Államnyelv, hivatalos nyelv – kisebbségi nyelvi jogok Kelet-Közép-Európában

 

Szarka László

MTA Kisebbségkutató Intézete

1013 Budapest Országház u. 30.

[email protected]

 

A nyelvek lehetséges státusa Kelet-Közép-Európában

 

Az EBESZ Kisebbségi Fõbiztosa által 1999-ben közzétett, a tagállamokban érvényesülõ kisebbségi nyelvi jogokról szóló jelentés a kelet-közép-európai országok esetében az 1989 utáni tíz év egyfajta összefoglaló értékeléseként is felfogható.1 A jelentés a kisebbségi nyelvi jogok belsõ, regionális, nemzetközi és bilaterális jogforrásait vizsgálva megállapította, hogy sem egyetlen ország törvénye, sem más nemzetközi jogforrás nem tartalmazza az államnyelv vagy a hivatalos nyelv autentikus jogi definícióját. Ezeket a fogalmakat az egyes államok különbözõ értelemben használják. Az államnyelv kifejezés alatt némely esetben a történeti, nemzeti nyelvet értik, amely az adott országban történetileg kialakult többségi nyelv és gyakran kizárólag az adott országban használatos. Ezzel szemben a hivatalos nyelv funkcióját nem ritkán olyan, más országból származó nyelv tölti be, amely már meghonosodott a mindennapi életben, s jelenleg a hivatalos nyelvi érintkezés eszközének számít. A fõbiztosi jelentés szerint ma „semmilyen nemzetközi jogi norma nem létezik, amely meghatározná, hogy az államnak egynél több hivatalos nyelvet kellene elfogadnia, hogy ily módon kielégítse azoknak a személyeknek az igényét, akik valamely nemzeti kisebbséghez tartoznak (mint ahogy olyan kötelezettség sem létezik, hogy az államnak egyáltalán hivatalos nyelve legyen).”2

A többségi nemzetek nyelvét államnyelvként vagy az adott állam hivatalos nyelveként kodifikáló törvények alkotmányos forrása - Magyarország kivételével - a vizsgált közép- és kelet-közép-európai államokban (a jelen tanulmány Magyarország s a vele szomszédos hét állam, valamint Csehország és Lengyelország gyakorlatát elemzi) az ország alkotmánya, amely az államot a többségi nemzet nemzetállamának, s ebbõl következõen a többségi nyelvet az állam elsõ számú nyelvének – hivatalos vagy államnyelvének – tekinti.

 

1.1. A nemzeti nyelv értelmezése

 

A többségi nemzet nyelvének szimbolikus, politikai funkcióit a térség országainak alkotmányai, illetve az említett alkotmányok mellett Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, illetve Szlovénia, Lengyelország és – 2001 óta – Magyarország esetében külön nyelvi törvények többféleképpen rögzítik. A többségi nemzetek nyelve az említett alkotmányok, illetve törvények szerint az alábbi meghatározásokban szerepel:

a nemzetállam kifejezõdésének eszköze

az államéleten, közigazgatáson belüli zavartalan kommunikáció eszköze

a nemzeti kultúra értékeinek hordozója

a nemzeti önazonosság alapvetõ eleme

nemzeti kulturális kincs

az állam valamennyi polgárának külön intézményekkel védett és fejlesztett közös kommunikációs eszköze

A többségi (államalkotó) nemzet kodifikált irodalmi (sztenderd) nyelvváltozata, amelynek használatát az adott nyelv egyéb nem sztenderd változataival szemben is elõnyben kell részesíteni.3

A többségi nemzet irodalmi (sztenderd) nyelvváltozata a vizsgált 8 országban mindenütt nemzeti nyelvnek számít, azaz államalkotó nemzeti közösségek által anyanyelvként használt nyelv. Ausztria esetében a német nyelv további másik két államban – Belgium német tartományával együtt három államban – is nemzeti nyelv, Ukrajnában pedig az oroszt, Csehországban pedig a szlovákot továbbra is nemzeti nyelvnek tekintik. A nemzeti nyelvek Magyarország kivételével azért váltak a vizsgált országok hivatalos nyelvévé, illetve államnyelvévé, mert alkotmányuk az államot nemzetállamként határozza meg.

A nemzeti nyelv és a hivatalos nyelv fogalma között Bartha Csilla szerint nem csupán a kelet-közép-európai államokban nem tesznek különbséget, hanem hasonló a helyzet az amerikai kontinens nagyon sok államában, Franciaországban, de – külön törvényi szabályozás nélkül hasonló a helyzet – Magyarországon is. Ezzel együtt a nemzeti és a hivatalos nyelvek eltérõ funkciójában, valóságos és szimbolikus jelentéstartalmában, a nemzeti és a hivatalos nyelvet beszélõ közösség státusában, összetételében, egyaránt lényegi különbségek lehetnek.4

Ezek a különbségek alapvetõen a nyelv jogi státusában ragadhatóak meg. A többségi nemzeti nyelvek kivétel nélkül az adott állam hivatalos nyelvi státusát élvezik, szemben a kisebbségi nemzeti nyelvekkel, amelyek – mint alább látni fogjuk – térségünkben az érvényes törvények szerint Szlovéniában, Horvátországban, Ukrajnában és 2002-tõl kezdve Szerbiában nyertek a kisebbségek által lakott régiókban hivatalos nyelvi státust. A többi államban a kisebbségek nyelvi jogait nem a nyelvek hivatalos nyelvként való elismerésével, hanem korlátozott érvényû nyelvhasználati engedményekkel bõvítették a 20. század utolsó évtizedében.

 

1.2. Az államnyelv értelmezése

 

Külön vizsgálódást érdemel az államnyelv kategóriája, amely sokszor összekeveredik, illetve azonosul a hivatalos nyelv fogalmával. Kiss Jenõ az európai nemzeti nyelvek közül az önálló állammal rendelkezõ nemzeteknek az adott „nemzeti” államokon belül törvényileg priveligizált helyzetét tekinti államnyelvi státusnak, s az ezzel a státussal nem rendelkezõ, s ezért „eleve hátrányos helyzetû” kisebbségi nyelvekkel szemben a korlátozás nélküli nyelvhasználatban jelöli meg a két státus közötti alapvetõ különbséget: „A mai államnyelvi helyzetû európai nyelvek teljes hatókörû nyelvek, s mint ilyenek a társadalmi és magánélet minden területének valamennyi aktuális szükségletét kielégítik, teljes mikrotársadalmi nyelvi kommunikációs körét lefedik. Nemcsak használatuknak, hanem oktatásuknak és mûvelésüknek sincs törvényi, illetõleg adminisztrációs akadálya (pénzügyi persze lehet).”

