A magyar nyelv használatának lehetõségei Kárpátalján de jure és de facto

 

Beregszászi Anikó és Csernicskó István

Kárpátaljai Magyar Tanárképzõ Fõiskola és LIMES Társadalomkutató Intézet

90200 Beregszász, Illyés Gyula sétány 1. Ukrajna

e-mail: [email protected]

 

1. Rövid történeti áttekintés

 

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna területe 603,7 ezer km2. Lakossága az 1989. évi népszámlálás szerint 51,4 millió, 2002-es adatok szerint 50,5 millió. Az országban az 1989. évi népszámlálás adatai szerint 163.111 magyar nemzetiségû élt, s ezzel az összlakosság 0,3%-át alkotta a magyarság. Az ukrajnai magyarok közül 155.711 (95,5%) Kárpátalján él. A megyén belül a magyarok aránya 12,5 százalék.

A mai Kárpátalja területén a IX. századtól élnek magyarok. Kárpátaljáról mint önálló földrajzi és politikai fogalomról 1918. december 21. óta beszélhetünk, amikor Magyarország egykori Bereg, Máramaros, Ung és Ugocsa vármegyéinek ruszinlakta területein létrejött a Ruszka Krajna autonóm jogterület. Ezáltal a kárpátaljai ruszinok önrendelkezési jogot kaptak, a területen élõ nem ruszin lakosság jogait helyhatósági és kulturális autonómia biztosította.

A háborút követõen 1919. szeptember 10-én a Saint-Germain-en-Laye-ban megkötött egyezmény kimondja Kárpátaljának a Csehszlovák Köztársasághoz való csatolását Podkarpatszka Rusz néven.

1938. november 2-án az elsõ bécsi döntéssel Kárpátalja magyarlakta része visszakerült Magyarországhoz. Közben 1938. október 9-én Ungváron Bródy Andrással az élen megalakult az elsõ autonóm ruszin kormány. Bródy Prágában népszavazást indítványozott Kárpátalja hovatartozásának eldöntésére, ezért bebörtönözték. Helyére Volosin Ágostont nevezték ki, aki rövidesen megszervezte félhivatalos katonai szervezetét, a Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezetet. A bécsi döntés értelmében bevonuló magyar csapatok elõl a nácibarát Volosin-kormány Husztra tette át székhelyét, s 1939. március 14-én, Szlovákia függetlenségi nyilatkozata napján kikiáltotta Kárpát-Ukrajna önállóságát. A Szlovákia létét elismerõ Németország azonban – annak fejében, hogy Magyarország elismeri a német gazdasági és politikai igényeket – 24 óráig nem reagált a Volosin-kormány bejelentésére, lehetõséget teremtve ezzel Magyarország számára a határok katonai úton való kiigazítására, ami március 18-án teljesen be is fejezõdött, és Kárpátalja teljes egészében ismét Magyarország fennhatósága alá került.

Mivel a szövetségesek semmisnek nyilvánították az 1938 és 1940 között Németország és Olaszország pártfogása alatt végrehajtott területi változtatásokat, 1944-ben a szovjet hadsereg úgy szabadította fel Kárpátalját, mint Csehszlovákia részét. 1944. november 19-én, miközben folyt a kárpátaljai 18 és 50 év közötti magyar férfilakosság deportálása, Munkácson területi kommunista pártkonferenciára került sor, melyen megalakították Kárpátontúli Ukrajna Kommunista Pártját, és határozatot fogadtak el Kárpátontúli Ukrajna újraegyesülésérõl Szovjet-Ukrajnával. November 26-án szintén Munkácson ült össze Kárpátontúli Ukrajna Népbizottságainak I. kongresszusa, amely kiáltványt fogadott el a Szovjet-Ukrajnával való újraegyesülésrõl.

1945. június 29-én a Szovjetunió és Csehszlovákia aláírta a Kárpátalja szovjet fennhatóság alá helyezésérõl szóló szerzõdést. 1946. január 22-én a Szovjetunió Legfelsõbb Tanácsának elnöksége Kárpátontúli Ukrajnát Kárpátontúli területté szervezte át.

Ukrajna 1991-es függetlenné válása után Kárpátalja közigazgatásilag továbbra is Ukrajna Kárpátontúli területe maradt. Ma egyike Ukrajna 25 megyéjének (Magocsi 1996: 525, Orosz–Csernicskó 1999). Északról Lengyelországgal, Ukrajna Lviv (Lemberg), keletrõl Ivano-Frankivszk megyéjével, délrõl Romániával, délnyugatról Magyarországgal, nyugatról Szlovákiával határos. Ukrajna belsõ területeitõl természeti határként a Kárpátok választja el. Területe 12.800 km2. Adminisztratív felépítését tekintve 13 járásból (Beregszászi, Huszti, Ilosvai, Munkácsi, Nagybereznai, Nagyszõlõsi, Ökörmezõi, Perecsenyi, Rahói, Szolyvai, Técsõi, Ungvári, Volóci) és négy megyei jogú városból (Ungvár, Munkács, Huszt és Beregszász) áll.

