A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai és a kisebbségi nyelvhasználat színterei, különös tekintettel a magyar közösségre

 

Szabómihály Gizella

Gramma Nyelvi Iroda

929 01 Dunaszerdahely, Fõ utca 50/16, Szlovákia

e-mail: [email protected]

 

1. Történeti áttekintés

            1.1. A mai Szlovákia területe a 11. századtól a Magyar Királyság (1867-tõl az Osztrák–Magyar Monarchia) integráns részét képezte, majd az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaságba tagozódott be. 1938–39-ben az ország szétesett: Németország a cseh országrészben létrehozta a Cseh–Morva Protektorátust, Szlovákia déli, magyarok lakta területeit a bécsi döntés[1] értelmében Magyarországhoz csatolták, az északi területen pedig létrejött a németbarát Szlovák Köztársaság. A második világháború gyõztes nagyhatalmai visszamenõlegesen érvénytelenné nyilvánították a müncheni és bécsi döntéseket, s ezáltal újra visszaálltak az  elsõ világháború után megállapított határok. 1969. január 1-jétõl az ország cseh–szlovák államszövetséggé alakult át, az 1989-es változások után újra felerõsödött szlovák autonómiatörekvések következményeként pedig 1993. január 1-jén megalakult a független Szlovák Köztársaság.

1.2. Csehszlovákia a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveire hivatkozva a cseh és szlovák nemzet közös államaként alakult meg, ám jelentõs létszámú kisebbségek, fõként németek és magyarok maradtak a határain belül[2]. A kisebbségi nyelvhasználati jogok szempontjából alapvetõ jelentõsége volt a saint-germain-en-laye-i kisebbségi szerzõdésnek, melynek bizonyos rendelkezései bekerültek az alkotmányba (1920), illetve a nyelvtörvénybe is (1920), mely lényegében a hivatalos nyelvhasználatot szabályozta, ugyanis a kisebbségi szerzõdés (és az alkotmány) a magán- és kereskedelmi érintkezésben, vallási téren, a sajtóban stb. szabad nyelvhasználatot biztosított valamennyi állampolgár számára. A közoktatásban a kisebbségi nyelv lehetett az oktatás nyelve, esetleg kötelezõen vagy fakultatívan oktatott tantárgy.

A két világháború között aránylag széles körû nyelvi jogokkal rendelkeztek a kisebbségek, bár a nyelvtörvény alkalmazását 1926-ig a végrehajtási utasítás hiánya, a utána pedig a túlszabályozás nehezítette. Az államhatalom továbbá igyekezett azt elérni, hogy csökkenjen a nyelvhasználati jogok érvényesítéséhez szükséges 20%-nyi kisebbségi lakosságot kimutató közigazgatási egységek száma (bõvebben Gyönyör 1994).

            1.3. Az 1939–1945 között létezett Szlovák Köztársaság alkotmánya (1939) szerint az õshonos “nemzetiségi csoportok” tagjai a közéletben és az oktatásban használhatják anyanyelvüket, ha az illetõ kisebbség anyaországában a szlovák kisebbség is hasonló jogokkal bír. Mivel a zsidókat és a romákat nem tartották õshonosoknak, õk minimális jogokat sem kaptak (a zsidók jogfosztását kimondó ún. zsidókódexet 1941-ben fogadták el).           

Az 1945 után az újjáalakult állam egyik célja a “háborús bûnös“ német és magyar kisebbség teljes felszámolása volt. A német és magyar nemzetiségû személyeket (az aktív antifasiszták kivételével) megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól, a gyõztes hatalmak jóváhagyásával a német lakosságot kitelepítették, a magyarok egyoldalú kitelepítését azonban a nagyhatalmak nem támogatták, ezért a hatóságok más megoldásokat kerestek. Mintegy 45 000 magyart  deportáltak Csehországba kényszermunkásnak, a lakosságcsere-egyezmény (1946) értelmében 90 000 személyt telepítettek ki Magyarországra, helyükre önként jelentkezõ magyarországi szlovákokat (összesen 73 000 személyt) hoztak. Ugyanakkor megindították az ún. reszlovakizációt is, melynek lényege az volt, hogy kérelme alapján az érintett személyt hivatalosan szlovák nemzetiségûnek nyilvánították, s ezáltal megkapta az állampolgárságot[3].  A német és magyar kisebbség tagjai továbbá  nem használhatták anyanyelvüket a hivatalos érintkezésben – sõt sok helyen nyilvánosan sem –, nem mûködhettek magyar és német iskolák, egyletek stb.[4] A nemzetközi és a hazai politikában bekövetkezett változások hatására 1948-ban a Csehszlovákiában maradt németek és magyarok – ha hûségesküt tettek –, visszakapták az állampolgárságukat, újra megnyitották a magyar iskolákat, engedélyezték a magyar sajtótermékek kiadását.