Kiss Jenõ tehát sem a jogi szabályozást, sem pedig a hivatalos nyelv szimbolikus, állampolitikai funkcióit nem tekinti meghatározónak valamely „nemzeti nyelv” államnyelvi minõsítésében: „Az államnyelv valamely állam – általában egyedüli hivatalos nyelve (Ausztriáé a német, Oroszországé az orosz, Magyarországé a magyar).” Az államnyelvtõl eltérõen, a hivatalos nyelv esetében azt tekinti a legfontosabb kritériumnak, hogy az „a nyilvános, közéleti ügyintézésnek, a tömegtájékoztatásnak és az oktatásnak az alkotmányban, törvényben rögzített, illetõleg rendeletekben elõírt nyelve”.5

Ezek a definíciók tehát nem annyira az államnyelv politikai és szimbolikus funkcióira helyezik a hangsúlyt, hanem a többségi nemzet által beszélt nyelv jogilag biztosított szabad érvényesülésére, akadálytalan használatára, mûvelésének, oktatásának szabadságára, intézményi feltételeinek biztosítására. Az államnyelv és a kisebbségi nyelv hatását tovább elemezve, Kiss Jenõ az államnyelv feltartóztathatatlannak tûnõ hatását, a különbözõ nyelvhasználati színtereken megmutatkozó túlsúlyát emeli ki, amely szerinte a kisebbségi közösség által beszélt nemzeti nyelv „ún. állami változatainak” kialakulásához vezethet.6

A nemzeti és hivatalos nyelvek közösség- és államszervezõi funkcióját, történeti, politikai és szimbolikus funkcióját helyezi elõtérbe az "állampolgárok nyelvének" meghatározásakor Szépe György. „Az államot, a hazát is jelképezõ nemzeti nyelvek – gondoljunk csak a nemzeti himnuszokban, mindenki által ismert nemzeti irodalmi alkotásokban, történeti szállóigékben stb. rejlõ közösségformáló erõre – hosszú idõn keresztül csak szimbolikusan jelentették az államot, de a 20. század folyamán, a nyelvi jogok kodifikációjával a szó jogi és adminisztratív értelmében is államnyelvvé váltak, miközben az egyes állam szükségleteihez igazodva továbbra is megõrzik korábbi szimbolikus, esetenként már-már szakrális funkciójukat.”  Szépe György szerint „ez a szimbolikus funkció a hivatalos nyelvnek – fõleg, ha a haza nyelvérõl van szó – pozitív mellékértelmet és erõs érzelmi színezetet ad. (…) Nagyon valószínû, hogy a szimbolikus funkció nagyon hosszú ideig megmarad. Ennélfogva javasoljuk ennek a szempontnak a figyelembevételét minden nemzetközi kihatású nyelvpolitikában.”7 Ez a meghatározás az államalkotó nemzetek nyelvének történetileg kialakult, közösségteremtõ és értékhordozó szerepét emeli ki, s nem vizsgálja az államnyelvi koncepciónak a nemzetállami reflexek által mûködésbe lépõ lingvicista tendenciáit, a nemzeti, nyelvi kizárólagosságra törekvõ asszimilációs nyelvpolitika államnyelvi gyökereit.

Azt, hogy a hivatalos nyelv államnyelvi kodifikációjával az egyes államok törvényhozói más, kimondottan állampolitikai célokat is megpróbáltak érvényesíteni, a legjobban a szlovák államnyelvvel kapcsolatos állásfoglalásokon keresztül lehet bemutatni. A Szlovák Köztársaság államnyelvének fejlesztési koncepciója címet viselõ 2001. február 14-i dokumentum a következõképpen fogalmaz: „Minthogy a nyelv a nemzet egyik lényeges identifikációs jellemzõje, ezért a szuverén állam államalkotó nemzetének nyelvét  államnyelvnek kell tekinteni. Ebbõl adódóan az államnyelv az a nyelv, amelynek használata az adott állam területén a kijelölt kommunikációs területeken kötelezõ használni.”8

Ugyanakkor éppen a szlovák államnyelvtörvény negatív belpolitikai és nemzetközi fogadtatása mutatja, hogy a régió régi és új nemzetállamainak államnyelvi kodifikációs törekvései szükségképpen szembe találják magukat, illetve elõbb-utóbb kiegészülnek a kisebbségi nyelvek státusának törvényi szabályozásával, rendezésével.

Ezt a folyamatot az Európa Tanács által 1992 novemberében aláírásra megnyitott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának kelet-közép-európai ratifikációja erõsítheti fel és terelheti abba az irányba, amely a különbözõ státusú nyelvek fokozatos emancipációját eredményezheti.9 Jórészt ez magyarázza, hogy az Európai Unió 2004-re tervezett keleti bõvítésében közvetlenül érdekelt és a bõvítés elsõ körében figyelembe nem vett többi állam egyaránt igyekszik rendezni a hivatalos nyelv és az ország területén használatos kisebbségi nyelvek közötti viszonyt.

 

1.3. A többségi és kisebbségi nyelvek viszonya

 

A hivatalos nyelv és kisebbségi nyelvek közötti viszony alapján a kisebbségi fõbiztosi jelentés az államokat hat csoportba sorolta:

A kisebbségi nyelvek hivatalos használatát a választ küldõk közül egyedül Franciaország nem engedélyezte 1999-ben.

A második csoportba sorolt államok kormányai vagy nem válaszoltak az idevágó kérdésre (az európai államok közül Fehéroroszország, Bulgária, Lengyelország és Törökország), vagy magukat mint kisebbségiek nélküli állam határozták meg (Izland, Ciprus, Lichtenstein, Luxemburg és San Marino).

A harmadik csoportot azok az államok alkotják, amelyek kizárólag a hivatalos nyelvként elismert nyelveken engedélyezik a hivatalokkal való kommunikációt. az európai államok közül Málta (angol, máltai), Norvégia (norvég, szami) Íroroszág (angol, ír), Svájc (a három hivatalos nyelv és a rétoromán nyelv használata a szövetségi szinten megengedett, de a kantonok és a községek szintjén csak a helyi hivatalos nyelv az engedélyezett).

A negyedik csoportba tartozó államok a kisebbségek nyelvét is hivatalosnak tekintik, de kizárólag a kisebbségek által lakott régiókban: pl. Ausztria (a szlovén és a horvát nyelvet), Finnország (a finn és a svéd országos hivatalos nyelv mellett a szami nyelvet), Németország (a luzsicei szorbok nyelvét), de pl. az Egyesült Államok csak az õslakos indián törzsek nyelveit fogadja el regionális hivatalos nyelvként, a bevándorlókét nem.

Az ötödik csoportot alkotó országok a bizonyos területen többségben vagy meghatározott százalékban élõ valamennyi kisebbség nyelvét elfogadják regionális nyelvként (Horvátország, Észtország, Litvánia, Moldávia)

A hatodik kategóriát a kisebbségi nyelvhasználatot firtató kérdésre minden részletezés nélkül pozitív választ adó államok tartoznak (pl. Bosznia-Hercegovina, Csehország, Dánia, Görögország, Magyarország, Portugália,Románia, Szlovákia, Svédország, Ukrajna).10

 

Alapvetõen tehát a többségi nemzeti nyelv és a kisebbségek nyelveinek jogi státuszát vizsgálva négyféle nyelvjogi helyzetrõl beszélhetünk az európai országokban, illetve a Kárpát-medencében Magyarországgal szomszédos államokban.

A hivatalos nyelv (államnyelv) fogalmát az alkotmány rögzíti, s az kizárólag a többségi nemzet nyelvére érvényes.

A hivatalos nyelv (államnyelv) fogalmát az alkotmány rögzíti, de az ország kisebbségi nyelveivel együtt. Ezeket regionális hivatalos nyelvvé nyilvánítja.

