folyó egyik oldalán más legyen az igazság, mint a másik oldalán. A hegyek és völgyek, a jégesõ, az árvíz, a környezetszennyezés, a járványok, a divatok, a rádió és a televízió, s a megmaradt a madarak és - normális idõben - a vonatok léte és “igazsága” nem függ attól, hogy a Föld melyik szegletében épp kié a hatalom, s az emberek melyik alosztálya kívánja a saját hatalmát egy - vagy több - másik alosztály rovására fenntartani vagy épp megnövelni.
Csak az ember egyetemes tisztelete: a szabadság, testvériség és szabadság fundamentumán, s csak a Föld egyetemes védelme lehet az a filozófiai alap, amelyben helyükre kerülhetnek a hosszú idõn át megoldhatatlan konfliktusok. Az persze nem egyszerû, hogyan lehet a versengésre épülõ piacgazdaságban egy kooperatív emberi filozófiát érvényesíteni. Erre vállalkoznak azok, akik az emberi jogokat a középpontba állították.
Az emberi jogi eszmekör - mint ismeretes - a XVIII. századi felvilágosodás terméke: az ember és a polgár (citoyen) elidegeníthetetlen jogait tartalmazta, azokat, amelyeket nem mástól kaptak, hanem amelyek járnak nekik. Ezt nevezik az emberi jogok elsõ nemzedékének: ezek a “homo politicus” jogai - ahogy én azt tanítani szoktam.
Ez az individuális homo politicus aztán furcsa helyzeteket élt meg a rákövetkezõ XIX. században. Kiderült, hogy nemcsak mint polgárt nyomta el a középkorból ott maradt (s akkoriban néhány helyen visszatért) központi királyi hatalom, hanem a birodalmak (vagy nagy királyságok) legerõsebb etnikuma (nemzete) elnyomta bürokratikus, rendõri és kulturális eszközökkel a többi etnikumot (akár nemzetté fejlõdtek azok az akkori felfogás szerint, akár nem). Nemritkán “kínai doboz”-hoz hasonló szerkezetek alakultak ki, amelyekben az elnyomott etnikum (nemzet) is elnyomójává válhatott egy másik etnikumnak. Az elnyomottak kollektív jogainak vindikálásából alakult ki a “kisebbségi jog”, amely egy adott politikai struktúrán (birodalmon, királyságon, köztársaságon) keresztül vált a központtól eltérõ nyelvet beszélõ embercsoportok szabadságának jogi keretévé - akár aspiráció, akár engedmény formájában. A kisebbségi jogi mûveleteknek jó néhány szimbolikus; de számos reális színtere is létrejött és maradt fenn mind a mai napig: ezek között is a legfontosabb a kisebbségek nyelvén folyó - anyanyelvi - iskolázás.
A kisebbségi jogi szféra ebben a földrajzi zónában elsõsorban az etnikai-nyelvi kisebbségre vonatkozik, mivel a XIX. századi fejlõdésben ennek volt a legnagyobb szervezõ ereje. Ez a kisebbségi szempont annyiban volt “nyelvi”, hogy egy nyelven keresztül összefüggõ, tömeges kommunikációs térre vonatkozott; s annyiban volt “etnikai”, hogy ezen a téren belül a beékelt kisebb nyelvi csoportok is hasonló hétköznapi (és ünnepnapi) szokásokat gyakorolhattak: “értették egymást beszéd nélkül is”.
Ebbe a kisebbségi térbe beleilleszkedett a vallás, illetve a vallást szervezõ “történeti egyházak” tevékenysége. A katolicizmus és a protestantizmus Nyugat-Európához való kötõdésre utalt; a protestáns felekezetekben néha ez közvetlenül az etnikummal együtt, sõt annak alárendelve nyilvánult meg; a katolicizmus univerzális jellegénél fogva közvetve: kiemelkedõ tisztségviselõinek és hirdetõinek tevékenysége révén válhatott a nemzeti/nyelvi/etnikai kisebbségi mozgalmak jelentékeny résztvevõjévé. A késõbbiekben, a térségben - a XIX. század elõtt szerepet játszó – “történeti egyházak” félig-meddig beléptek a közéleti szférába: s a politikai szféra meg a civil szféra között egy “köztes”, félúton levõ szférát alakítottak ki (viszonylag csekély megszakítással mind a mai napig).