1.4. Az 1948-ban elfogadott új alkotmány a Csehszlovák Köztársaságot két egyenjogú szláv nemzetnek, a cseheknek és a szlovákoknak egységes államaként határozza meg, a nemzeti kisebbségek létezését meg sem említi. Az 1956-os alkotmánytörvénybe  viszont már bekerült, hogy elõ kell segíteni a magyarok és az ukránok[5] gazdasági és kulturális fejlõdését. Az 1960-as alkotmány értelmében a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségû állampolgárok számára az állam biztosítja az anyanyelvû oktatás, valamint a kulturális fejlõdés lehetõségét.  Az 1968-ban elfogadott alkotmánytörvény szerint a magyar, a német, a lengyel, és az ukrán állampolgárok számára az állam biztosítja: a saját nyelvû mûvelõdés jogát; a sokoldalú kulturális fejlõdéshez való jogot; azt a jogot, hogy az általuk lakott területeken nyelvüket a hivatalos érintkezésben használják; a nemzetiségi kulturális szervezetekben való egyesülési jogot; a saját nyelvû sajtóhoz és tájékoztatáshoz való jogot. Az 1948–89 közötti idõszakban a kisebbségek helyzetérõl a kommunista párt központi bizottsága számos határozatot fogadott el, ezek teljesítése azonban a mindenkori politikai (felsõ és helyi) vezetéstõl függött (bõvebben Gyönyör 1993a).

                       

2. A rendszerváltozás utáni helyzet és az önálló Szlovákia nyelvpolitikája

            A kilencvenes években a nyelvhasználatra  vonatkozó törvényalkotást két tendencia jellemezte: az egyik a szlovák nyelvnek mint a nemzeti és állami szuverenitás jelképének a használatát terjesztette és erõsítette, a másik irányzatot a kisebbségek nyelvhasználati jogainak törvényi szintû – és nagyrészt nemzetközi nyomásra elfogadott – szabályozása jelentette.

 2.1. Szlovákiában a rendszerváltozás után hozott elsõ törvények egyikének célja éppen a nyelvhasználat szabályozása volt. Az 1990-es nyelvtörvény hivatalos nyelvként a szlovák nyelvet határozza meg, mely a kommunikációnak az állam egész területén használatos eszköze. Az államigazgatási és helyi önkormányzati szervek, valamint dolgozóik tevékenységük, a természetes és jogi személyek a hivatalos kapcsolattartás során a hivatalos nyelvet használják; a közokiratokat ezen a nyelven állítják ki; a településeket és azok részeit, valamint a közterületeket hivatalos nyelven jelölik meg.

A kisebbségi nyelvek a hivatalos érintkezésben olyan településen használhatóak, ahol az adott kisebbség részaránya meghaladja a 20%-ot. Az államigazgatási és önkormányzati hivatalok dolgozói ugyanakkor nem kötelesek ismerni és használni az adott kisebbség nyelvét. Továbbá a törvény a hivatal hatáskörébe utalta, hogy mérlegelje a kisebbségi nyelv használatának lehetõségét, célszerûségét és módját. Mindez teret adott a szubjektív értelmezésre, illetve a végrehajtást teljesen esetlegessé tette (bõvebben l. Gyönyör 1993b). Az 1990. évi nyelvtörvény 1995-ig, az ún. államnyelvtörvény becikkelyezéséig maradt hatályban, szellemisége azonban a késõbbi jogi szabályozást is meghatározta, egyes rendelkezései –  más megfogalmazásban – a  késõbb elfogadott törvényekben is felbukkannak.

2.2. 1991-ben változás állott be a szlovákiai kisebbségek államjogi helyzetében: az 1991. évi 23. sz. (cseh-szlovák) alkotmánytörvény (Az alapvetõ jogok és szabadságjogok kartája[6])  hatályon kívül helyezte az 1968. évi alkotmánytörvényt – mely államalkotónak ismerte el a szlovákiai kisebbségeket –, ezáltal a kisebbségek államjogi helyzete az 1968 elõtti állapotra “süllyedt vissza”, s azóta sem változott, hiszen 1992-ben a szlovák alkotmányt a preambulum szerint a szlovák nemzet fogadta el. Az alkotmány a szlovák nyelvet  az államnyelv rangjára emelte, egyúttal azonban a kisebbségi nyelvek használatáról külön törvény elfogadását tételezi fel. A kisebbségekkel az alkotmány 4. része, a 33. és 34. cikk foglalkozik,  ezek lényegében az Alapvetõ jogok és szabadságjogok kartájának idevágó rendelkezésein alapulnak: a kisebbségeknek joguk van az anyanyelvû információszerzésre, tájékoztatásra, mûvelõdésre és arra, hogy nyelvüket a hivatalos kapcsolatokban használják.  A szlovák alkotmány szerint a kisebbségek többletjoga az államnyelv elsajátításának joga. A 34.§ (3) bekezdése továbbá kimondja, hogy a kisebbségek jogérvényesítése “nem vezethet  Szlovákia szuverenitásának és területi egységének veszélyeztetéséhez, sem a többi állampolgár diszkriminálásához”.[7]

A szlovákiai kisebbségek jogainak alkotmányjogi megközelítésére az alábbiak a jellemzõek: a kisebbségi jogok egyéni és állampolgári jogként fogalmazódnak meg, és az alapvetõ emberi jogok szerves részét alkotják; két alapelvre épülnek, ezek egyrészt az állampolgárok egyenlõségének és a diszkriminációmentességnek (Somorová 2000; Šutaj–Olejník 1998:285), másrészt pedig a sajátos egyéni kisebbségi jogok elismerésének az elve.