1919-ig, amíg a mai Kárpátalja területe Magyarországhoz tartozott, a kisebbségi és nyelvpolitika természetesen elsõsorban a helyi szláv lakosságot (a ruszinokat vagy ruténeket) érintette. 1918. december 21-én a korabeli Magyarország Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyéinek területén (amely terület csaknem teljesen egybeesik a mai Kárpátaljával) létrejött a Ruszka Krajna autonóm terület, a helyi ruszinok önrendelkezése. Jelentõsége azonban csekély volt, a gyakorlatban nem mûködött.

Az 1919 és 1939 közötti idõszak, amikor a mai Kárpátalja Csehszlovákia részét alkotta, kevés volt ahhoz, hogy jelentõs kisebbségi mozgalom bontakozzon ki a régióban. 1944-tõl 1991-ig a régió a Szovjetunió része volt, így a szovjet nemzetiségi és nyelvpolitika hatása érvényesült.

A Szovjetunió nemzetiségi politikájának egyik központi kérdése a minden szempontból homogén társadalom kialakítása volt (A Szovjetunió Kommunista Pártjának Programja Uzsgorod, Kárpáti Kiadó, 1986, 84–85. o.). A homogenizáló politikában központi szerep jutott az internacionalizmus ideológiájának, amely szintén az egységesítés, valójában az oroszosítás szolgálatában állott.

A nemzetiségi egység legfõbb fejlõdési fokozata a szovjet ember minõségi kategóriája volt: “a kommunizmus építésének folyamatában minden szovjet nemzet és nemzetiség egy új történelmi kategóriában egyesült, létrehozva a szovjet népet, melynek legfõbb érintkezési eszköze az orosz nyelv” (Iszajev, 1982: 162.). Ennek megfelelõen a XXVII. pártkongresszus programja kimondta: “Országunkban a nemzetiségi kapcsolatokat az jellemzi, hogy tovább folyik mind a nemzetek és nemzetiségek felvirágzása, mind pedig szüntelen közeledésük, amely az önkéntesség, az egyenlõség, a testvéri együttmûködés alapján megy végbe. (...) Ez a fejlõdés a messzi történelmi távlatokban a nemzetek teljes egységéhez vezet” (i.m., 87. old.).

Az internacionalista politika Kárpátalját is elérte. A terület egyetlen magyar nyelvû napilapjában, a Kárpáti Igaz Szóban 1975 vége, 1976 eleje során Szovjet magyarok címû, négy részben publikált cikksorozat tanúskodik errõl. Ebben szerepel a szovjet magyarok fogalom, amely alatt azokat kell értenünk, “akik a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének magyar nemzetiségû polgárai, akik az ugyancsak új történelmi kategóriaként létrejött szovjet nép fiainak érzik és vallják magukat (...), akik szeretik és mûvelik a magyar nyelvet és a legteljesebb fokú megbecsüléssel vannak szovjet testvérnépeik nyelve és elsõ fokon a népeinknek érintkezési eszközöket adó orosz nyelv iránt”.[1]

A volt Szovjetunióban elvileg minden nemzetiség és nyelv egyenjogú volt olyannyira, hogy az országnak hivatalosan nem is volt állam- vagy hivatalos nyelve.

Ennek ellenére az orosz nyelv politikai, gazdasági, ideológiai és nem utolsósorban hadászati okokból kivételezett helyzetet élvezett (Rannut, 1999: 229). Országos és köztársasági szinten – az oroszosításnak fokozottan ellenálló néhány tagköztársaságot (pl. a Grúz és az Örmény SZSZK-t) kivéve – a közigazgatási ügyek oroszul folytak, s az egyes köztársaságokban az orosz volt a felsõoktatás, a tudomány, a technika nyelve, a szovjet hadseregben az egyetlen vezénylési nyelv az orosz volt (Miller, 1994: 613).

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Programja (89–90.), amelyet az SZKP XXVII. kongresszusa fogadott el 1985-ben, így ideologizálja meg az orosz nyelv mindenhatóságát: „A jövõben is biztosítani fogjuk a Szovjetunió minden állampolgára számára anyanyelvük szabad fejlesztését és egyenjogú használatát. Ugyanakkor, tekintve, hogy az orosz nyelvet a szovjet emberek önkéntesen elfogadták a nemzetek közötti érintkezés eszközeként, ennek a nyelvnek az elsajátítása a nemzeti nyelv mellett mindenki számára hozzáférhetõbbé teszi a tudomány és a technika, a hazai és a világkultúra eredményeit.”

Ezt a nemzetiségi és nyelvi egyenjogúságot azonban sajátosan értelmezték a Szovjetunióban. A nyelvek alkotmányosan szavatolt egyenlõsége (vö. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (Alaptörvénye), 14–15.) a gyakorlatban azt jelentette, hogy minden nép és nemzetiség számára szavatolt volt a jog az anyanyelv használatára a privát szférában. „A nyelvek egyenlõsége nem abban áll, hogy mechanikusan azonos funkcionális kötelezettségekkel terheljük õket” – olvashatjuk például egy szovjet kutató véleményét (Hazanarov, 1982: 111.). Szerinte „A nyelvek egyenlõsége nem más, mint minden nemzeti nyelv számára biztosítani az egyenlõ jogi feltételeket a szabad fejlõdéshez” (i.m. 112.). Ebben a nyelvi egyenjogúságban a nemzetiségi nyelvek szerepe arra korlátozódott, hogy minden nemzetiséghez eljuttathatók legyenek a központi párthatározatok és közlemények (i.m. 23.).