A görög-keleti (többféle szerkezetû, de azonos tartalmú) egyházak voltaképpen Európa keleti és dél-keleti központjai felé figyeltek. A tõlük "nyugat" felé visszatért (vagyis az osztrák császár és a római pápa felsõbbségét elismerõ) testvéreik alkották a görög-katolikus felekezetet, amely szintén beleilleszkedett a nemzeti szerkezetbe.
Nem - vagy csak nagy nehézségek árán - illeszkedett ebbe az összetett szerkezetbe a zsidóság, amely nyelvi és etnikai különbözõségeit jórészt feladta; vallási, illetve kulturális sajátosságait azonban megtartotta, ezért is vált könnyen áldozatává irracionális belsõ és külsõ támadásoknak.
S kívül maradt ezen a szerkezeten a "rassz" (vagyis fizikai-antopológiai emberfajta) szerint kisebbségnek tekinthetõ cigányság, amely eltérõ szerkezetû identitása miatt nem önálló nemzetként kívánt létezni, hanem fokról-fokra hátrált hagyományainak védelmében. Õket ezért is felejtették ki hosszú ideig a nemzeti kisebbségek témakörébõl.
Megjegyzendõ, hogy a XIX. századi szabadelvû törekvések keretében máig is méltányolható elképzelések, törvények születtek a történeti keresztény/keresztyén egyházak és a zsidóság érdekeinek védelmében, valamint bizonyos vonatkozásban a nyelvi-etnikai kisebbségek kezelésében is.
A nyelvi/etnikai kisebbségek megindult fejlõdésében csaknem minden a visszájára fordult a XIX-XX. század fordulóján, a magyar királyságban bekövetkezett konzervatív fordulat következtében.
A XIX. században az akkoriban divatját vesztett emberi jogok és a kisebbségi jogok szférái között voltaképpen nem alakult ki pozitív kapcsolat. A középkori lovasság bandériumai nemzeti zászlók alatt pompáztak, s efelé igyekeztek a saját zászlóik alá törekvõ nemzeti (nyelvi/etnikai) kisebbségek is.
Ezen közben a világ fejlõdött. Lassanként a súlypontok tekintetében Európa mellett egyéb kontinensek országai is belekapcsolódtak a nemzetközi együttmûködés rendszerébe. Az I. világháborút követõ években létrejött a Népszövetség, amelynek nagy lehetõségei voltak a ténylegesen világméretû nemzetközi akciókban. A gyõztesek szervezetei azonban voltaképpen erõtlenek voltak a Párizs környéki békék során átszabdalt európai kontinens új típusú kisebbségvédelmi problémáinak kezelésében. Ezek annyiban voltak “új típusúak”, hogy nagyobb részük “volt többségi csoportok” egy részének minorizálását (kisebbséggé válását) eredményezte, szemben a klasszikus - állam nélküli - kisebbségi csoportok régóta alárendeltségben levõ nyelvi/etnikai csoportjainak helyzetével.
Aztán jött a II. világháború, amely megbolygatta a két világháború közti helyzetet - több vonatkozásban épp a nyelvi/etnikai szempontok figyelembevételével, s amelynek során "kisebbségi" emberek tömegei (például szinte teljesen mértékben a zsidóság, nagymértékben a cigányság, a másként gondolkodók vagy élõk) megsemmisültek. Majd pedig a második világháborút ismét Párizsban lezáró békeszerzõdések, amelyek csaknem egészükben helyreállították a két világháború közötti szituációt, beleértve a nyelvi/etnikai kisebbségek által kialakított mozaikot. S a második párizsi békeszerzõdés már - de facto - figyelmen kívül hagyta a nemzeti kisebbségek jogait.
Ez volt az az idõszak, amelyben Európa épp elveszítette világuralmát. S mire a hatvanas években elkezdõdött az afrikai és ázsiai gyarmati birodalmak felszámolása, addigra a “homo politicus” jogai csak a “homo oeconomicus” jogaival gyarapodtak: a munkavégzés és a szociális szféra jogaival.