Az államnyelv vagy a hivatali nyelv fogalmát az alkotmány nem, de egyéb jogszabályok rögzítik, szabályozzák

Az államnyelv vagy hivatalos nyelv fogalmát sem az alkotmány, sem más törvények nem rögzítik

 

 

2. A vizsgált országok jogi szabályozása és gyakorlata

 

A 20. század végén, illetve a 21. század elején az általunk vizsgált tíz ország nyelvi jogi szabályozása és gyakorlata alapján a következõ képet rögzíthetjük.

a) Az elsõ csoportba Szlovákia, Románia, valamint az 1980-90-es évek miloševici Jugoszláviája sorolható. Ezekben az államokban a hivatalos nyelv és az államnyelv általában szinonim kezelése helyett a többségi nemzet nyelvének államnyelvi pozícióit külön törvényben szabályozták, illetve Románia esetében a 2001. évi nyelvtörvény-tervezet ilyen szándékkal készült. Ez a nyelvjogi megkülönböztetés eleve megakadályozza a kisebbségi nyelvek (regionális vagy párhuzamos) hivatalos nyelvvé minõsítését.

b) A másik csoportba Szlovénia, Horvátország s részben Ausztria, Ukrajna és a 2002 utáni Szerbia sorolható.

c) A harmadik csoportba sorolható Lengyelország, ahol a szejm 1999. október 7-én törvényt fogadott el a lengyel nyelv védelmérõl, s amely a lengyelt hivatalos nyelvként kodifikálta.

d) A negyedik csoportba Csehországot, illetve Magyarországot lehet besorolni. Az 1999. évi  kisebbségi fõbiztosi jelentés is ezt a helyzetet rögzítette: Magyarországot Svédországgal és az Egyesült Államokkal együtt azon államok között említette, ahol semmilyen hivatalos vagy államnyelvet sem rögzítettek a törvények.  Csehország a kérdésre válaszolva jelezte, hogy a cseh törvények nem rögzítik a hivatalos nyelv fogalmát, de némely törvény feltételezi a cseh nyelvnek mint hivatalos nyelvnek a létezését.11

 

  

Az alábbiakban a kelet-közép-európai régió tíz államának hivatalos nyelvi, illetve államnyelvi szabályozását, gyakorlatát ez utóbbi csoportosítás szerint elemezzük.

 

2.1.  Az államnyelvet kodifikáló államok

 

A többségi nemzet nyelvének hivatalos nyelvként történõ kodifikációjára való törekvés egyidõs a nemzetállami ambíciókkal. A hivatalos nyelv államnyelvi pozíciójának törvénybe iktatása viszont ezen túlmutató nyelvpolitikai szándék: az általában jelentõs számú nyelvi kisebbségekkel rendelkezõ államok a többségi nyelv hivatalos nyelvi pozícióit a hivatalos nyelv államnyelvi szintre emelésével kívánják megerõsíteni, megváltoztathatatlanná tenni, s elzárni az utat mindenfajta nyelvi jogi egyenjogúsítási törekvés, s ezáltal mindenfajta autonomista, föderalista politika elõtt.

 

2.1.1. Szlovákia

Ez az államnyelvi koncepció a legteljesebben az 1993. január 1-jével önállósult Szlovákiában valósult meg. Ennek számos történeti, bel- és külpolitikai oka van, amelyekre ezúttal nem térhetünk ki.12 A Szlovák Köztársaság 1992. szeptember 1-jén elfogadott Alkotmánya szerint Szlovákia nemzetállam. A preambulum a szlovák nemzetet jelöli meg államalkotó nemzetként, a szlovák nyelvet pedig ennek megfelelõen nem egyszerûen az állam hivatalos nyelveként, hanem államnyelvként deklarálja. Az alkotmány a 12. cikkely (2) bekezdésében az állam minden polgára részére szavatolja az összes alapjogot „nem, faj, bõrszín, nyelv, hit és vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzetiségi vagy etnikai kisebbséghez való tartozás, vagyoni, származási vagy egyéb helyzet szerinti megkülönböztetés nélkül”. Tiltja a hátrányos megkülönböztetést, de az államnyelvi rangra emelt hivatalos nyelvvel a szlovák alaptörvény – amint azt az 1994-1998 közötti fejlemények bizonyították – lehetõséget nyújtott a kisebbségek anyanyelv-használati jogainak korlátozására, s ily módon a nem szlovák anyanyelvûek hátrányos megkülönböztetésére.

Az alkotmány 34. cikkelyének 1. bekezdése deklarálja ugyan a „nemzetiségi kisebbséget vagy etnikai csoportot alkotó polgárok” részére a szigorúan egyéni jogként értelmezett kisebbségi kulturális, nyelvhasználati, oktatási, egyesületi jogokat, de a kisebbségi nyelvek hivatalos használatához, s ily módon azoknak a kisebbségek által lakott régiókban, településeken való egyenjogúsításához semmilyen támpontot sem ad. Jól tükrözi a szlovák alaptörvény államnyelvi alapozású jogfilozófiáját ugyanezen cikkely második és harmadik bekezdése: „(2) A nemzetiségi kisebbségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó állampolgároknak a törvényben megállapított feltételek mellett az államnyelv elsajátításához való jogon kívül biztosított a joguk:

a) az anyanyelvükön való mûvelõdéshez,

b) anyanyelvük hivatalos kapcsolatokban való használatához,

c) a nemzetiségi kisebbségeket és etnikai csoportokat érintõ ügyek megoldásában való részvételhez.

(3) A nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó állampolgárok számára az alkotmányban biztosított jogok gyakorlása nem irányulhat a Szlovák Köztársaság szuverenitásának és területi integritásának veszélyeztetésére, valamint többi lakosának diszkriminációjára.”

A szlovák alkotmány a szlovák államnyelv fogalmának kodifikálásával, s azzal a kitételével, amely szerint „az államnyelvtõl eltérõ nyelvek használatát a hivatalos érintkezésben törvény szabályozza”, utat nyitott a különbözõ nyelvtörvények körüli szenvedélyes belpolitikai harcokhoz. A nyelvpolitikai, nyelvi jogi küzdelmek a Szlovák Köztársaság államnyelvérõl elfogadott 1995. november 15-ei 270. számú törvény után élezõdtek ki, amikor megszûnt az 1990 óta érvényben lévõ kisebbségi nyelvtörvény, s a kisebbségi nyelvhasználat egészen az 1999. július 10-én elfogadott új kisebbségi nyelvtörvényig valójában sok területen szabályozatlan volt.

A szlovák államnyelvrõl elfogadott 1995. novemberi 270. számú törvény preambuluma a szlovák nyelvet „a szlovák nemzet önállósága legfontosabb jelképének, kulturális öröksége legkiválóbb értékének, a Szlovák Köztársaság szuverenitása kifejezésének” említi. Emellett az állam polgárai körében „általános kommunikációs eszköznek” tekinti, amely a polgárok „szabadságát, jogegyenlõségét és egyenlõ méltóságát biztosítja”.

A szlovák államnyelvtörvény nyíltan vállalt diszkriminatív jellegét az 1. paragrafus 2. bekezdése bizonyítja a legegyértelmûbben: „Az államnyelv elõnyt élvez a Szlovák Köztársaság területén használt többi nyelvvel szemben.” Az államnyelv privilegizált helyzetét a 3. paragrafus rendelkezései rögzítik: az állami intézmények, hivatalok, önkormányzati szervezetek a közigazgatásban az államnyelvet kötelesek használni. A szlovák nyelv megfelelõ szóbeli és írásbeli ismeretének bizonyítását a közigazgatásban való alkalmazás feltételéül állítja a törvény. Az államnyelv alkalmazása kötelezõ a törvények, kormányrendeletek, s minden hivatalos közlemény megjelentetésében, a közigazgatási intézmények tárgyalásai során, természetesen minden rendvédelmi, fegyveres testületben, az anyakönyvvezetésben, de még az egyházak és vallási egyesületek nyilvánossággal kapcsolatos írásbeli ügyintézésében, az egészségügyi intézményekben is. Az államnyelvet nem beszélõ külföldiek és szlovákiai állampolgárok számára a bíróságok elõtt és az egészségügyi intézményekben engedélyezi a törvény más nyelvek használatát.