Valójában tehát a Szovjetunió fennállása idején az orosz nyelv kiemelt státusú volt, amelyet az oktatás mindén szintjén tanítottak. A tagköztársaságokon, autonóm területeken és körzeteken belül az orosz nyelv mellett – korlátozottabban bár, de – hivatalos funkciókat töltött be a köztársaság névadó nemzetiségének nyelve is, a saját önálló közigazgatási egységgel nem rendelkezõ népek és nyelvek azonban gyakorlatilag csak a magánszférában és az oktatásban voltak használatosak (Rannut, 1999: 230.). Az orosz volt a domináns nyelv az államigazgatásban, a pártban, az oktatásban[2] és a nyilvános érintkezésben (Arel, 1995: 598, Markus, 1993: 46–48).[3]

 

 

2. A nyelvek helyzetére vonatkozó Ukrajnában érvényes nemzetközi és hazai dokumentumok[4]

 

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnában a nyelvek státusáról, használatáról közvetlenül a következõ dokumentumok rendelkeznek:

§        Ukrajna Alkotmánya (elfogadás éve: 1996),

§        Ukrajna törvénye az Ukrán Köztársaság nyelveirõl (1989),

§        Ukrajna nemzetiségi jogainak nyilatkozata (1991),

§        Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekrõl (1992),

§        Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról (1997),

§        Ukrajna törvénye az általános középfokú oktatásról (1999),

§        valamint (elvileg) A Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája.

§        Ukrajna Alkotmányának 10., 11., 12., 24., 53., 92., 103., 127. és 148. cikkelye tartalmaz a nyelvekre vonatkozó tételeket.

A 10. cikkely deklarálja, hogy „Ukrajnában az állami nyelv az ukrán”, és az állam biztosítja az ukrán nyelv mûködését a társadalmi élet minden területén. A következõ bekezdés szerint „Ukrajnában szavatolt az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlõdése, használata és védelme”. A cikkely utolsó mondata szerint viszont „Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja, és törvény határozza meg”. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

A 11. cikkely általános deklarációkat tartalmaz Ukrajna minden nemzetiségének és nyelvének védelmérõl, a 24. cikkely többek között a nyelvi alapon való diszkriminációt is tiltja. A 12. az Ukrajna területén kívül élõ ukránok nyelvi igényeinek kielégítésére tesz ígéretet. Az 53. rész a nemzeti kisebbségek számára a törvény által megszabott rendben garantálja az anyanyelven való oktatás vagy az anyanyelv tanulásának jogát. A 103., 127. és 148. cikkely az államnyelv ismeretétõl teszi függõvé bizonyos állami tisztségek betöltését (köztársasági elnök, alkotmánybírósági tagság, bírói tisztség).

Az Alkotmány 10. és 92. cikkelye értelmében a nyelvek státusa szempontjából még a Szovjetunió fennállása idején, 1989-ben elfogadott nyelvtörvény a mérvadó.

A nyelvtörvény is államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet (2. cikkely), ugyanakkor továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének (4. cikkely). Az 5. cikkely értelmében az állampolgárok számára szavatolt anyanyelvük és bármely más nyelv használata; az állampolgárnak jogában áll, hogy az állami, társadalmi szervekhez, vállalatokhoz stb. ukrán nyelven vagy e szervezeteknél használatos más nyelven, orosz nyelven, vagy a felek számára elfogadható más nyelven forduljon. A törvény nemcsak tiltja a nyelvi alapon történõ megkülönböztetést (8. cikkely), hanem szankciókat is kilátásba helyez a nemzetiségi nyelvek használatának korlátozása miatt. A rendelkezések szerint felelõsségre vonható az a tisztségviselõ, aki a nyelvtudás hiányára hivatkozva megtagadja egy nemzetiségi nyelven írt beadvány vagy folyamodvány átvételét (5. cikk).

A törvény a nemzetiségi többségû közigazgatási egységek területén (pl. falu, város, járás, megye) lehetõséget nyújt a nemzetiségi nyelv használatára az ukránnal egyenrangúan és párhuzamosan az állami- és pártszervek, a vállalatok, intézmények mûködésében (3. cikkely). Nem értelmezi azonban a törvény, mit ért a nemzetiségi többségû területek fogalom alatt.

Az állami dokumentumokat, okmányokat ukrán nyelven fogadják el és teszik közzé, alsóbb szinteken is, ám itt szükség esetén más nemzetiségi nyelveken is publikálják. A hivatalos ûrlapok ukrán vagy ukrán–orosz nyelvûek (10. cikkely). A hivatali és munkahelyi adminisztráció nyelve az ukrán, de a nemzetiségi többségû területeken a nemzetiségi nyelvet is lehet az ukránnal párhuzamosan használni (11. cikkely).