Európa II. világháborút követõ “status quo” mozdulatlanságát megrengetõ nyugat-európai generációs mozgalmak és a kelet-európai belsõ erjedés egyaránt szükségesek voltak ahhoz, hogy ismét elõtérbe kerüljenek az emberi jogok. Az Európán kívüli dekolonizációs folyamatok és az európai kisebbségi vindikációk összetalálkozása új reménységet keltett az individuális klasszikus emberi jogoknak, a kisebbségek kollektív jogainak, valamint egyes speciálisan hátrányos helyzetben levõ emberi csoportok jogainak harmonizálására. Az emberiség új szervezete, az Egyesült Nemzetek - szakosított szervezetei révén is - napirendre tûzhette az emberiség túlélése szempontjából szükséges emberi jogok kérdését: mintha elkezdõdött volna a “homo sapiens sapiens” (így volna helyes ennek a használata, ha az ígéretek beteljesülnének) történeti korszaka. Ehhez szükségessé vált az emberi jogok fogalmának továbbfejlesztése, a kollektív emberi jogok kategóriájának kialakítása.
A tanulmánykötet a "magyar-párú" kétnyelvûek csoportjaival foglalkozik: a Magyar Köztársaság határain belül és azon kívül. A nyelvész számára ez factum; de a társadalomtudományok szempontjából önmagában nehezen értékelhetõ problémakör. A témában szereplõ embercsoportok ugyanis kultúrájukban (vagyis értékeikben és szokásaikban) óhatatlanul osztoznak a magyar komponens révén. Identitásuk lehet kettõs vagy legalább rétegezett. Nem könnyû ebben a szituációban magyar identitású kutatóknak olyan fókuszt találni, amelyet minden érdekelt "objektív"-nak fogadnának el. Hátha ez nem is lehetséges (kivéve jól célzott egyes jelenségek és kérdések összegezésében). Ezen sorok írója szerint, nem is érdemes keresni nagy méretû társadalmi kérdések objektív összeillesztését erõltetni egy-egy térségben: ehelyett olyan antropológiai - vagyis egyetemes emberi - keretet kell keresni, amelyben nem lehet valaki egyszerre vádlott/vádló és bíró.
A nyelvészet, amelyben egyre inkább összekapcsolódik az ember társadalmi, pszichikai és biológiai jellege, nem esélytelen arra, hogy érvényes kérdéseket tegyen fel a régió bonyolult nyelvi viszonyainak keretében is. Ezek a kérdések - mutatis mutandis - átvihetõk más szférákra is.
Ehelyütt szükségesnek látszik kitérni a nyelvi funkciókra. Itt ki fogom egy kicsit fejteni a nyelv különbözõ funkcióinak kérdéskörét. (Ennek a feladatnak a fontossága számomra akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az EBESZ Hágai ajánlásainak elõkészítése során a túlnyomó többségben levõ társadalomtudósok, politológusok, jogászok egyetlen nyelvi funkcióra koncentrálták a figyelmüket: ez az államhatalmi többség és a nyelvi/etnikai kisebbség nyelvhasználatának szimbolikus funkciója volt. Nem voltam egyedül a vitában azok között, akiknek végül is sikerült kiszélesíteni ezt a kört.) A nyelvnek kétségtelenül legfontosabb funkciója a kommunikáció, vagyis az emberek közötti együttmûködés segítése: ez a nyelvi funkció eltéphetetlenül összefonódik az emberi cselekvéssel, annak legkülönbözõbb változataiban: a játéktól, a munkáig a párválasztás, a család, a nevelés, a barátság, a szórakozás, a harc, a múlt felidézése, az istentisztelet, a szabadidõ eltöltése stb. körében