2.3. 1993–94-ben a Szlovák Nemzeti Tanács három olyan törvényt is elfogadott, melyek a kisebbségek számára aránylag kedvezõen szabályozzák a személy- és helységnévhasználatot[8]. A családi és az utónevekrõl (1993) szóló törvény értelmében lehetõvé vált, hogy a szülõk “idegen nyelvû“ (vagyis nem szlovák) utónevet adjanak gyermeküknek. Az anyakönyvi törvény (1994) alapján pedig illetékmentesen kérvényezhetõ a személynevet anyanyelvi formájában feltüntetõ anyakönyvi kivonat, illetve a nem szlovák nemzetiségû nõk vezetéknevüket az -ová toldalék nélkül használhatják (szlovák kontextuson kívül). A harmadik fontos jogszabály (1994) engedélyezte, hogy a 20%-nyi kisebbségi lakosságú települések határán elhelyezett közúti jelzõtáblákon a település államnyelven megállapított hivatalos neve mellett hagyományos kisebbségi nyelvû nevét is feltüntessék.[9]

Szlovákia 1995-ben aláírta és ratifikálta az ET kisebbségvédelmi keretegyezményét (1998-ban hirdették ki), s ugyanebben az évben írták alá a magyar–szlovák alapszerzõdést (1997-ben hirdették ki), ebben a szlovák kormány kötelezte magát az alábbi dokumentumokban megfogalmazott normák és politikai kötelezettségek közvetlen alkalmazására: Az Európa Tanács Keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelmérõl, Az EBEÉ Emberi Dimenziós Konferencia koppenhágai dokumentuma, az ENSZ-Közgyûlés 47/135-ös nyilatkozata a Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól, az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201-es ajánlása.[10]

2.4. Az 1990. évi nyelvtörvényt váltotta fel az 1996. január 1-jétõl hatályos ún. államnyelvtörvény, mely lényegében a korábbi törvénynek a hivatalos nyelv használatát elõíró rendelkezéseit terjeszti ki az oktatásügyre, a tömegtájékoztatásra, a közmûvelõdésre, a rendvédelmi szervezetekre, a hadseregre, a tûzoltóságra, a bírósági eljárásra, a gazdasági életre, az egészségügyre. A törvény értelmében a Szlovák Köztársaság területén a szlovák nyelv elõnyt élvez bármely más nyelvvel szemben, ez mindennemû hivatalos érintkezés nyelve szóban és írásban. A közfeliratokon, tájékoztató táblákon és reklámokon idegen (tehát pl. kisebbségi nyelvû) felirat a szlovák szöveg fordításaként, az után jelenhet csak meg. A kisebbségi nyelvek[11] használata megengedett a kisebbségi rádió- és tévéadásban (a helyi rádió- és televízióadók nem szlovák nyelvû mûsort csak akkor sugározhatnak, ha az elõtte vagy utána államnyelven is elhangzik), a kisebbségi sajtóban, kisebbségi kulturális rendezvényeken (a mûsort azonban elõször szlovákul kell bekonferálni), valamint peres eljárás során, mivel a törvény hatályban hagyta a Polgári  és a Büntetõ Perrendtartás vonatkozó rendelkezéseit.[12] A törvény megszegéséért 1997-tõl a jogi személyek elvileg magas bírsággal voltak sújthatók.

            Az államnyelvtörvény ellen nemcsak belföldön, hanem külföldön is tiltakoztak (pl. az ET, EBESZ Nemzeti Kisebbségek Fõbiztosa), sõt számos ismert nyelvész (l. Simon–Kontra 2000:85–86). Parlamenti képviselõk beadványa alapján az alkotmánybíróság is foglalkozott vele (1997); a törvényt  nem találta alkotmányellenesnek, csupán bizonyos rendelkezéseit kifogásolta, valamint megállapította, hogy mindaddig nem lehet bírságot kiszabni, amíg jogszabály formájában nem jelennek meg azok a szabályok, melyek megsértése szankcionálható (bõvebben Gyurcsik 1998: 47–52).

