Péntek János – Benõ Attila: Nyelvi jogok Romániában

1. A jogállami tradíciók és a pluralizmus tényleges elismerésén alapuló politikai kultúra hiánya, a nemzeti kizárólagosság hagyományának és a homogén nemzetállam eszméjének továbbélése jellemzi az 1989-es változások utáni Romániát. A kilencvenes években elfogadott román törvények többségében felismerhetõk a meghaladni kívánt totalitárius rendszer és a hagyományos román nemzeti politika nyomai. Így az 1991-ben elfogadott új román alkotmány tételesen kinyilvánítja a nemzetállam eszméjét, elzárkózik a szélesebb társadalmi csoportokat érintõ autonómiától, és némi lazítással tovább élteti a centralizált államszervezést. Ilyen értelemben az új román alkotmány szerves folytatása a korábbiaknak (1923, 1952, 1965).

Változást jelent viszont az, hogy a megvalósultak a feltételei a jogigény kinyilvánításának és határozott képviseletének a jogi kodifikációban. A nemzeti közösség parlamentbe bekerült képviselõi a legitimitásuk és politikai mozgásterük révén hangot adhat ezeknek a jogigényeknek. Az õ felelõsségük, hogy a többség és a kisebbség politikai harcában akár a nemzetközi fórumok elõtt is képviseljék a nyelvhasználati és egyéb kisebbségi jogokat, és hogy folyamatosan érvényt szerezzenek azoknak a jogoknak, amelyeket már törvénybe iktattak.

2.1. Románia érvényes, 1991-es alkotmánya 1. szakaszában kinyilvánítja:

“Románia szuverén, független, egységes és oszthatatlan nemzeti állam.”

Az alkotmány 13. szakasza az ország nemzetállam voltával összhangban határozza meg a román nyelv státusát:

“Romániában a román nyelv a hivatalos nyelv.”

Hasonlóképpen a nemzetállami jelleggel és a román nyelv hivatalos státusával függenek össze az alkotmánynak azok a rendelkezései, amelyek kimondják, hogy az oktatás és az igazságszolgáltatás román nyelven folyik (32., illetve 127. szakasz).

És végül mindezek biztosítékaként az alkotmány felülvizsgálásának feltételeit rögzítõ 148. szakasz (1) bekezdésének rendelkezése elõírja, hogy nem képezhetik felülvizsgálat tárgyát az alkotmánynak azok a rendelkezései, amelyek az egységes, oszthatatlan nemzeti államra, a területi integritásra és a hivatalos nyelvre vonatkoznak. A hivatalos nyelvre vonatkozó elõírást tehát nem lehet módosítani, és ezzel Románia alaptörvénye a legmerevebb alkotmányok sorába kerül.

Nem hiányoznak az alkotmányból a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó rendelkezések sem. A 32. szakasz (3) bekezdése kimondja: “garantált a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek joga anyanyelvük tanulásához és a jog ahhoz, hogy ezen a nyelven oktathassák õket...”

A 127. szakasz (2) bekezdése pedig elõírja, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyeknek az igazságszolgáltatás intézményeiben jogukban áll tolmács útján tudomást szerezni a rájuk vonatkozó iratcsomóban foglalt összes iratról és eljárásról és a bíróság elõtt tolmács útján beszélni.

A nyelvhasználati jog szempontjából fontos az identitáshoz való jogot rögzítõ 6. szakasz mindkét bekezdése:

“(1) Az állam elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megõrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez.

(2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek identitásának megtartását, fejlesztését és kifejezését célzó állami védõintézkedéseknek a többi román állampolgárhoz viszonyítva meg kell felelniük az egyenlõség és a megkülönböztetéstõl való mentesség elvének.”

Ez utóbbi elõírás a pozitív diszkrimináció tiltásaként értelmezhetõ, a kisebbségi közösségek pozitív diszkriminációjának tilalmaként.

A nyelv alapvetõen társas természete miatt is a nyelvi, nyelvhasználati jogok biztosításában fontos az egyéni szabadságjogok mellett a kollektív jogok elismerése. Erre Románia alkotmánya nem nyújt lehetõséget: a 23. szakasz az egyéni szabadságjogokat rögzíti, a kollektív jogokról nem tesz említést, mint ahogy a fentebb idézett paragrafusokban is csak a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyekrõl esik szó, az adott közösségrõl nem. Ez nincs összhangban az EBEÉ 1990 júniusában Koppenhágában tartott értekezlet nyilatkozatával. Ezen a konferencián ugyanis a résztvevõ államok – köztük Románia – lényegében elismerték a kollektív jogokat, hiszen a közös nyilatkozat kimondja, hogy “a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg és csoportjuk tagjaival közösségben egyaránt gyakorolhatják.”