Jóllehet a törvény több más helyen is deklarálta, hogy a kisebbségek nyelvhasználati jogait nem érinti, illetve, hogy új jogszabályokkal kívánja a törvényhozó szabályozni azok használatát, a szlovák államnyelvtörvény fõ rendelkezései alapvetõen a kisebbségi nyelvek kiszorítását célozták meg. A harmadik Meèiar-kormány éveiben igyekeztek is érvényt szerezni a törvénynek.

A Magyar Koalíció Pártja és a Szlovák Kereszténydemokrata Párt 33 parlamenti képviselõje  1996. május 27-én az alkotmánybírósághoz fordult, s beadványukban a törvény preambulumának, valamint a 13 cikkely közül  hétnek az alkotmányosságát és Szlovákia nemzetközi kötelezettségeivel való összeegyeztethetõségét vitatva kérte a AB állásfoglalását. A szlovák alkotmánybíróság egyetlen egy bekezdés esetében állapította meg csupán az alkotmánnyal való összeütközést. Ezért törölte a törvény 3. paragrafusának 5. bekezdését, s így a szlovákiai polgárok nem kötelesek kizárólag szlovák nyelven benyújtani beadványaikat a közigazgatási szervekhez.13

Az államnyelvtörvény nyomán támadt kisebbségi nyelvhasználati jogi bizonytalanságok, ellentmondások, egy részét a „a szlovákiai nemzetiségi kisebbségek nyelveinek használatáról” szóló törvény 1999. július 10-i elfogadása csökkentette, de a kisebbségi nyelvek jogainak teljes körû szabályozásával adós maradt, s ezért a szlovák kormánykoalíció részét alkotó Magyar Koalíció Pártjának képviselõi nem szavazták meg a törvényt.14

A szlovák államnyelvtörvény mindazonáltal számos ponton ütközik az Európa Tanács Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Chartájának ajánlásaival, szellemiségével, amit a Charta 2001. évi szlovákiai ratifikációjának vitája és végeredménye is híven tükrözött. A Charta ratifikált szövegéhez a szlovák törvényhozás a következõ kiegészítést fûzte: „A Szlovák Köztársaság kinyilvánítja, hogy az elfogadott chartát a Szlovák Köztársaság Alkotmányával és azokkal a vonatkozó nemzetközi megállapodásokkal összhangban fogja alkalmazni, amelyek biztosítják az állampolgárok törvény elõtti egyenlõségét származásukra, fajukra, vallásukra vagy nemzetiségükre való tekintet nélkül, az európai nyelvi örökség támogatásának az államnyelv sérelme nélküli használata érdekében.”15

 

2.1.2. Románia

 

Románia az 1991. évi alkotmánya szerint magát szintén nemzetállamként határozza meg, s ennek megfelelõen az ország hivatalos nyelve a román. Az alkotmány biztosítja a kisebbségek részére az etnikai identitáshoz való jogot (6. §), az anyanyelven való tanulás jogát (32. §), a parlamenti képviselethez való jogot (59. §), az anyanyelv használatának jogát a bírósági eljárásban (127. §). 16

A kisebbségi jogok törvényi szabályozása azonban igen vontatottan halad elõre. Az oktatási nyelvi jogok mellett az elsõ valódi áttörést a kisebbségi nyelvhasználati jogok biztosításában a 2001. évi közigazgatási törvény jelentette. Az 1996-2000. közötti választási ciklusban sem sikerült elérni az átfogó kisebbségi törvény elfogadását, pedig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség részt vett a romániai kormánykoalíció munkájában, és a Kisebbségvédelmi Hivatal számos jogszabályi kezdeményezést tett a kisebbségi jogok kodifikációjára. Románia annak ellenére sem fogadott el 2002-ig átfogó kisebbségi törvényt, hogy ezt az Európa Tanácsba történõ tagfelvétele során a szervezet Parlamenti Közgyûlése kötelezettségként szabta meg, és aminek végrehajtására Románia ígéretet is tett.17

A romániai pártok többsége 1994-ben támogatta annak a közigazgatási törvénynek az elfogadását, amely a román nyelv kizárólagos használatának elõírásával visszalépést jelent a Ceauºescu-korszakhoz képest is.  Ezt ugyan a 22/1997. sz. sürgõsségi kormányrendelet elvben módosította – lehetõvé téve a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát a közigazgatásban azokon a településeken, ahol számarányuk a 20 %-ot meghaladja –, a kormányrendelet csak 2001-ben emelkedett törvényerõre.

Az 1995-ben életbeléptetett oktatási törvény a többségi nyelv és kultúra fennhatóságát, kollektív jogát érvényesítette, korlátozva az anyanyelvû, valamint az egyházi oktatás lehetõségeit. A 36/1997. sz. sürgõsségi kormányrendelet az oktatási törvény kisebbségellenes elõírásait törölte és az ennek alapján 1999-ben elfogadott új oktatási törvény már szavatolja az anyanyelven való tanulás jogát az óvodától az egyetemig. A törvény ugyanakkor nem teszi lehetõvé az önálló állami magyar egyetem felállítását.

A belsõ törvényhozás hiányosságait csak részben pótolják azok a nemzetközi és kétoldalú egyezmények, amelyekhez Románia csatlakozott. Az Európa Tanács kisebbségvédelmi dokumentumai közül a Keretegyezményt a nemzeti kisebbségek védelmérõl 1997-ben ratifikálták, míg a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának ratifikálása – az 1997-es aláírása óta immár hatodik éve várat magára.

A romániai nyelvtörvény tervezete 2001-ben készült el, és félõ, hogy a román nyelv államnyelvi státuszának kimondásával tovább gyarapodhatnak a nyelvi jogi szabályozás ellentmondásai Romániában.18

 

2.1.3. Jugoszlávia

Az államnyelv-koncepció jellemezte a Miloševic-korszak jugoszláviai nyelvi jogi és nyelvpolitikai gyakorlatát is.19 Az 1990. szeptember 28-án elfogadott Szerb Köztársasági Alkotmány nem biztosít a nemzeti kisebbségek részére semmilyen közösségi jogokat. Az 1990. évi alkotmánymódosítás Jugoszlávia kisebbségei számára is elérhetõvé tette a demokratikus alapjogokat, amelyek a pártállam idején csak korlátozva érvényesültek (az önszervezõdés és szabad gyülekezés jogát), de elveszítette azokat a formális kollektív jogait, amelyek például az oktatásban, az anyanyelv- és nemzet szimbólumok használatában a titói korszak óta léteztek Jugoszláviában.