A hivatalos személyi okmányok (személyi igazolvány, munkakönyv, az iskolai végzettséget igazoló dokumentumok, születési, házassági és halálozási anyakönyvi kivonat) ukrán–orosz kétnyelvûek (14. cikkely).

A szolgáltatások nyelve az ukrán nyelv vagy a felek által választott egyéb nyelv (17. cikkely). A perrendtartás nyelve az ukrán, de a nemzetiségi többségû területeken a nemzetiségi nyelv használatára is van lehetõség az ukránnal egyenrangúan; a bíróság nyelvét nem értõnek joga van tolmács igénybevételére, az anyanyelvi vallomástételre (18. cikkely). Az ügyvédi, ügyészi szolgáltatás, a jogi tanácsadás nyelve az ukrán, vagy a felek számára legmegfelelõbb nyelv (23. cikk).

Az oktatás nyelvének megválasztása elidegeníthetetlen jog (25. cikkely). Ezzel a joggal azonban ideális esetben is csak maximum a középiskola befejezéséig élhetnek a kisebbségi polgárok. A törvény 29. cikkelye értelmében Ukrajnában a felsõ- és középfokú oktatási intézményekbe felvételizõk ukrán nyelvbõl tesznek felvételi vizsgát, és csak a nemzeti kádereket képzõ oktatási intézményekbe felvételizõk tehetnek anyanyelvbõl vizsgát.

A hivatalos tömegtájékoztatás nyelve az ukrán, illetve lehetõség szerint más ukrajnai nyelvek (33. cikkely). A táviratok, a postai borítékok, csomagok címzésének nyelve az ukrán vagy az orosz (34. cikkely). A hivatalos hirdetmények, közlemények, reklámok, plakátok nyelve az ukrán; az ukrán nyelvû szöveg mellett szerepelhet más nyelvû fordítás is (35. cikkely).

Az Ukrajnában gyártott termékek, áruk címkéi, feliratai ukrán nyelvûek, és más nyelvekre nem fordíthatók (36. cikkely).

Az intézmények, társadalmi és pártszervezetek, vállalatok stb. hivatalos el- és megnevezése ukrán nyelvû; az ukrán nyelvû felirat jobb oldalán vagy alatta szerepelhet a megnevezés más nyelvû fordítása is (37. cikkely).

Az ukrajnai földrajzi nevek ukrán nyelvûek. Lehetséges továbbá a nemzetiségi többség nyelvén való feltüntetésük is (38. cikkely).

Az ukrán állampolgároknak joguk van nemzeti tradícióiknak megfelelõ nevet választani, amely neveket transzkripcióval[5] ültetik át ukránra (39. cikkely).

Ukrajna nemzetiségi jogainak nyilatkozata minden népnek és nemzetiségnek garantálja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén (3. cikkely).

Az „Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekrõl” címû dokumentum szerint azokon a területeken, ahol a nemzetiségi kisebbség a lakosság többségét alkotja, az állami és társadalmi szervek, vállalatok, intézmények mûködése során az államnyelv mellett a kisebbség nyelve is használható. (8. cikkely) Garantálja továbbá a kisebbségek számára a nemzeti hagyományoknak megfelelõ személynévhasználatot, így például azt, hogy a személyazonossági igazolványba csak a vezeték- és utónév kerüljön, és elmaradhat az apa keresztnevébõl képzett apai név (otcsesztvo).(12. cikkely).

Az ukrajnai önkormányzati törvény 26. cikkelye 1. pontjának 50. bekezdése lehetõvé teszi, hogy az önkormányzatok megválasszák az önkormányzati szervek munkájának nyelvét (Kárpáti Igaz Szó 1997. július 3., 7.).

Ukrajna Legfelsõbb Tanácsa 1999 utolsó munkanapján ratifikálta az ország által már 1996-ban aláírt A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A Charta a la carta rendszerû rendelkezései közül a legtöbb kérdéskörben a legtoleránsabb normákat választották az ukrán honatyák, ám meghatározták, hogy ezek a rendelkezések csak azokon a területeken alkalmazhatók a törvény szerint, ahol a kisebbségi lakosság aránya eléri a 20 százalékot. A kisebbségek által 10–19%-ban lakott területeken enyhébb vállalásokat fogalmaztak meg, s még alacsonyabb követelmények érvényesek, ha a nemzetiség aránya 10% alatti (lásd Gulácsy 2000). A Charta hatályba lépésére azonban máig várni kell, mert alkalmazását az elfogadás ügyrendjének alkotmányellenességére való hivatkozással felfüggesztették.