Az ország nemzetállamként való meghatározása és a román nyelv kiemelt hivatalos státusa Romániát azok közé az államok közé helyezi, amelyek egyetlen nyelvnek, a többség nyelvének biztosítanak kiemelt, fölérendelt státust. A nemzetállami modellben az ország nyelvpolitikájában óhatatlanul az asszimiláció ideológiája érvényesül, és az a stratégia, amely közelebb viszi a nemzetállamot az “egy ország – egy nyelv” eszményinek tekintett állapotához. Az alkotmány vitájának idõszakában a kisebbségi képviselõk között is voltak olyanok, akik naiv optimizmussal úgy vélték, hogy a nemzetállam statuálása csak szimbolikus értékû. Az azóta eltelt idõszakban bebizonyosodott, hogy ennek meghatározó jelentõsége van mind a további kodifikációs gyakorlatban, mind a nemzetpolitika és a közhangulat (tolerancia, intolerancia stb.) alakításában. A nyelv hivatalos státusát pedig a mindennapi életben a helyi hatóságok többnyire azonosítják a publikus nyelv kategóriájával, a nem hivatalos nyelvek így a nyilvános használatban hátrányos helyzetbe kerülnek. Szintén a hivatalos nyelv kategóriájával kerül hamis oppozícióba az idegen nyelv kategóriája. Minden bizonnyal ennek a következménye, hogy például az oktatási hatóságok hivatalos terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre érvényes kategória, a felsõoktatási szakok hivatalos jegyzékében pedig ez az “anyanyelv” is az idegen nyelvek csoportjába kerül (vagy egy másik lehetséges értelmezés szerint nem is történik róluk említés). A hatóság politikai gyakorlatában az esélyegyenlõség az oktatásban nem kinek-kinek az anyanyelvére épül, hanem “a közös” hivatalos nyelvre, és így ez már eleve diszkriminatív. A nemzeti kisebbségek nyelvének használata csak megtûrt bizonyos színtereken, de nem biztosított valamennyi megnyilvánulási formájában: az alaptörvény lehetõséget nyújt mind a nyelvhasználat korlátozására, mind a hátrányos megkülönböztetésre.

2.2. A román nyelvtörvény-tervezet nem ún. államnyelvtörvény, tehát szándékolt funkciója nem az, hogy tovább szabályozza az ország területén beszélt nyelvek viszonyát, noha bizonyára ilyen jellegû hatása is lesz vagy lehet. A most érvényes, még szenátusi és parlamenti vitákban módosítható címe szerint: Törvény a román nyelv helyes használatáról közterületen, közintézményekben és nyilvános relációkban. A román nyelvi kodifikációban korábban is volt példa a hatósági (politikai) szabályozásra, a készülõ törvény is elsõ szakaszában inkább nyelvhelyességi jellegû, azaz elõírja a publikus román nyelvû szövegek helyesírási és nyelvhelyességi hibáinak büntetését, a továbbiakban pedig nyelvvédõ törvény általában az idegen nyelvek ellenében. Kötelezõ módon elõírja az ún. közérdekû szövegek román nyelvû megjelenítését is. A 2. szakasz elsõ bekezdése szerint közérdekû szövegnek minõsül minden olyan szöveg, amelyet a tömegtájékoztatási eszközök terjesztenek azzal a céllal, hogy a közönség tudomására hozzon bizonyos információkat.

A törvénytervezet tovább éltet egy korábbi diszkriminációs gyakorlatot, amikor a 3. szakasz harmadik bekezdésében így rendelkezik:

“A kereskedelmi jellegû szövegek kiragasztási, kitételi vagy terjesztési díjszabása kizárólag román nyelvû szövegek esetében 100%-os lesz, egy vagy több idegen nyelv használata esetén 125%-os.”

Ha eltekintünk a nyelvi (nyelvhelyességi) norma törvénybefoglalásának abszurditásától és a törvényszöveg egyéb, nyelvészeti szempontból dilettánsnak tekinthetõ szemléletétõl, általában úgy értékelhetõ, hogy a törvény mindenképpen erõsíti a román nyelv kivételezett és minden más nyelv alárendelt státusát, a románon kívül minden más nyelvet az idegen nyelvek közé sorol (a hivatalos nyelv – idegen nyelv oppozíció jelenik itt is meg), a hirdetési díjszabásra vonatkozó idézett elõírás pedig diszkriminatív jellegû nemcsak az egyes nyelvekre, hanem a nyelvek beszélõire is.