A legsúlyosabb veszteségnek a korábbi többnyelvûségi gyakorlat felszámolása bizonyult. Miloševicék alkotmánya nem ismerte el a Vajdaság öt hivatalos nyelvre (szerb, magyar, román, szlovák, albán) épült gyakorlatát, csupán a szerb nyelv cirill betûs változata számított 2002-ig hivatalosnak. Igaz helyi szinten, helyi forrásokból sok helyen igyekeztek végig fenntartani a közélet többnyelvûségét.

A nyelvi jogok radikális korlátozásának számos negatív következménye lett. Szerbia Legfelsõbb Bírósága 1992-ben törvénytelennek minõsítette azt az addigi gyakorlatot, hogy a munkaadóknak a felvételi pályázatokat kötelezõen meg kellett jelentetniük mind az öt vajdasági hivatalos nyelven. Ugyanez a döntés felszámolta az állami vállalatok és közintézmények foglalkoztatási gyakorlatában addig alkalmazott „nemzetiségi kulcs” jogi elvének alkalmazását.

Az alkotmánymódosítás után az 1991. évi szerbiai köztársasági nyelvhasználati törvény megszüntette az autonóm tartomány idején alkalmazott anyanyelv-használati jogokat. A községek saját maguk dönthetnek a hivatalos nyelvek használatáról. Az államigazgatási és bírósági eljárás során külön kell kérvényezni az anyanyelv használatát, de az ezzel kapcsolatos költségek finanszírozását a törvény eltörölte, így a gyakorlatban a magyar nyelvû közigazgatási eljárások, a kétnyelvû dokumentumok és feliratok csak bürokratikus procedúrával igényelhetõk.  A diszkriminatív oktatási törvények (1992, 1998) a még teljesen vagy részben magyar nyelvû alap-, közép- és felsõoktatási intézmények további elsorvasztását eredményezték: a kisebbségi tannyelvû tagozatokat csak 15 jelentkezõ esetén nyitották meg. A kisebbségi iskolák így fokozatosan kétnyelvûvé váltak. A központilag kinevezett igazgatók pedig szerb nyelvû adminisztrációt vezettek be. A 2000. októberi fordulat óta lezajlott pozitív szerbiai változásokat a következõ részben ismertetjük.

 

2.2. Az államnyelv és a regionális hivatalos nyelvek párhuzamos kodifikációja

 

2.2.1. Szlovénia

 

A régió legpozitívabb nyelvi jogi törvényi szabályozása kétségkívül Szlovéniában alakult ki. A Szlovén Köztársaság 1991. június 25-én elfogadott alkotmányának 5. szakasza kimondja: „Az állam saját területén védi az ember jogait és alapvetõ szabadságjogait. Védi és biztosítja az õshonos olasz és magyar nemzeti közösség jogait. Gondoskodik az õshonos szlovén nemzeti kisebbségekrõl a szomszédos országokban, a kivándorolt szlovénekrõl és a vendégmunkásokról, valamint serkenti kapcsolataikat hazájukkal...” A nyelvi jogokat az alkotmány 11. szakasza szabályozza:  „Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy magyar nemzeti közösség él, az olasz vagy a magyar is hivatalos nyelv.”"20

Szlovénia az önkormányzatiság elve alapján mûködõ községek közül az olaszok és magyarok által lakott területi egységekben a két õshonosnak elismert kisebbség nyelve részére biztosítja a regionális hivatalos nyelv státuszát. Mindezt az alkotmány 61. szakasza azzal is megerõsíti, hogy garantálja a kisebbségi közösségekhez, mint nemzeti közösségekhez való tartozás szabad kinyilvánítását: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kinyilvánítsa saját nemzetéhez vagy nemzeti közösségéhez való hovatartozását, hogy ápolja és kifejezze saját kultúráját és hogy használja saját nyelvét és írását.”

A területi, illetve önkormányzati elv mellett az alkotmány 63. szakasza a kisebbségekhez tartozók részére biztosítja az egész ország területén az állami közigazgatási és igazságszolgáltatási intézményekben az anyanyelv szabad használatát: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogai és kötelességei megvalósításánál az állam és más közszolgálatot végzõ szerv elõtt saját nyelvét és írását használja a törvényben megállapított módon.” Emellett az alkotmány a két autochtón kisebbség nemzeti különjogait is rögzíti a 64. szakaszban: „Az alkotmány az õshonos olasz és magyar nemzeti közösségnek és ezek tagjainak biztosítja a jogot nemzeti szimbólumaik szabad használatára és hogy saját nemzeti azonosságuk megõrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék a gazdasági, kulturális és tudományos- kutatói tevékenységet, valamint a nyilvános tájékoztatás és könyvkiadás terén való tevékenységet.”

A törvénnyel összhangban e nemzeti közösségeknek és tagjaiknak joguk van saját nyelvükön való nevelésre és oktatásra, valamint e nevelés és oktatás kialakítására és fejlesztésére. Törvény állapítja meg azokat a területeket, amelyeken a kétnyelvû oktatás kötelezõ. Az alkotmány a nemzeti közösségeknek és tagjaiknak biztosítja a jogot az anyanemzeteikkel és ezek országaival való viszonyok ápolására. Az állam anyagilag és erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. Azokon a területeken, ahol e közösségek élnek, saját jogaik megvalósítása érdekében önkormányzati közösségeket alapítanak. Javaslatukra az állam felhatalmazhatja e nemzeti önkormányzati közösségeket az állam hatáskörébe tartozó bizonyos feladatok ellátására, valamint biztosítja az ehhez szükséges eszközöket.

E két nemzeti közösségnek közvetlen képviselete van a helyi önkormányzat szerveiben és az Országgyûlésben..(.). Mindkét nemzeti közösségnek és tagjaiknak jogai e közösségek létszámára való tekintet nélkül biztosítottak. Azok a törvények, más jogszabályok és általános aktusok, amelyek csupán a nemzeti közösségek alkotmányban megállapított jogaira és helyzetére vonatkoznak, a nemzeti közösségek képviselõinek beleegyezése nélkül nem fogadhatók el.”

 

2.2.2. Horvátország

 

Horvátországban a 2000-ben módosított alkotmány néven nevezi, és államalkotó tényezõként ismeri el (más autochton kisebbségekkel együtt) a magyarságot. Az 1991 decemberében elfogadott, majd 1992-ben és 2000-ben módosított kisebbségi alkotmánytörvény leszögezi, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségeknek joguk van kulturális autonómiára. Biztosítja a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumainak szabad használatát, az anyanyelvi oktatást, mûvelõdést, tájékoztatást és kiadói tevékenységet, valamint a kisebbségi nyelv és írás hivatalos használatát. A lakosság 8 %-ánál nagyobb lélekszámú kisebbség számára arányos képviseletet garantál a törvényhozás alsóházában. Az ennél kisebb részarányú õshonos nemzetiségek – közöttük a magyarok – egy–egy, összesen öt képviselõt választhatnak.21

A 2000 májusában elfogadott nemzetiségi oktatási törvény és a kisebbségi nyelvek egyenrangúságáról szóló törvény tovább bõvíti a Horvátországban élõ kisebbségi közösségek, így a magyarság jogosítványait is. A horvátországi járások statútumaikban rögzítik, hogy mely településeken biztosítják az autochton kisebbségi lakosság számára anyanyelvük hivatalos nyelvi használatát. Így például a magyar nyelv a belyei és hercegszõllõsi járás statútumai alapján magyarok lakta településein a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvnek számít.22

 

2.2.3. Ausztria

 