Az érvényben lévõ hivatalos dokumentumok szerint tehát Ukrajna államnyelve az ukrán, az orosz az ország egész területén az ukránnal párhuzamosan hivatali nyelvként és a nemzetek közötti érintkezés nyelveként funkcionál, a többi nemzetiségi nyelv használata pedig a nemzetiségi többségi területeken engedélyezett. Nem tartalmaz azonban olyan kitételeket egyik dokumentum sem, ahol explicite meg lenne fogalmazva, milyen feltételek mellett van lehetõség a kisebbségi nyelveknek az államnyelvvel egyenrangú használatára. A törvényerejû dokumentumok mellett azonban számos olyan állami és regionális rendelkezés szabályozza a nyelvek használatát, amelyek azt bizonyítják, hogy a törvények által deklarált jogok a gyakorlatban másképp vagy egyáltalán nem mûködnek.

Az ukrán nyelv Ukrajna függetlenné válása óta fokozatosan államnyelvi státusba került, az orosz azonban – annak ellenére, hogy az alkotmány és a nyelvtörvény is számos helyen kiemelten, mint hivatalos funkciókban is használatos nyelvet is említi – az ukrán terjeszkedésével párhuzamosan szorul vissza az állami, hivatali szférából, amit minden bizonnyal hamarosan törvényi eszközökkel is szentesítenek. Erre enged következtetni, hogy egyre többször esik szó a sajtóban a nyelvi helyzetrõl, a nyelvek státusáról, és egy új nyelvtörvény elfogadásának gondolata is megfogalmazódott mind a kormány, mind pedig az ellenzék részérõl. El is készült egy nyelvtörvény-tervezet, amelyet a sajtó hasábjain össznépi vitára bocsátottak (pl. Oszvita Ukrajini 1999. február 17., Kárpáti Igaz Szó 1999. július 1.); a tervezetet a kisebbségi szervezetek (köztük a magyarok is) erõsen bírálták, s az nem is került parlamenti vitára. Az ukrán parlament hivatalos honlapja szerint (alpha.rada.kiev.ua) 2002. februárjában is több nyelvtörvény-tervezet várja, hogy a parlament napirendjére tûzze vitájukat.

A fentiekbõl látható tehát, hogy elvileg az ukrán államnyelv mellett vagy azzal párhuzamosan az orosz, a nemzetiségi többségi területeken pedig a kisebbségi nyelvek is mûködhetnek hivatalos nyelvi státusban.

Végül is megállapíthatjuk, hogy de jure az ukrán Ukrajna államnyelve, az orosz hivatalos nyelvi státusú, a kisebbségi nyelvek beszélõinek pedig lehetõségük nyílik anyanyelvük használatára a társadalmi élet minden szintjén, azokon a területeken, ahol nemzetiségileg többséget alkotnak. De facto azonban az ukrán államnyelv mellett az orosz az adminisztratív tiltások ellenére is hivatalos nyelvként használatos az oroszok által sûrûn lakott keleti területeken. A kisebbségi nyelvek azonban csak az oktatásban, a nemzetiségi sajtóban, rádió- és televízióadásokban, a kisebbségi közéletben, az egyházi életben és a privát szférában használatosak. Gyakorlatilag tehát a magyar nyelv helyzete Ukrajna függetlenné válása után sem sokat változott a Szovjetunióban fennállt státusához képest.

Kloss (1967: 15) a kisebbségi nyelvek státusát öt fokozatba sorolja.

1.      A kisebbségi nyelv országos méretekben hivatalos nyelv.

2.      A nemzetiség nyelve egy nagyobb regionális vagy közigazgatási egység (pl. országrész, tartomány, autonóm terület, megye) hivatalos nyelve.

3.      A kisebbségi nyelv használatát hatóságilag engedélyezik a közoktatásban, nyilvános hirdetésekben, bár a nyelvnek nincs hivatalos státusa.

4.      Tolerancia a nyelvvel szemben a privát szférában (a sajtóban, egyházi és magániskolákban stb.).

5.      A nyelv betiltása (lásd még Hoffmann 1991: 208-209).

Ukrajnán belül Kárpátalján a magyar nyelv státusa a fenti 3. fokozatnak felel meg (Csernicskó 1998: 151).

Ha a nyelvek helyzetét, használati körét meghatározó hatályos ukrajnai dokumentumokat összevetjük a nemzetközi jogi normákkal, egyezményekkel, ajánlásokkal, akkor kiderül, hogy gyakorlatilag valamennyi ukrajnai dokumentum a nemzetközi normákhoz igazodik, szinte szó szerinti megfelelés található köztük (Csernicskó, 2000). Ez azonban csupán szó szerinti megfelelés: a nemzetközi ajánlások, egyezmények szellemével nem egyeztethetõ össze az ukrajnai gyakorlat, amely a már meglévõ kisebbségi jogok szûkítésére használja fel a nemzetközi normákra történõ hivatkozást. A hágai ajánlás tranzitív oktatási modelljét (mely szerint az elemi iskolai anyanyelvi oktatásról fokozatosan át kell térni a többségi nyelven történõ oktatásra) olyan kisebbségeknél is be kívánja vezetni, amelyeknek nagy hagyományokkal rendelkezõ oktatási rendszere mûködik (Orosz–Csernicskó, 1999).