2.5. Az államnyelvtörvény elfogadásával egy idõben mind a kormány, mind a szlovák parlament kifejezte abbéli elkötelezettségét, hogy egyúttal a kisebbségek nyelvhasználati jogairól is törvényt hoznak, erre azonban csak 1999-ben került sor[13]. Az 1999. évi 184. számú törvény címe szerint a  nemzetiségi kisebbségek nyelvhasználati jogait szabályozza, az 1. § ezt azonban csak a hivatali érintkezésre szûkíti le. A törvény olyan településeken teszi lehetõvé a kisebbségi nyelv használatát bizonyos hivatalokban, ahol a legutolsó népszámlálás adatai szerint az adott  kisebbségnek az összlakossághoz viszonyított  számaránya legalább 20%.

Ezeken a településeken az önkormányzathoz és a településen mûködõ államigazgatási szervekhez címzett írásos beadványaikat a magánszemélyek az adott kisebbség nyelvén is beterjeszthetik, s ezekre a hivatal kisebbségi nyelvû választ küld, illetve kérésre bizonyos határozatokat kisebbségi nyelven is kiad. Ezeken a településeken kisebbségi nyelven is megjelölhetõk a közigazgatási hivatalok, valamint a közterületek; a helyi önkormányzat ülései – ha azzal valamennyi jelenlevõ egyetért – kisebbségi nyelven is folyhatnak. Szlovák nyelvû tanácskozás esetén a kisebbséghez tartozó képviselõ az önkormányzati ülésen anyanyelvén is felszólalhat, de az esetleges tolmácsolás költségeit a helyi önkormányzatnak kell fedeznie. A hivatal munkája során az államnyelvet használja, s meg kell teremtenie a kisebbségi nyelv használatának lehetõségét, dolgozója azonban nem köteles a helyi kisebbség(ek) nyelvét beszélni.

A kisebbségi nyelvhasználati törvény hatályon kívül helyezte az államnyelvtörvénynek azt a rendelkezését, mely a törvény megszegéséért kiróható pénzbírságra vonatkozott.[14] (A törvényrõl bõvebben Szabómihály 2000/2002; Daftary–Gál 2000:42–47.)

2.6. Szlovákiában lényegében 1992 óta napirenden volt a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának kérdése, mindezek ellenére a parlament csak 2001-ben, 2002. január 1-ji hatállyal fogadta el. Bár tartalmaz bizonyos új elemeket, a ratifikációs okmány letétbe helyezésekor kiadott nyilatkozatból egyértelmû, hogy a cél olyan változat elfogadása volt, mely a jelenlegi szlovák nyelvpolitikát és a belsõ jogi szabályozást szentesíti. Ennek lényege: alapértelmezésben minden állampolgár a nyilvános színtereken (elsõsorban a hivatalokban) az “integráló funkciójú” szlovák nyelvet használja, bizonyos törvényi keretek közt a kisebbségekhez tartozó magánszemélyek anyanyelvüket is használhatják, de ennek a jognak a gyakorlása nem sértheti az államnyelv (a szlovák) használatát (a Kartához fûzött nyilatkozat 1., 4. és 5. pont). A kétnyelvûség csak a kisebbségiek számára kívánatos, a többségi szlovák nemzethez tartozó – bár például kisebbségiek által lakott településeken élõ –, akár közszolgálati feladatokat is ellátó állampolgár esetében a kisebbségi nyelv ismeretét már nem követelik meg, sõt ez akár diszkriminációnak is tekinthetõ.[15]

A Kartához fûzött nyilatkozat 2. pontja “a regionális vagy kisebbségi nyelv használatának területe“ fogalom alatt nem egy földrajzilag vagy más módon körülhatárolt, meghatározott területet jelöl meg, hanem a kisebbségi nyelvhasználati törvény vonatkozó rendelkezését átvéve egy bizonyos kritériumnak (vagyis a 20%-nyi kisebbségi lakossággal rendelkezõ)  megfelelõ településeket, holott a szlovákiai kisebbségek esetében a magyar és a ruszin (ukrán) közösségek településszerkezete olyan, hogy a fenti kritériumnak megfelelõ települések szinte összefüggõ sávot, területet alkotnak. Ennek a megoldásnak az oka a szlovák kisebbségpolitika  egyik meghatározó gondolata: a magyar határrevíziótól való félelem, ezért minden olyan megoldást elutasítanak, ahol a területi autonómia eshetõsége felmerülhet.

A kisebbségi nyelvhasználati törvényben, ennélfogva a Kartában is a kisebbségek számarányát a vallott nemzetiségi hovatartozás alapján állapítják meg, holott a nemzetiségi hovatartozás és a nyelvismeret (vagy az anyanyelv) nem okvetlenül fedi egymást. A szlovákiai népesebb kisebbségek (pl. a magyarok vagy a ruszinok) esetében magasabb a magukat magyar/ruszin anyanyelvûnek valló személyek száma, mint ahányan az adott nemzetiséget tüntetik fel a népszámláláskor.[16] A kisebbségi jogok esetében nehéz megállapítani a kedvezményezettek körét (Alfredsson 1998:7–10), nyelvi jogok esetében viszont talán ésszerûbb volna a nyelvismeretbõl kiindulni.