3. Noha a kétoldalú megállapodások a belsõ törvényi kereteket és a nemzetközi kötelezettségeket nem lépik túl, szintén erõsíthetik vagy gyöngíthetik az egyes nyelvek jogi státusát, hivatkozási alapjuk lehet a jogok igénylésének és a jogok érvényesítésének.

3.1. Románia és Magyarország 1996-ban kötötte meg a tíz éves idõtartamra szóló államközi megállapodást, az ún. Alapszerzõdést. Fontos ebben annak elvi elismerése, hogy a kisebbségek védelme nem belügy, hanem “az emberi jogok nemzetközi védelmének részét képezi”. A 15. szakasz (1) pontja szerint a felek vállalják, hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek esetében teljesítik az Európa Tanács Keretegyezményének elõírásait, a nemzeti, kulturális és nyelvi kisebbségek jogi védelmét pedig az ENSZ, az EBESZ és az Európa Tanács ilyen vonatkozású dokumentumai szerint fogják biztosítani. A kormányközi megállapodás aláírói a 15. szakasz (2) pontjában megerõsítik, hogy a nemzeti, kulturális és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyeknek joguk van egyénileg vagy a csoport más tagjaival együtt szabadon kifejezni, megõrizni és fejleszteni etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásukat. Hasonlóképpen mindkét állam területén a nemzeti kisebbségeknek joguk van saját oktatási, kulturális és vallási intézményrendszert létrehozni és fenntartani.

A 15. szakasz (3) pontja a nemzeti kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozik. Eszerint a felek tiszteletben tartják a nemzeti kisebbségek nyelvi jogait, lehetõvé teszik, hogy az anyanyelvüket a magán- és közéletben, beszélt és írott formában egyaránt szabadon használhassák, biztosítják az anyanyelv elsajátításának feltételeit és az anyanyelvû állami oktatást minden szinten és formában, biztosítják továbbá az anyanyelv használatát a helyi közigazgatási és bírói hatósággal való kapcsolataiban, valamint a helységnevek, utcanevek anyanyelvi formáinak használatát. Feltétel nélkül elismerik a névválasztás és a névhasználat jogát.

Románia a mai napig nem valósította meg ezt a vállalt kötelezettséget, hiszen egyrészt számos törvény a pozitív elõírások mellett korlátozó jellegû is, amint azt az eddigiekben láttuk, másrészt a nyelvhasználat szabadsága ténylegesen, a közéletben, és különösen a nyelv írott változatában szórványosan vagy csak erõs megszorításokkal érvényesül.

A 15. szakasz (9) pontja szerint Románia és Magyarország távol tartja magát bármilyen asszimilációs célzatú politikától vagy cselekedettõl, és védi a nemzeti kisebbségeket az ilyen irányú megnyilvánulásoktól. A kormányközi egyezménynek ez az elõírása sem valósult meg teljes mértékben, hiszen – csak egyetlen példát említve – a moldvai csángók jogos követeléseihez való hivatalos viszonyulás (az elemi nyelvi jogok megtagadása) az asszimilációra való törekvésként értelmezhetõ. Asszimilációs hatása lehet annak is, hogy a hatóság a közigazgatási határok megváltoztatásával, amit a helyi lakosság érdekei ellenében is megtehet, az etnikai arányokat is megváltoztatja. Dicsõszentmártonban például, ahol a szomszédos Csüdõtelkét a városhoz csatolták, ennek következtében csökkent a magyarság aránya: “Így most azzal az indokkal, hogy 20 százalék alá csökkent a magyarság részaránya, nem teszik ki a kétnyelvû helységnévtáblát” (idézi a Krónika címû napilap Virág Györgyöt, a Maros megyei önkormányzat elnökét, 2002. szept. 3.).

Hasonlóképpen kötelezettséget vállalt a két fél arra, hogy anyanyelven biztosítja az információhoz való hozzájutást, az információ szabad áramlását, a kommunikációs és a személyes kapcsolatot.

Az Alapszerzõdésnek két alapvetõ fogyatékossága van: az egyik, hogy minden jogot kizárólag személyes jogként határoz meg (ilyen összefüggésben is, hogy az identitás kifejezését “egyénileg vagy csoportjuk más tagjaival együtt” gyakorolják), a másik, hogy a szerzõdésbõl eredõ kötelezettségek teljesítését a belsõ jogszabályoktól teszi függõvé, tehát ezt az okmányt nem tekinti olyannak, mint amelynek a belsõ jogszabályok feletti hatálya van. Az is megállapítható, hogy az 1996-tól eltelt idõszakban a két fél nem fordított kellõ figyelmet a szerzõdés teljesítésének kölcsönös ellenõrzésére.