 

3. A magyar nyelv használhatósága Kárpátalján de facto[6]

 

Az elõzõ részben megvizsgáltuk a nyelvek használatát meghatározó ukrajnai dokumentumokat (vagyis azt, hogy jogilag milyen nyelveket lehet használni az egyes helyzetekben). Ebben a részben résztvevõ megfigyelésekre alapozó leírást adunk arról, hogy Kárpátalja egyetlen abszolút magyar többségû városában, Beregszászban hogyan érvényesíthetõk a gyakorlatban a törvényileg garantált jogok. Itt azokról a tapasztalatainkról számolunk be, amelyeket munkatársaink szereztek mint hivatalba látogató ügyfelek, vásárlók stb. A vizsgálatot 2002. február 1. és április 30. között végeztük, amikor a LIMES Társadalomkutató Intézet megbízásából 20, a feladatra felkészített fõiskolai hallgató járta be a város hivatalait, szolgáltató egységeit, boltjait, üzleteit, piacát, hogy megfigyelje: ügyintézés, vásárlás, szolgáltatás igénybevétele közben használhatják-e, illetve hol használhatják a magyar nyelvet Beregszász és a környék magyar lakosai.

Választásunk egyrészt azért esett Beregszászra, mert ez az egyetlen abszolút magyar többségû város Kárpátalján. Másrészt pedig azért, mert egy településen belül itt él a legnagyobb magyar közösség, továbbá intézményei révén (Ungvár mellett) Beregszász a kárpátaljai magyarság központja, megyei alárendeltségû város és a legnagyobb arányú magyar lakossággal rendelkezõ Beregszászi járás székhelye. Beregszász és a Beregszászi járás magyar többségû (Csernicskó, 1998: 35-43), tehát elvileg érvényes a nyelvtörvény 3. és 5. cikkelye: a nemzetiségi többségû területeken a kisebbségi nyelv az államnyelv mellett használható a hivatalokban is.

 

3.1. A magyar nyelv Beregszász hivatalaiban

2002. február-márciusában tizenöt Beregszász városi és beregszászi járási[7] hivatalt kerestünk fel azzal a céllal, hogy felmérjük: milyen nyelv(ek)en fordulhatnak a magyar kisebbség tagjai a hivatalokhoz. A hivatalok felkeresésekor arra is figyelmet fordítottunk, hogy a kisebbségi ügyfelek hozzájuthatnak-e kétnyelvû formanyomtatványokhoz, illetve kitölthetik-e azokat anyanyelvükön is. Továbbá azt is megfigyeltük, hogy a lakosság tájékoztatására szolgáló hivatali kiírások, hivatalos ûrlapok mintapéldányai milyen nyelveken olvashatók a hivatalok hirdetõtábláin.

Beregszászba érkezve megállapíthatjuk, hogy a város határában ukrán és magyar nyelven is fel van tüntetve a település neve. A legtöbb utca és tér elnevezése is két nyelven olvasható, de sok olyan utcanévtábla is látható, amely csak ukrán, illetve csak magyar nyelvû. A járási kultúrházon, a járási közigazgatási hivatal és a városháza épületén az ukrán mellett ott lobog a magyar zászló is.

Az általunk felkeresett tizenöt hivatalban a hivatalnokok többsége tudott, vagy legalábbis megpróbált magyar nyelven beszélni. Ha az a hivatalnok, akihez az ügyfél közvetlenül fordul, nem beszél magyarul, magyarul értõ kollégájához irányítja át az érdeklõdõt. Olyan is gyakran elõfordul, hogy bár nem beszél a hivatalnok magyarul, érti a magyarul elõadott kérdést vagy kérést, és a választ orosz, jóval ritkábban ukrán nyelven mondja el.

A magyar ügyintézésre azonban csak a szóbeliség szintjén van esély. Amint ugyanis a hivatalos okmányokra vagy ûrlapokra kerül sor, mindenütt ragaszkodtak ahhoz, hogy ukrán nyelven töltsék ki az ûrlapokat vagy írják meg beadványukat, kérvényüket.

Az is megtörtént (például az egyik bankfiókban), hogy a magyar nyelvû írásbeli ügyintézés lehetõsége felõl érdeklõdõ ügyfelet orosz nyelven kioktatták arról, hogy a hivatali ügyintézés nyelve az ukrán.

A hivatalok megnevezése többnyire mindkét nyelven ki van függesztve a bejárat fölé, de többször találkozhatunk csak ukrán nyelvûvel is. Láttunk arra is példát, hogy a hivatal neve ugyan fel van tüntetve ukrán és magyar nyelven a bejáratnál, ám az egyes osztályok, alosztályok ajtaján csak ukrán nyelven olvasható információ.

A formanyomtatványok a lakosság számára is jól látható helyen elhelyezett mintái minden hivatalban kizárólag ukrán nyelven tekinthetõk meg.