Ennek alá van rendelve az identitást szimbolizáló funkciója a nyelvnek, amelyet általában egy adott nyelvi közösséggel kapcsolatban vesznek tekintetbe: egyszerû esetben a kölcsönös érthetõség létrehoz egy - adott esetben – “mi”-ként mûködõ közösséget (a “koinéhez” tartozást) az utóbbi századokban azonban a mérce egyre feljebb került: egy nyelvterületen belül a gazdasági/kulturális/politikai központ(ok) alakított(ak) ki egy csak iskolában elsajátítható nyelvi normát, amely eldöntötte, hogy valaki jogosan tekint-e saját önazonossága szempontjából az egyik (vagy másik)centrumra. Ennek kialakult egy rétegezett formája is, amely könnyebbé tette a teljes identitás vállalását a perifériákon élõk számára is.- Az identitás mint nyelvi funkció összefonódott egy adott - vagy valaha létezett - politikai egységhez való lojalitással: ilyenkor az egyik központhoz való tartozás nehezen (vagy sehogyan sem) fért össze egy másik központtal harmonizáló identitással. A többszintû, illetve rétegezett identitás ugyan érthetõ, magyarázható a nyelvi/etnikai szférában, de nehezen tolerálható a politikai szféra lojalitásának szempontjából. - Ez a kérdés egyébként nyelvészetileg ma már elválaszthatatlan a kétnyelvûség (bilingvizmus), illetve a diglosszia kérdésétõl. A politikum úgy keveredik bele ebbe az egyetemesen megtalálható nyelvi jelenségbe, hogy nem mindegy: ki rendeli el, ill. követeli ki a kétnyelvû iskolát, és a kétnyelvû iskola az asszimilációnak, vagy a nyelv megtartásának lesz-e a mûhelye.
S mindjárt itt kell említeni a nyelv megismerõ funkcióját, amelyik a kommunikatív funkció után - azzal együtt - a legfontosabb az emberi nem fennmaradása és fejlõdése szempontjából. Ez a kognitív funkció dönti el, hogy a kisgyermek milyen világot épít ki maga körül, hogyan látja azt, hogyan tud róla beszélni. (Vigyázat: a megismerés nagymértékben nyelvi, de nem kizárólagosan nyelvi jellegû: a szemünknek és kezünknek is nagy szerepe van benne.) Ez az antropológiai érvelés az alapja a vernakuláris nevelés követelésének: a gyermek számára az optimális az, ha a világot családjának a nyelvén ismeri meg, az iskolát azon a nyelven kezdi el és folytatja mindaddig, amíg a gazdasági/politikai viszonyok lehetõvé teszik: lehetõleg az iskolázás befejezéséig. Ezt az elvet az UNESCO alapító atyái az 1940-es évek legvégén, a brit gyarmatbirodalom elõtt kialakult indiai felfogásból vették át. S ez a vernakuláris elv lett az alapja az anyanyelvi nevelés emberi jogának. (Hadd jegyezzem meg: sem a vernakuláris elv, sem az anyanyelvi nevelés/oktatás elve nem kizáró jellegû, csak épp az elsõ, otthoni, családi, anyanyelv fontosságát emeli ki a késõbb szükséges környezeti nyelvek, államnyelv, illetve nemzetközileg fontos nyelvek tanulásával szemben, s fõleg azzal szemben, hogy ezek a nyelvek legyenek az oktatás médiumai. Talán a régió sajátosságai közé tartozhat, hogy J.A. Comenius cseh filozófus és pedagógus épp a magyarországi Sárospatakon alakította ki az anyanyelven megkezdendõ oktatás gondolatkörét.)