A korábbi helyzethez képest elõrelépést jelent, hogy a kötelezettségvállalások szempontjából Szlovákia a kisebbségi nyelvek három csoportját különbözteti meg (az adott kisebbség számarányát és területi elhelyezkedését figyelembe véve): az elsõbe tartozik a bolgár, a cseh, a horvát, a német, a lengyel és a roma nyelv; a másodikba a ruszin és az ukrán; a harmadikba pedig a magyar. Az elsõ csoportba tartozó nyelvek esetében a Kartának csak szimbolikus jelentõsége van, a felkínált nyelvi jogokkal elsõsorban a magyarok és a ruszinok  élhetnek (bõvebben l. Szabómihály 2002b).

 

3. A kisebbségi nyelvek használatának lehetõségei és gyakorlata az egyes nyelvhasználati színtereken

3.1. A múlt század folyamán erõteljesen csökkent a szlovákiai kisebbségek létszáma, ám az ország még ma is többnemzetiségû államnak minõsül. A lakosság nemzetiségi megoszlása a 2001-es népszámlálás alapján az alábbi: szlovák 4.614.854 (85,8%), magyar 520.528 (9,7%), roma 89.920 (1,7%)[17], cseh 44.620 (0,8%), ruszin 24.201 (0,4%), ukrán 10.841 (0,2%), német 5.405 (0,1%), lengyel 2.602 (0,07%), horvát 890 (0,02%), egyéb és ismeretlen  65.187 (1,2%) (forrás: https://www.statistics.sk/webdata/english/census2001/).

A kisebb lélekszámú közösségek (német, lengyel, horvát, bolgár) tagjai anyanyelvüket lényegében csak a közösségen belül, az oktatásban (ha van igény anyanyelvük tantárgyként való oktatására)[18] és a kulturális életben használhatják. Jelenleg nincs olyan település, ahol számarányuk elérné a 20%-ot. A csehek sajátos csoportot alkotnak, ugyanis az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény 6.§-a szerint a cseh nyelvnek a hivatali érintkezésben való használata megfelel az államnyelvvel való alapvetõ érthetõség feltételének (ez valóban így van), vagyis a cseh nyelvû kommunikáció nem minõsül kisebbségi nyelvû kommunikációnak.

            A romákat csak a rendszerváltozás után ismerték el kisebbségként, s bár jelenleg 54 településen haladja meg számarányuk a 20%-ot, a legtöbb nyilvános színtéren a helyi többség  nyelvén, vagyis szlovákul és/vagy magyarul beszélnek. A roma nyelv szélesebb körû használatát nehezíti az, hogy alig van roma vagy roma nyelven is beszélõ közalkalmazott, a romák nem ismerik a roma nyelv Szlovákiában kodifikált változatát, s a helyi többség részérõl is ellenállás mutatkozik e nyelvvel szemben (bõvebben l. EUMAP 2002:576–579).

            A ruszinok-ukránok esetében alapvetõ problémát jelent a tisztázatlan etnikai azonosságtudat és a nyelv. Az ukrán köznyelv ismerete még a magukat ukránnak valók esetében is mintegy csak 40%-os (Ze¾ová 1994:42). A ruszin orientáció elõretörését a ruszin köznyelv hiánya késlelteti: a lakosság a családban és a helyi nyilvános színtereken a nyelvjárást beszéli.

A törvények nyújtotta lehetõségekkel – fõként ami a kisebbségi nyelvnek a közéletben és a közigazgatásban való használatát illeti –  leginkább a legnagyobb létszámú kisebbséghez tartozók, vagyis a magyarok élhetnek. A szlovákiai magyar beszélõközösségnek a hagyományosan erõs nemzeti kötõdésû (elsõsorban magyar nemzetiségû és anyanyelvû) lakosságot tartjuk (vö: Lanstyák 2000:68); e csoportra jellemzõ a magyardomináns kétnyelvûség, a kisebbségi nyelv megtartására irányuló igyekezet. Mivel a magyarság több mint 70%-a olyan településen él, ahol helyi többséget alkot, s ezek között számos város is található, a magyarok nagy része lakóhelyén elvileg minden nyilvános színtéren használhatja anyanyelvét. A jelentõs szlovák lakosságú falvakban és városokban azonban igen erõteljes a szlovák nyelv (olykor kizárólagos) használata is. A szlovák nyelvû kommunikáció a hivatal, munkahely, orvos színtereken a legerõsebb (Lanstyák 2000:125). Mivel a magyarság nyelvhasználata a leginkább differenciált, a továbbiakban elsõsorban ezt a népcsoportot említjük.