Az Osztrák Köztársaság 1955. évi államszerzõdésének 7. paragrafusa a karintiai, burgenlandi és stájerországi szlovén és horvát nemzetiségû állampolgárok részére biztosított speciális kisebbségi, így nyelvi jogokat. Az államszerzõdés 8. paragrafusa a németet államnyelvként deklarálta. Ez a helyzet egészen az 1977-ben hatályba lépett népcsoporttörvényig maradt fenn. Ekkor a két említett kisebbség mellett az ausztriai magyar és cseh népcsoport is létrehozhatta a maga népcsoporttanácsát.23

A népcsoporttörvény pontosította az államszerzõdés kisebbségi nyelvhasználati rendelkezéseit, és a tartományi kormányok hatáskörébe utalta át azoknak a területeknek a kijelölését, ahol a négy törvényileg elismert kisebbség nyelvét hivatalosan is használhatják. Ez hosszú idõn keresztül nem történt meg, s döntõ változás csak azt követõen történt, hogy Ausztria 1998-ban ratifikálta a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezményét. A hosszadalmas egyeztetések után a Szövetségi Kancelláriai Hivatal a magyar nyelv hivatalos használatárnak földrajzi pontosítását 2000. május 4-i tájékoztató körlevelében szabályozta. E szerint a magyar nyelvet Burgenland tartományban Alsóõr, Felsõõr, Felsõpulya és Vörösvár településeken lehet hivatalos nyelvként használni.24

 

2.2.4. Ukrajna

 

Az ukrajnai nyelvtörvényt még a Szovjetunió fennállása idején, 1989-ben fogadták el. 1991. novemberében az Ukrán Legfelsõbb Tanács nyilatkozatot fogadott el a nemzeti kisebbségekrõl, amely minden népnek, nemzetiségi csoportnak szavatolja az egyenlõ politikai, gazdasági, szociális és kulturális fejlõdés, valamint az anyanyelv használatának jogát a társadalmi élet minden területén. Az 1992. júniusi ukrajnai nemzeti kisebbségi törvény ugyancsak biztosítja az anyanyelv használatát, az anyanyelvi oktatáshoz, a saját kulturális intézményrendszerhez és a nemzeti–kulturális autonómiához való jogot.

Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja 1992. december 17-én rendeletet adott ki az ukrajnai nyelvtörvény és a nemzeti kisebbségi törvény gyakorlati végrehajtásáról. Az okmány elõírja: ahol valamely nemzeti kisebbség alkotja a lakosság zömét, az ukrán államnyelv mellett az adott nemzetiség nyelvét is használják az állami és a társadalmi szerveknél, a vállalatoknál és intézményeknél. E rendelet értelmében lehetõség van a kétnyelvû feliratok használatára, s a nemzetiségek az állami mellett saját nemzeti jelképeiket is használhatják.

Az 1996. június 28-án elfogadott ukrán alkotmány 1. cikkelye szerint az állam nyelve az ukrán nyelv. 10. cikkelye értelmében „Ukrajnában szavatolt a nemzeti kisebbségi nyelvek szabad fejlõdése, használata és védelme”, 11. cikkelye pedig kimondja, hogy „az állam elõsegíti (...) Ukrajna minden õslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságainak fejlõdését”.24

A nemzeti kisebbségek jogaival ezen kívül még két törvény foglalkozik: az 1999-ben elfogadott oktatási törvény és az 1992-ben elfogadott egyesületi törvény.

Ukrajna 1995-ben lett az Európa Tanács tagja. A szervezetbe való felvételekor vállalta a Helyi Önkormányzatok Európai Chartájának és a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának ratifikálás céljával történõ tanulmányozását, valamint ígéretet tett arra, hogy az ET-be való felvételétõl számított egy éven belül aláírja és ratifikálja a Kisebbségvédelmi Keretegyezményt, kisebbségpolitikáját pedig az ET Parlamenti Közgyûlésének 1201. sz. Ajánlásában lefektetett elvek alapján folytatja. Az ukrán parlament 1999 decemberében ratifikálta a Kisebbségi és Regionális Nyelvek Európai Chartáját, mégpedig a kárpátaljai magyarságra nézve kedvezõbb változatában, amely a nemzetiségek nyelvhasználati jogát 20 %-os arányhoz köti a településeken. Azonban 2000-ben a nacionalista parlamenti képviselõk beadványa alapján az ukrán alkotmánybíróság a ratifikációs ügyrend megsértése miatt hatályon kívül helyezte a Charta ukrajnai ratifikációjáról szóló törvényt.

 

2.2.5. Jugoszlávia (Szerbia?)

 

A pozitív nyelvi jogi törvényhozói gyakorlat irányába mutató fejlõdés nyomán 2002-tõl Szerbiát is ebbe a csoportba lehet átsorolnunk. A magyarság szempontjából több olyan döntés született, amely az elõzõ idõszakhoz képest jobb lehetõségeket biztosít a jog területén, ugyanakkor született olyan alkotmánybírósági döntés is, amely a régi Miloševiæ-korszakot idézte fel a magyarság körében. A Vajdasági Képviselõház – saját hatáskörében – 2000. december 21-én elfogadta a többnyelvû anyakönyvi kivonatokról szóló határozatot, – ezáltal a Vajdaságban újra lehet magyar nyelvû írott anyakönyvi kivonatot kérelmezni. A szerbiai parlament 2001. február 14-én hatályon kívül helyezte a miloševici idõszak tájékoztatási törvényét, s  ez lehetõvé tette, hogy a kisebbségek anyanyelvén történõ tájékoztatás se ütközzék diszkriminatív jogszabályokba. Ebbe a sorba tartozik az a 2001. március 29-i tartományi határozat, amelynek értelmében a Vajdaság fõiskoláin és egyetemein a nemzetiségek nyelvén is meg kell szervezni a felvételi vizsgát.

Az átfogó rendezés lehetõségét vetette fel 2002 tavaszán „Az egyes autonóm tartományi hatáskörök meghatározásáról” szóló úgynevezett vajdasági „omnibusz” törvény, valamint a 2002. júniusában elfogadott „Törvény a nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságainak védelmérõl”. Különösen ez utóbbi jogszabály, s annak is a 11. cikkelye a legpozitívabb szabályozást vezeti be a kisebbségi nyelvek regionális hivatalos nyelvi státuszának biztosításában: „Az olyan önkormányzati egység területén, ahol nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek hagyományosan élnek, nyelvük és írásuk egyenrangú hivatalos használatban lehet.”25

 

2.3. Részleges nyelvi  jogi szabályozás 

2.3.1. Lengyelország

 

Lengyelországban a szejm 1999. október 7-én fogadta el a lengyel nyelvrõl szóló törvényt, amelynek rendelkezései a törvény 1. paragrafusa szerint „a lengyel nyelv védelmére, valamint a közéleti tevékenységben és a jogalkalmazás során történt használatra vonatkoznak”. A lengyel nyelv védelmével a helyes nyelvhasználat terjedését, a lengyel nyelv tanulását, a vulgarizmusok terjedésének megakadályozását, a regionális és nyelvjárási variánsok értékeinek megõrzését stb. kívánták elérni a törvényalkotók. Ugyanakkor a törvény 4. fejezete a lengyelt az ország közéletének hivatalos nyelveként kodifikálja: „A lengyel a hivatalos nyelv 1) az állam alkotmányos szerveinél; 2) a területi önkormányzati szervezeti egységeknél, valamint az ezeknek alárendelt intézményeknél, abban a körben, amelyben közfeladatot látnak el; 3) a közigazgatás területi szerveinél; 4) a közfeladatok megvalósítására létrehozott intézményeknél;  5)  azon szerveknél, intézményeknél és hivataloknál, amelyek az 1. és 3. pontban megnevezett szervek felügyelete alá tartoznak, és amelyeket ezen szervek feladatainak végrehajtására hoztak létre, illetve jogi személyiségû állami szerveknél, azon területen, amelyen közfeladatot látnak el; 6) a területi önkormányzatoktól eltérõ önkormányzati szerveknél, valamint a társadalmi, szakmai szövetkezeti szervezeteknél, és egyéb jogalanyoknál, amelyek közfeladatot látnak el.” 27