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy a jelenleg Ukrajnában hatályban lévõ nyelvtörvényben, nemzetiségi törvényben és a helyi önkormányzati törvényben a kisebbségek számára biztosított jogok és felkínált lehetõségek Kárpátalján, a többségben magyarok által lakott Beregszászban csorbát szenvednek a hivatalbeli nyelvhasználat terén. Az általunk felkeresett hivatalok mintegy felében nem tudnak magyar nyelven kommunikálni, a lakossági tájékoztatások és a formanyomtatványok kitöltött mintái nincsenek kifüggesztve magyar nyelven, illetve nincs kétnyelvû ûrlap, és a legtöbb helyen magyar nyelvû kérvényt sem fogadnak el az ügyfelektõl.

 

3.2. A magyar nyelv Beregszász szolgáltató egységeiben, boltjaiban, éttermeiben és a piacon

A hivatali nyelvhasználat mellett annak felmérését is fontosnak tartottuk, milyen mértékben és hol használható a magyar nyelv Beregszász boltjaiban, üzleteiben, éttermeiben, kocsmáiban, szolgáltató egységeiben, a vasút- és autóbusz-állomáson, valamint a város piacán. Ahhoz, hogy ezt feltérképezhessük, megbízottaink vásárlóként, vendégként, ügyfélként látogatták végig a város gyakorlatilag valamennyi kereskedelmi és szolgáltató egységét, valamint a piaci árusok többségét.

A beregszászi piacon hétfõ kivételével naponta több ezer vásárló és nézelõdõ fordul meg. Munkatársaink közel kétszáz vásárlást néztek végig, megkérdeztek több tucat piaci kofát és butikost. A feljegyzésekbõl az a kép alakult ki, hogy a város piacán tökéletesen el lehet boldogulni a magyar nyelvvel. A piac után összesen 11 élelmiszerüzletet látogattak végig munkatársaink, amelyekben 22 eladónál vásároltak. Közülük nyolc eladónak nem okozott gondot, hogy magyarul szolgálja ki a vásárlókat. Három-három elárusító csak ukránul vagy oroszul értette meg, mit kérnek tõle, és csak ezen a nyelven volt hajlandó kommunikálni a vevõkkel. Ketten értették ugyan a magyar kérést, de csak ukránul tudták azt teljesíteni, egy bolti eladó pedig a magyar nyelvû kérések hallatán magyar kollégáját hívta segítségül. Öt olyan elárusítóval is találkoztunk, akik annak ellenére megpróbálkoztak magyar nyelven kiszolgálni a vásárlókat, hogy csak törték a nyelvet. Mindössze egyetlen olyan üzlet akadt a meglátogatott 11 között, ahol az áruk megnevezése és ára magyarul is fel volt tüntetve.

Megvizsgáltunk 20 olyan üzletet és butikot is, ahol nem élelmiszert, hanem egyéb termékeket (pl. ruhát, cipõt, mûszaki árut stb.) árusítanak. A meglátogatott kereskedelmi egységekben összesen 27 eladóval kerültek kontaktusba a terepmunkások. Húsz esetben meg tudták értetni magukat magyarul, és mindössze hét olyan eladóval találkoztak, akik nem tudtak vagy nem voltak hajlandók magyarul kiszolgálni õket.

Beregszászban két nagyobb „bevásárlóközpont” mûködik. A nagyobbik áruházban 77 kereskedõnél próbálkoztak vásárlással megbízottaink, és mindössze 11 esetben vallottak kudarcot a magyar nyelv kizárólagos használatával (9 eladó ukránul, 2 pedig oroszul beszélt velük). Az eredményekbõl úgy tûnik, hogy Beregszász legnagyobb üzletközpontjában a legjobb eséllyel az tud eladóként elhelyezkedni, aki magyarul is beszél. Erre következtethetünk legalábbis abból, hogy a megkérdezett elárusítók közül 66-an magyarul válaszoltak a vásárlók magyar kérdéseire, s csak alig egyharmaduknak okozott ez kisebb-nagyobb nehézséget. Alig látható ugyanakkor magyar nyelvû felirat, árcédula a kétszintes üzletben.

Céljaink között szerepelt az is, hogy a boltok mellett a gyógyszertárakban és a szolgáltató egységekben is felmérjük a csak magyarul beszélõk esélyeit. Beregszász valamennyi patikájában van olyan gyógyszerész, aki magyar nyelven is ki tudja szolgálni a betegeket, és el tudja magyarázni, hogyan kell szedni az adott készítményt. Nincsenek ugyanakkor magyar nyelvû feliratok, és a gyógyszereken feltüntetett tájékoztatók is ukrán, esetleg orosz nyelvûek. Hasonló a helyzet a szolgáltató egységekben is. Úgy tûnik, Beregszászban a fényképészek és a fodrászok szinte kivétel nélkül beszélnek magyarul. Azok is, akik nem magyar anyanyelvûek, az ügyfél kedvéért szívesen társalognak magyarul munkavégzés közben.

Az éttermeket, bárokat és kocsmákat is sorra látogatták munkatársaink. Összesen 30 helyre tértek be munkatársaink, és 61 pincértõl, csapostól rendeltek. A legtöbb helyen (39 esetben) magyar nyelvû kiszolgálásban volt része a terepmunkásoknak. Mindössze kilenc pincér nem értette a magyar nyelven leadott rendelést, s közülük egy magyarul értõ kollégájától kért segítséget. A meglátogatott 30 vendéglátó-ipari egység közül csak 12-ben kaptak étlapot az oda betérõk. Öt helyen csak ukrán nyelven olvashatták el a kínálatot, hét esetben pedig két nyelven (ukránul és magyarul).