 

3.2. Oktatásügy: A magyarok és ruszinok-ukránok esetében hagyományosan vagy anyanyelvû, vagy anyanyelvi képzést biztosít az állam az érettségiig bezáróan. A ruszin és az ukrán kisebbség állami oktatási intézményeiben a tannyelv az ukrán; az ötvenes évektõl szinte a legutóbbi idõkig folyó ukránosítás következtében jelentõsen csökkent az ukrán tannyelvû iskolák iránti érdeklõdés. A 2001/2002-es tanévben a magyar és az ukrán tannyelvû osztályoknak a száma, illetve az országban mûködõ összes osztályhoz viszonyított aránya iskolatípusonként így alakult: általános iskola - 2128 (7,5%) magyar, 42 (0,15%) ukrán; gimnázium - 193 (6,6%) magyar, 6 (0,2%) ukrán; szakközépiskola és szakiskola - 564 (6,7%) magyar[19], ukrán tannyelvû nincs. (forrás: https://www.education.gov.sk) Roma tannyelvû iskola nincs, a roma nyelvnek tantárgyként, illetve oktatási “segédnyelvként“ való bevezetését az illetékesek fontolgatják. Roma nyelven is folyik oktatás a kassai mûvészeti középiskolában, illetve a nyitrai egyetem romológiai tanszékén.

A magyar közösség régi törekvése önálló magyar felsõoktatási intézmény (egyetem alapítása), eddig ez nem valósult meg. A felsõfokú, részben anyanyelvû képzés a kisebbségi iskolák pedagógusait képzõ intézményekben valósult meg. Újabban magyarországi felsõoktatási ntézmények kihelyezett tagozatán lehet közgazdaság-tudományi, informatikai, mezõgazdasági stb. tanulmányokat folytatni.

3.3. Igazságszolgáltatás: a Polgári Perrendtartás szerint a felek a bíróság elõtt használhatják anyanyelvüket, és a bíróság köteles számukra a jogérvényesítéshez azonos feltételeket teremteni. Ugyanígy a büntetõ eljárásban részt vevõ szervek elõtt is mindenki használhatja az anyanyelvét. Továbbá mindenki anyanyelvén fordulhat az Alkotmánybírósághoz és az emberi jogok biztosához, tehát az ombudsmanhoz, a tolmácsolással és fordítással járó költségek az államot terhelik.

3.4. Közigazgatási hatóságok és közszolgálati szervek: A 2001-es népszámlálás szerint a 20%-nyi kisebbségi lakosságot meghaladó települések száma így alakult: 501 magyar, 83 ruszin, 6 ukrán, 54 roma (forrás: htttp://www.statistics.sk/webdata/slov/scitanie/). Mivel a kisebbségi nyelv az adott településen mûködõ önkormányzati vagy államigazgatási szervvel való kapcsolattartás során használható, érvényesítését a közigazgatás szerkezete és a hivatalok elhelyezkedése befolyásolja. Jelenleg Szlovákiában a nemzetközi területfejlesztési terminológia szerint NUTS V-ös szinten a települési önkormányzatok, a NUTS III. szinten a másodfokú vagy regionális önkormányzatok, NUTS IV (járások) és a NUTS III. szinten (kerület) államigazgatási szervek mûködnek. A települési önkormányzattal való kapcsolattartás során elvileg a magyarok 89,5%-a, a ruszinok 37,8%-a, az ukránok 3,9%-a, a romák 22,1%-a használhatná anyanyelvét. A járási hatókörû államigazgatási szervek központja általában a járási székhelyen mûködik (ahol a kisebbségi lakosság számaránya alacsonyabb), ezekben a hivatalokban a magyarok 62,6%-a, a ruszinok 21,2%-a használhatja anyanyelvét. A 8 másodfokú regionális önkormányzat székhelye a kerületi székhelyeken található, s ezek egyikében sem éri el valamely kisebbség számaránya a 20%-ot, ezen szinten tehát sem az önkormányzatnál, sem az államigazgatási szerveknél nem használható egyetlen kisebbségi nyelv sem.

            Bár a kisebbségi nyelvhasználati törvény és a Karta is lehetõséget nyújt a kisebbségi nyelv írásbeli használatára a fenti hivatalokkal való kapcsolattartás során, erre alig van példa – még a magyar vonatkozásában sem. Ennek egyik oka az, hogy a kérelmeket általában az arra rendszeresített ûrlapon kell benyújtani, ezek pedig csak szlovák nyelvûek. A másik ok az, hogy a kisebbségi ügyfelek nincsenek tisztában jogaikkal, azonkívül  a kisebbségi nyelvû hivatalos terminológiát és stílust sem ismerik. Ez utóbbi a hivatali ügyintézõkre is jellemzõ. Gondot okoz továbbá, hogy a törvények és egyéb jogszabályok csak szlovák nyelven jelennek meg.[20]

A közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló 2000. évi 211. sz. törvény értelmében a kisebbségi nyelvhasználati törvény hatálya alá esõ településeken a tájékoztatásra kötelezett szerv a közérdekû információkat kisebbségi nyelven is szolgáltatja. E törvény a hivatalok szélesebb köre számára írja elõ a kisebbségi nyelv használatát – bár csak az állampolgárok tájékoztatása terén –, mint az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény. A valóságban azonban az írásbeli tájékoztatás rendszerint szlovák nyelven történik.