 

2.4.  Az állami és hivatalos nyelv kodifikációjának hiánya Csehországban és Magyarországon

 

Sem az alkotmány, sem átfogó, az ország minden nyelvére kiterjedõ nyelvtörvény nem szabályozza a többségi nyelv hivatalos nyelvi státuszát Csehországban és Magyarországon. A kisebbségek nyelvhasználati jogairól mindkét országban a kisebbségi törvény gondoskodik. Az 1993. január 1-jén önállósult Cseh Köztársaságban a 2001. július 17-én elfogadott csehországi kisebbségi törvény 8-13. paragrafusaiban rögzített kisebbségi nyelvhasználati jogok jelentették az áttörést. A család- és utónév, a hely- és utcanév anyanyelvi használatának engedélyezése mellett a csehországi kisebbségekhez tartozó személyeknek – törvényesen garantált módon - anyanyelven történõ oktatásra, kulturális életre és tájékoztatásra is joguk van. A törvény 9. paragrafusa a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát a következõképpen szabályozza: „A hagyományosan és hosszú ideje a Cseh Köztársaság területén élõ  kisebbségek tagjainak joguk van arra, hogy a hivatali érintkezésben és a bíróság elõtt a nemzeti kisebbség nyelvét használják.”26

Csehországgal megegyezõen Magyarországon sem létezik olyan alkotmányos szabály vagy törvényi elõírás, amely a többségi nemzet nyelvét hivatalos vagy állami nyelvnek tekintené. Az alkotmány 68. paragrafusának 2. bekezdése csak a kisebbségi nyelvek jogait rögzíti.  "A Magyar Köztársaság védelemben részesíti a nemzeti és etnikai kisebbségeket. Biztosítja kollektív részvételüket a közéletben, saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvû oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát". A kisebbségek konkrét nyelvhasználati jogait az 1993. évi LXXVII. számú, a  nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény biztosítja.27 

A magyar nyelv használatát mindazonáltal Csehországgal szintén megegyezõ módon több jogszabály is szabályozza, így például az 1997. évi fogyasztóvédelmi és reklámtörvény, valamint „A gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekû közlemények magyar nyelvû közzétételérõl” szóló 2001. évi  XCVI. számú törvény.

Ez utóbbi preambuluma a szlovák és a lengyel nyelvtörvényhez, illetve a magyar törvénynél késõbb - egyes vélemények szerint annak hatására - született román nyelvtörvénytervezethez hasonlóan a nemzeti nyelv különleges jelentõségét is rögzíteni igyekezett: „A magyar nyelv nemzeti létezésünk legfontosabb megnyilatkozása, nemzeti hovatartozásunk kifejezõje, a magyar kultúra és tudomány, illetve a tájékoztatás legfõbb hordozója. Ezért a magyar nyelv védelme, átörökítése az utódokra, nyelvi környezetünk épségének megóvása, egészséges alkalmazkodóképességének fenntartása a ma élõ nemzedékek közös felelõssége.”28 A törvény a magyar nyelv megóvása érdekében, „az állandósult és megsokasodott idegen nyelvi hatásokkal” szemben a gazdasági reklámokban és üzletfeliratok, egyes közérdekû közleményekben kötelezõvé teszi a magyar nyelv kizárólagos vagy párhuzamos használatát.  A törvény záró rendelkezései közt a 6. paragrafus 4. bekezdése megállapítja, hogy a magyar nyelvhasználatnak törvényileg rögzített követelményei „nem érintik a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény 42. paragrafusában meghatározott nyelven megjelenített gazdasági reklámokat és feliratokat azokon a településeken, ahol az érintett anyanyelvû kisebbségnek kisebbségi önkormányzata mûködik”.29 

Csehországban és Magyarországon tehát a többségi nemzet nyelve de facto hivatalos nyelvnek számít, jogi védelemben azonban csupán a fogyasztóvédelem, illetve a közérdekû közlemények vonatkozásában részesül, s ez a védelem nem irányul a külön jogi védelmet élvezõ kisebbségi nyelvekkel szemben, amelyek a kisebbségek által lakott településeken, kisrégiókban elvileg a magyarral azonos módon, tehát törvényileg külön szabályozásban nem rögzített módon, hivatalos nyelvnek számítanak.

 

3. Összegzés

 

 

Összegzésként három motívumot szeretnénk hangsúlyozni. A vizsgált régióban a 20. század utolsó évtizedében túlsúlyba kerültek azok az államok, amelyek a többségi nyelv hivatalos státuszát vagy az alkotmányban vagy valamilyen külön jogszabályban rögzítették. A többségi nemzet nyelvének hivatalos, illetve állami nyelvi státusát biztosító törvények közül egyedül a szlovákiai jogszabály igyekszik a nemzetállami kizárólagosság elemeit is bevinni a nyelvi jogi szabályozásba. Az 1995. évi szlovák államnyelvtörvény kisebbségi nyelveket negatívan érintõ hatálya azonban az 1999-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvény, valamint az Európai Kisebbségi vagy Regionális Nyelvi Charta szlovákiai ratifikációjával mérséklõdött.

A régióban az 1990-es évtizedben mindenütt igyekeznek törvényi védelmet biztosítani a kisebbségi nyelvek részére. 2002-ben egyedül Lengyelországban nincs semmilyen külön törvényi szabályozás a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozóan. A kisebbségi nyelvek az európai nyelvi charta és az európai kisebbségvédelmi keretszerzõdés hatására egyre több országban regionális hivatalos nyelvi státust kapnak.

A kelet-közép-európai kis nemzetek és a régió nemzetállamaiban élõ nemzeti kisebbségek nyelvei a globalizáció és az informatikai forradalom hatására egyformán igen komoly kihívások elõtt állnak. A tradicionális kelet-közép-európai kölcsönös két- és többnyelvûség helyét fokozatosan felváltja az angolpárú kétnyelvûség, illetve a multikulturalizmusnak egyfajta periferiális különvilága: ahol az egymással szomszédos nemzetek saját és egymás nemzeti nyelvének, kultúrájának értékei helyett az angol nyelvû globális infotechnikai világkultúra termékeit fogyasztják. A nyugati fogyasztói társadalmakkal szembeni megkésettségre ily módon reagálva a régió kis nemzeti, kisebbségi nyelvei, kultúrái részére az európai nyelvi-kulturális modell, illetve az EU kidolgozásra váró nyelvpolitikai programja adhat adekvát választ.   

 

 

Irodalom

Bañczerowski, Janusz: 2001 – Bañczerowski, Janusz: A lengyel nyelv törvényi védelmérõl, Magyar Nyelvõr, 2001.2. 152–158.