Külön szembe kell azzal a problémával, hogy miért épp a Magyar Köztársaság és a magyar nyelvi/etnikai csoport képviselõi váltak a modern emberi jogok (ezen belül a nyelvi emberi jogok) szószólóivá, hisz' épp ebben az országban történt meg a legnagyobb mértékben a nemzeti kisebbségek asszimilációja. Ennek két okát szokták adni: (a) ez az ország vált radikálisan egynyelvûvé a XX. század elsõ harmadában (a megelõzõ soknyelvû állapotához képest), (b) s épp ezáltal kerültek nyelvi/etnikai kontinuumának jelentõs számú részei más, több szomszédos ország (politikai, gazdasági, kulturális) fennhatósága alá. Ezt - bizonyos távolságtartó hûvösséggel - akkor is el kell mondani, hogyha a két világháború között az akkori konzervatív rezsim legjelentõsebb politikai terve (és vágyálma) az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerzõdések revíziója volt, vagyis "a Magyar Királyságtól elszakított területek visszacsatolása". Nos, akik ebben a kötetben írtak - akárcsak a térség értelmiségének színe-java - elismerik és megváltoztathatatlannak tartják Európa jelenlegi térképét, már ami az egyes országok határát illeti. Ebben a történeti szituációban az Európai Unió belsõ jogrendje, az Egyesült Nemzetek virtuális jogrendje és a szomszédos államoknak egymás szuverenitását kölcsönösen deklaráló szerzõdései jelenthetik azt a fordulatot, amelynek keretében (a) bár lekerül a lehetséges események napirendjérõl a meglevõ államhatárok bármilyen erõszakos megváltoztatása, (b) a természetes nyelvi/etnikai közösségek viszonylagos egysége helyreállhat az EU keretében. Ennek folytán pedig kialakulhat - megerõsödhet - a térség polgárainak többszintû identitása és összetett lojalitása: Európa, országuk rendje és nyelvi-etnikai közösségük irányában.(Ha nem kapcsolódott volna össze a nemzeti kisebbségek kérdése valamilyen módon a hatalommal és a gazdasági szférával, akkor nem volna reménytelen ez a megközelítés.)
Amíg azonban elérünk a "civitas dei"-be, addig a tudomány területérõl azáltal lehet elõmozdítani a kooperatív jövõt, hogy minél több ellenõrizhetõ adatot, s azok összefüggéseit tartalmazó tanulmányt tesznek közzé.
Ebben a felfogásban nemcsak megmarad, hanem megerõsödik a társadalomkutatók “regionális felelõssége”, amelynek során elfogadják, hogy az európai mozaikból rájuk esõ saját részüket be kell mutatni. Az sem baj, ha ugyanezt a szeletet többen, többféleképpen mutatják be. Éppen ezért pártolandónak tekintem a több országból származó, többféle iskolázottsággal rendelkezõ és különféle szakmák alapállásából induló szakemberek együttmûködését egy ilyen kötet elkészítésében. Hasonló módon, változatos kritikai reagálás fogja majd fokozatosan kialakítani a régióban, a régiók között, a kontinensen és a földrajzi helyzetétõl független nemzetközi tudományos közvéleményben egy ilyen kötetben bemutatott és tárgyalt problematika “sine ire et sine studio” kezelését.
Gondolom, hogy a térség specifikumainak összefoglalásában mindenképpen kompetensebbek lesznek azok, akik kívül élnek a térségen, s a nagyapjuknak sem görbült meg egy hajszála sem a térségen folyamatosan fújó viharos szélben.
Ha Magyarország és a régióból néhány társa tagjává válik a kiterjesztett Európai Uniónak (amely még mindig nem fogja át a kontinens egészét), akkor talán idõszerû lesz egész Európában tanulmányozni ennek a térségnek a viszonyait, ahogy mi tanulmányozzuk hosszú idõ óta a nyugat-európai államok viszonyait. A közép-európai zónában - a politikai hagyomány szerint - nincs nagyhatalom: itt sok kis állam és egy középhatalom van: Lengyelország, amelyet zivataros története megakadályozott középhatalmi funkciójának ellátásában. A világnak ezen a táján színesebbek a mozaikok, még mindig elevenek a múlt által ütött sebek (s fõleg azok helye sajog), de ez a csoport határozottan a demokratizálódás és a modernizálás útját választotta. Azt hiszem, hogy a régió sajátosságai miatt lehetetlennek látszik mind a demokratizálódásnak és a modernizálódásnak a Nyugat-Európában kialakult folyamata és rendje, ha - ebben a régióban és a nagyobb térségben is - nem kerülnek egymással új típusú összhangba a szomszédos országok politikai differenciái, a határokon átnyúló nyelvi közösségek, valamint a legtöbb országban azonosítható nyelvi/etnikai kisebbségek kérdésköre az ennél is szélesebb emberjogi keretben. Hátha az a kissé komplikált közép-európai helyzet megértésének lesz olyan hozadéka az egész kontinens - és az azon túl nyúló - világ számára, ami csak innen származhat. Hátha ezeknek a “szélekrõl jövõknek” a kérdései a “centrumban levõk” számára is érdekes válaszokat eredményeznek…