             3.5. Tömegtájékoztatás:  A Szlovák Rádióról és a Szlovák Televízióról szóló törvények (1991) szerint ezek a közszolgálati médiumok a kisebbségek nyelvén is sugároznak mûsort.[21]  11 dél-szlovákiai településen készítenek a helyi tévéstúdiók magyar nyelvû mûsort is. Magyar nyelvû élõ adást azonban nem sugározhatnak, mert az államnyelvtörvény értelmében mindennek szlovákul is el kell hangoznia. Ugyanezen okból nem tudnak mûködni csak kisebbségi nyelven sugárzó regionális rádióadók sem. A magyar nyelvterületen foghatóak a magyarországi rádió és tévémûsorok, a szlovákiai magyarok hagyományosan ezeket részesítik elõnyben (l. Lampl–Sorbán 1999).

A 2001-ben módosított ún. sajtótörvény szerint a törvény rendelkezéseinek megtartása esetén nem korlátozható a nem szlovák nyelvû sajtótermékek kiadása, illetve az audovizuális termékek sokszorosítása.

3.6. Kulturális tevékenységek és kulturális létesítmények: Az alkotmány garantálja a kisebbségi nyelvû mûvelõdési intézmények alapításának és fenntartásának a jogát; a nyilvános kulturális rendezvények nyelvét az államnyelvtörvény szabályozza. A centralizált kultúrpolitika megszûnése után 1989 után a szlovákiai kisebbségek anyanyelvû mûvelõdési élete gazdagabbá vált, ám formáit továbbra is a kisebbségi társadalom rurális jellege határozza meg: benne az amatõr mozgalom dominál (néptánc- és színjátszó csoportok, énekkarok). Szlovákiában továbbá jelenleg két magyar, egy ukrán és egy roma államilag támogatott professzionális színház mûködik.  Szervezetileg a Szlovák Nemzeti Múzeumhoz tartoznak a magyar, a zsidó, a cseh és a horvát kultúrát kutató és dokumentáló intézmények; Komáromban magyar, Svidníken pedig ruszin-ukrán irányultságú múzeum mûködik. A rimaszombati és a homonnai múzeumoknak roma osztályuk van.

3.7. Hitélet: Az egyházak nyelvhasználatát nem szabályozza törvény, az az adott egyház belsõ ügye; a pravoszláv egyház liturgikus nyelve az ószláv, a többi egyházban a hívõk anyanyelve szerint tartják a szertartásokat. A 2001-es népszámlálás adatai szerint Szlovákia lakosságának 68,9%-a római katolikus, 6,9% evangélikus, 4,1% görög katolikus, 2,0% református, 0,9% pravoszláv (forrás: htttp://www.statistics.sk/webdata/slov/scitanie/). A magyarok 65%-a római katolikus[22], esetükben gondot okoz a magyar papok hiánya, valamint az hogy a szlovák egyházi vezetõk elutasítják a magyar püspökség létrehozását. A református vallásúak 78%-a magyar. 1989 óta több magyar egyházi általános és középiskola létesült, az állami iskolákban az iskola tannyelve szerinti hitoktatást lehet igénybe venni. A ruszinok a rájuk kényszerített pravoszláv vallás helyett újra a görög katolikus vallást választják.

3.8. Gazdasági élet:  Az államnyelvtörvény 8. §-a a gazdaságban, a szolgáltatásokban és az egészségügyben szinte minden területre vonatkozóan elõírja a szlovák nyelv használatát, a kisebbségi nyelv az államnyelvet nem beszélõ betegekkel való kommunikációban, illetve a reklám- és egyéb feliratokon lehetséges, ez utóbbi esetben csak a szlovák nyelvû szöveg után. A gazdálkodó szervezetek közötti írásos kapcsolattartás és egyéb dokumentumok (pl. alapító okirat, könyvvitel, kimutatások, jelentések, számlák stb.) kizárólag szlovák nyelvûek. A kisebbségi nyelvû (elsõsorban a magyar) szöveg  a sajtóban, hirdetésekben, feliratokon (üzletnevek, árukínálat) fordul elõ, bár még a magyar többségû településeken, fõként városokban is dominálnak csak a többségi nyelvû feliratok. A kisebbségi nyelvek, így a magyar ebben a szférában szinte kizárólag a szóbeli kommunikációban használatosak. A szociális ellátásban és az egészségügyben a dokumentáció és a levelezés szlovák nyelvû, a betegeknek, látogatóknak stb. szánt tájékoztató szövegek a magyar nyelvterületen sok helyütt kétnyelvûek. Szóban a magyar nyelv használata elvben attól függ, beszéli-e az orvos, a szociális vagy egészségügyi szakdolgozó ezt a nyelvet.