Bartha Csilla: 1999 – Bartha Csilla: A kétnyelvûség alapkérdései. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1999.

Berényi József:1994 – Berényi József: Nyelvországlás. A szlovákiai nyelvtörvény történelmi és társadalmi okai. Fórum Alapítvány, Pozsony 1994.

Bíró, Anna-Mária – Kovács, Petra: 2001 – Bíró, Anna-Mária – Kovács, Petra (ed.): Diversity in Action. Local Public Management of Multi.-Ethnic Communities in Central and Eastern Europe. Local Government and Public Service Reform Initianive – OpenSociety Initiative,  Budapest (2001)

Borbély Anna:2000 – Borbély Anna (szerk.): Nyelvek és kultúrák érintkezése a Kárpát-medencében. (A 10. Élõnyelvi Konferencia elõadásai). MTA Nyelvtudományi Intézetének Élõnyelvi Osztálya, Budapest 2000.

Csernicskó István:1998 – Csernicskó István: A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Mûhely, Budapest 1998. (=A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén I.)

Ethnic Minorities:1994. – Ethnic Minorities in Slovenia. Institute for Ethnic Studies, Ljubljana 1994.

Göncz Lajos:1999 – Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban), (=A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén II.) Osiris Kiadó – Forum Könyvkiadó – MTA Kisebbségkutató Mûhely. Budapest – Újvidék 1999.

Gyurcsik:1998  Gyurcsik Iván: Az államnyelvrõl szóló törvények a szlovák alkotmánybíróság döntésének tükrében, Fundamentum 1998. 1-2.

Horváth István:2002 – Horváth, István: Facilitating Conflict Transformation: Implementation of the Recommendations of the OSCE High Commissioner on National Minorities to Romania, 1993-2001. CORE Working Paper 8. Hamburg: Centre for OSCE Research, 2002.

Horváth István, Scacco,Alexandra:2001 – Horváth István – Scacco,Alexanadra: From the Unitaryí to the Pluralistic: Fine-Tuning Minority Policy in Romania. In: Bíró, Anna-Mária – Kovács, Petra: 200, 243–271.

Hungarians:2000 – Hungarians in Croatia. Reports on the Situation of Hungarians Living Abroad. Határon Túli Magyarok Hivatala, Budapest (2000)

Kaltenbach Jenõ:1998 – Kaltenbach Jenõ:Hungarian Report, In: Kranz, Jerzy:1998, 61–129.

Kaltenbach Jenõ:(2001) – Kaltenbach Jenõ:From Paper to Practice in Hungary: Thre Protection and Involvment of Minorities in Governance, In: Bíró, Anna-Mária – Kovács, Petra: (2001) 173–203.

Kenesei István: Az államnyelv teszi az embert. A szlovák nyelvtörvényrõl, Népszabadság 1995. november 8. 

Kiss Jenõ:1995 – Kiss Jenõ: Társadalom és nyelvhasználat. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 1995.

Komac, Miran: 1999 – Komac, Miran: Protection of Ethnic Communities in the Republic of Slovenia. Vademecum. Institute for Ethnic Studies, Ljubljana 1999.

Komlós Attila:1998 – Komlós Attila: Kiút a csapdából? Nyelvi és nyelvhasználati jogok a Kárpát-medencében. Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Budapest 1998.198.

Kranz, Jerzy:1998 – Kranz, Jerzy (ed.): Law and Practice of Central European Countries in the Field of National Minorities Protection After 1989. Center for International Relations, Warszawawa 1998.

Kovács Péter: 1993. –Kovács Péter: A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (Aláírás után, ratifikáció elõtt…), (=Közlemények –Working Papers 3.) Magyar Tudományos Akadémia Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest 1993.

Kukorelli István: 1995. –  Kukorelli István: Románia alkotmányáról, Magyar Kisebbség, 1995. 2. 2–7.

 

Küppert, Herbert:2000. – Küppert Herbert:Das Minderheitengesetz in Ungarn

 

Lanstyák István:1998 – A szlovák nyelvtörvény és a szlovákiai magyarok, In: Komlós Attila:1998, 79–99.

Lanstyák István:2000 – Lanstyák István: A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris Kiadó – Kalligram Könvkiadó – MTA Kisebbségkutató Mûhely, Budapest – Pozsony 2000. (=A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén III.)

MTA KI Dok – Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézet Dokumentáció

Nádor Orsolya:1998 – Nádor Orsolya: A magyar nemzeti kisebbség nyelvi jogai a Kárpát-medencében, In: Komlós Attila:1998, 51–78.

Nádor Orsolya:2002 – Nádor Orsolya: Nyelvpolitika. A magyar nyelv politikai státusváltozásai és oktatása a kezdetektõl napjainkig. BIP, Budapest 2002.

Ohnheiser, Ingeborg – Kilenpointner, Manfred – Kalb, Helmut:1999 – Ohnheiser, Ingeborg – Kilenpointner, Manfred – Kalb, Helmut (Hrg.): Sprachen in Europa. Sprachsituation und Sprachpolitik in europäischen Ländern, Institut für Sparchwissenschaft der Universität Innsbruck, Innsbruck1999.

Oplatka András  Szalayné Sándor Erzsébet:1998 – Oplatka András  Szalayné Sándor Erzsébet (szerk.): A többnyelvûség svájci modellje. Osiris Kiadó, Budapest 1998.

O problematike:1999. – O problematike používania jazykov národnostných menšín. Dokumenty, zákony, analýzy. Nadácia Kalligram – Inštitút pre verejné otázky – Nadára Projekt etnických vzahov, Bratislava 1999.

Péntek, János: 2002 – Péntek, János:A magyar nyelv helyzete Erdélyben, In: Maróti István – Székely András Bertalan (szerk.): "A nyelv ma néktek végsõ menedéktek…" Küzdelem a magyar nyelvért három régióban, Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest 2002. 17–29.

Report:1993. – Report on the Application of Romania for Membership of the Council of Europe, 1993. Július 19. (Nr. 6901) – MTA KI Dok.

Report:1999 –  Report on the Linguistic Rights of Persons Belonging to National Minorities in the OSCE Area. www.osce.org/hcnm/documents/reports,  MTA KI Dok.

Skutnabb-Kangas, Tove – Philippson, Robert: 1995 – Skutnabb-Kangas, Tove – Philippson, Robert: (szerk.): Lingusitic Human Rights Overcoming Linguistic Discrimination. Mouton de Gruyter, Berlin – New York, 478 

Stepanenko, Viktor: (2001) –  Stepanenko, Viktor: A Tate to Build, a Nation to Form: Ethno-policy in Ukraine, In: Bíró, Anna-Mária – Kovács, Petra:(2001), 307–346.

Šutaj, Štefan–Olejník, Milan: Slovak Report, in: Kranz, Jerzy:1998, 269–321.

Szépe György:2001 – Szépe György: Nyelvpolitika: múlt és jövõ. (Iskolakultúra-könyvek 7.) Iskolakultúra, Pécs 2001.

Szépe György:1999 – Szépe György: The Position of Hungarians in Romania and Slovakia in 1996. Nationality Papers vol. 27. 1. 1999. 69–92.

Weber, Renate:1998 – Weber, Renate: The Protection of National Minorities in Romania: A Mater of Political Will and Wisdom, In: Kranz, Jerzy:1998, 199-268.