Akár közúton, akár vasúton szeretnénk elutazni Beregszászból, menetjegyünket magyarul is megválthatjuk. Sem az autóbusz-állomáson, sem pedig a vasúti váróteremben nem találtunk azonban magyar nyelvû menetrendet, hirdetményt, de még reklámot sem, és a hangosbeszélõ is csak az állam nyelvén tájékoztatja az utasokat arról, melyik járat honnan érkezik és merre tart.

Összességében azt a következtetést vonhatjuk le a fenti rövid áttekintésbõl, hogy Beregszászban van értéke a magyar nyelvnek, hiszen gyakorlatilag mindenütt vásárolhatunk magyarul. A piaci kereslet ráébresztette az eladni szándékozókat, hogy a vásárlóközönség jelentõs részét magyarul lehet megcélozni. Csak elvétve találkozhatunk ugyanakkor magyar nyelvû felirattal, tájékoztatóval, reklámmal, étlappal. Bár a legtöbb üzletnek, kocsmának, cukrászdának magyar nyelvû cégére is van, és ukránul a kijevi, magyarul a közép-európai idõ (budapesti) szerint olvasható a bejáratnál, meddig tartanak nyitva, belépve egyetlen magyar nyelvû felirattal sem találkozhatunk, még a gyógyszertárban sem.

Úgy tûnik tehát, hogy – akárcsak a hivatali életben – a kereskedelemben, a szolgáltató szférában és a vendéglátóiparban is jobbára csak a szóbeliség szintjén használható a magyar nyelv Beregszászban.

 

 

Irodalom

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének Alkotmánya (Alaptörvénye). 1977.Uzshorod: Kárpáti Könyvkiadó

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Programja. 1986. Uzsgorod: Kárpáti Kiadó

Arel, D. 1995. Language Politics in Independent Ukraine: Towards One or Two State Languages. Nationalities Papers. Volume 23, No. 3 (September 1995): 597–622.

Botlik J.– Dupka Gy. 1991. Ez hát a hon... Tények, adatok, dokumentumok a kárpátaljai magyarság életébõl 1918–1991. Budapest–Szeged: Mandátum – Universum

Csernicskó I. 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Mûhely

Csernicskó I. 2000. Jogok és jogtalanságok. A kisebbségek anyanyelvi oktatásához való jog a nemzetközi és az ukrajnai kisebbségvédelmi dokumentumokban. UngBereg 2000. Második Pánsíp-almanach, 114–118.

Gulácsy G. 2000. Egy újabb lépés Európa felé. Kárpáti Igaz Szó. január 6. 2.

Hazanarov, K. H. (Хазанаров, К. Х.) 1982. Решение национально-языковой проблемы в СССР. Москва: Издательство политической литературы

Hoffmann, Ch. 1991. An Introduction to Bilingualism. London and New York: Longman

Iszajev, M. I. (Исаев, М. И.) 1982. Социолингвистические проблемы языков народов СССР: Вопросы языкового планирования и языкового строительства. Москва

Kloss, H. 1967 Types of Multilingual Communities: A discussion of ten variables. In: Stanley Lieberson ed., Explorations in Sociolinguistics, 7–17. Bloomington: Indiana University

Magocsi, P. R. 1996. The Hungarians in Transcarpathia (Subcarpathian Rus’). Nationalities Papers 24 (3): 525-534.

Markus, V. 1993. Language legislation. In: Danylo Husar Struk ed., Encyclopedia of Ukraine. Vol. III., L–Pf: 44–46. University of Toronto Press Incorporated

Miller, J. 1994. Commonwealth of Independent States (CIS). In: R. E. Asher et al eds., The Encyclopedia of Language and Linguistics, 613–614. Oxford, New York, Seoul, Tokyo: Pergamon Press

Orosz I. – Csernicskó I. 1999. The Hungarians in Transcarpathia. Budapest: Tinta Publishers

Rannut, M. 1999. Messze túl a nyelvpolitikán: a Szovjetunió Észtország ellenében. In: Szépe György és Derényi András (szerk.) Nyelv, hatalom, egyenlõség. Nyelvpolitikai írások, 224–250. Budapest: Corvina

Shamshur, O. V. – Izhevskaya, T. I. 1994. Multilingual Education as a Factor of Inter-Ethnic Relations: The Case of the Ukraine. Current Issuses in Language in Society. Vol. 1. No. 1: 29–39.

Shevelov, G. Y. 1986/1987 The Language Question in the Ukraine in the Twentieth Century (1900–1941). I–II. Harvard Ukrainian Studies Vol. X (1986): 70–170., XI (1987): 118–224.

Этнічні меншини в Україні. Київ: Iнститут соціології НАН України – Mіністерство України у справах національностей та міграції.