 

4. A különbözõ eredetû, létszámú és helyzetû európai kisebbségek nyelvi-nyelvhasználati jogait lehetetlen áttekinteni, s azzal is tudatában vagyunk, hogy a kisebbségi jogok elismerésének szempontjából a nemzetközi szinten zajló normaalkotó tevékenység jelentõsebb, mint az egyes államok belsõ jogalkotási folyamatai (Alfredsson 1998:27); a vonatkozó szakirodalom (Kovács 1996; Varennes 1998; Stb) ismeretében azonban állíthatjuk, hogy a szlovákiai törvények a minimális európai normáknak felelnek meg (Vö. pl. Report 1999). Mind a törvények, mind a gyakorlat azt mutatja, hogy Szlovákiában inkább csak passzív kisebbségvédelemrõl beszélhetünk. A belsõ jogi szabályozással szemben a Karta bizonyos elõrelépést jelent, kérdéses azonban, hogyan fogják az illetékesek az egyes rendelkezéseket végrehajtani, történik-e valami elõremozdulás e téren.

 

Irodalom

Alfredsson, G. 1998. Kisebbségi jog: nemzetközi standardok és ellenõrzési mechanizmusok. Regio 4: 5–31.

Daftary, F. – Gál, K. 2000 The new Slovak language law: Internal or external politics? ECMI Working Papers # 8. <www.ecmi.de/publications/>

EUMAP 2002. Minority Protection in Slovakia. Monitoring the EU Accession Process: Minority Protection. 527–587. Open Society Institute. <htttp://www.eumap.org/reports/2002>

Findra, J. 1998. Jazyk, reè, èlovek [Nyelv, beszéd, ember]. Bratislava: Q111

Gyönyör J. 1993a A nemzetiségek jogai Csehszlovákiában (1948–1989). Varga Sándor (szerk.) Magyarok Szlovákiában (NDC Évkönyv ’93). 116–127. Bratislava/Pozsony/Pressburg: NDC.

Gyönyör J. 1993b Törvény a hivatalos nyelvrõl Szlovákiában. Varga Sándor szerk. Magyarok Szlovákiában (NDC Évkönyv ’93). 174–186. Bratislava/Pozsony/Pressburg: NDC.

Gyönyör J. 1994. Terhes örökség. A magyarság lélekszámának és sorsának alakulása Csehszlovákiában. Pozsony/Bratislava: Madách–Posonium

Gyurcsik I. 1998. Az államnyelvrõl szóló törvény a szlovák alkotmánybíróság döntésének tükrében. Fundamentum 2/1–2: 40–56.

Gyurgyík L. 1998. A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998. In: Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.) A (cseh)szlovákiai magyar mûvelõdés története 1918–1998. I. 81–131. Budapest: Ister

Kaplan, K. 1990. Pravda o Èeskoslovensku 1945–1948. Praha: Panorama. [Magyar kiadás: 1993. Csehszlovákia igazi arca 1945–1948. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.]

Kovács P. 1996.  Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest: Osiris Kiadó.

Lampl, Zs.–Sorbán, A. 1999. A szlovákiai és az erdélyi magyarok médiapreferenciái és fogyasztói szokásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle 1/1. 19-34.

Lanstyák I. 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony: Osiris Kiadó–Kalligram Kiadó

Report 1999. Report on the Linguistic Rights of Persons Belonging to National Minorities in the OSCE Area. The Hague : OSCE – High Commissioner on National Minorities [sokszorosított anyag].

Simon Sz.–Kontra M. 2000. Slovak linguists and Slovak language Laws: An analysis of Slovak language policy. Multilingua 19. 73-94.

Somorová, L. 2000. Menšinové práva pod¾a Ústavy Slovenskej republiky [A kisebbségek jogai a Szlovák Köztársaság Alkotmánya szerint]. Ústavnos a politika 3: 99–110.

Šutaj, Š.– Olejník, M. 1998. Slovak Report. In: Kranz J. (ed.) Law and Practice of Central European Countries in the Field of National Minorities Protection After 1989. Warszawa: Center for International Relations. 269-317.

Szabómihály G. 2000/2002. Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. Irodalmi Szemle 43/9–10, 154–170. Utánközlés: Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 48–62. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó

Szabómihály G. 2002a. A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai és a kisebbségi nyelvhasználat színterei, különös tekintettel a magyar közösségre. Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 19–40. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó

Szabómihály G. 2002b. A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartájának Szlovákia által elfogadott változatáról. Lanstyák István–Szabómihály Gizella Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. 63–75. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó

Vadkerty K. 2001. A kitelepítéstõl a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetérõl. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Varennes, F. 1994. Kisebbségi jogok a nemzetközi jogban. Fundamentum 2/1–2: 26–39.

Ze¾ová, A. 1994. Rusínska a ukrajinská menšina. [A ruszin és ukrán kisebbség]. In: Ze¾ová, A. et al. Minoritné etnické spoloèenstvá na Slovensku v procesoch spoloèenských premien [A szlovákiai kisebbségi etnikai társadalmak a társadalmi változások folyamatában]. 39–44. Bratislava: Veda