3.2. Egy évvel az Alapszerzõdés elõtt, 1995-ben született a magyar Oktatási és Mûvelõdési Minisztérium, valamint a román Oktatási Minisztérium ma is érvényes kormányközi megállapodása. Ennek a megállapodásnak nincs ugyan közvetlen kapcsolata a nyelvi jogokkal, mégis fontos szerepe volt az elmúlt idõszakban az anyanyelvû oktatás és a hungarológiai felsõoktatás kereteinek bõvítésében, színvonalának emelésében az intézményi és a személyi kapcsolatok bátorításával az oktatásban és a kutatásban, ezeknek a kapcsolatoknak a fejlesztésével. A megállapodásban foglalt olyan fontos elõírások azonban, mint a történelemoktatás kölcsönös tartalmi egyeztetése, tankönyvek kölcsönös elfogadása, a tankönyvek írásában, kiadásában való együttmûködés, nem valósultak meg, sõt inkább az tapasztalható, hogy a valóságban az ellenkezõje történik annak, mint amit a megállapodás tartalmaz. Romániában újjáéledt a magyarországi kiadású tankönyvek és oktatási anyagok használatának tilalma, idõszakonként a pedagógusok megfélemlítését célzó hajsza folyik ellenük.

4. Az egyes intézményrendszerek mûködését külön törvények szabályozzák. Ezek közül kiemelendõ az újabb oktatási törvény és közoktatási szabályzat, valamint a közigazgatási törvény.

4.1. Az új, ma is érvényes oktatási törvényt 1995-ben fogadták el, és 1999-ben módosították. A törvény módosításakor 1999-ben a kisebbségi érdekképviselet tagja volt a kormánykoalíciónak. Noha a törvénymódosítás kedvezõen érintette a magyar nyelvû (és általában a kisebbségi) oktatást, számos korlátozást és hátrányos megkülönböztetést továbbra sem sikerült megszüntetni. Ez is jelzi, mennyire fontos a jogigény kinyilvánítása és határozott képviselete a jogi kodifikációban, mert például a történelem és a földrajz román nyelven való tanításának elfogadásával az érdekképviselet tett elvi engedményt.

Már az általános alapelveknél találunk olyan szûkítéseket az oktatási célokkal kapcsolatban, amelyek nem felelnek meg a Románia által is aláírt nemzetközi szerzõdésekben megfogalmazott elvárásoknak. Így a törvény 4. szakaszának 2. bekezdése a következõket írja: „ Az oktatás biztosítja a hazaszeretetnek, a román nép történelmi múltja és hagyományai iránti szeretetnek az ápolását.” Ez kizárólag a román nép és kultúra iránti tiszteletre irányuló cél, és elmarad a más népek és kultúrák iránti tiszteletnek a fejlesztése, amire világos utalás történik Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata 26. cikkének 2. szakaszában és az Az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemrõl szóló UNESCO egyezményben.A törvény 8. szakasza elsõ bekezdése a következõként határozza meg az oktatás nyelvét:

„ Az oktatást minden fokon román nyelven bonyolítják le. A törvény feltételei között az oktatás a nemzeti kisebbségek nyelvén, valamint világnyelveken is lebonyolítható.”

Ez egyértelmûen utal arra, hogy az alapértelmezés szerint a román nyelv az oktatás nyelve. A román nyelven való tanulás lehetõsége nincs feltételekhez kötve. A nemzeti kisebbségek nyelvén való tanulás másodlagos, amely kizárólag a törvény feltételei között lehetséges. Ez pedig közvetve azt jelenti, hogy a kisebbségek nyelvén való oktatás esetében lehet korlátozásokat alkalmazni, míg a román nyelv esetében nem. Az államnyelv korlátlan érvényesülése és a kisebbségi nyelvekkel kapcsolatos megszorítások még közvetettebb, még burkoltabb módon a 8. szakasz második bekezdésében is jelen vannak:

“Minden helységben román tannyelvû, és az esetnek megfelelõen, a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanegységek, osztályok vagy tanulmányi csoportok szervezendõk és mûködnek, vagy az anyanyelvû oktatás az erre lehetõséget nyújtó legközelebbi helységben biztosítandó.”

A törvénynek ez az elõírása abszurdnak tekinthetõ, ha figyelembe vesszük, hogy Erdélyben több olyan helység van, ahol egyetlen román sem él, ám a törvény ezekben a helységekben is kötelezõvé teszi a román tannyelvû osztályok létrehozását. Ez a rendelkezés is jól mutatja az államnyelv nyelv és a kisebbségi nyelvek jog szerinti egyenlõtlenségét, a román nyelv kitüntetett szerepét.

A törvény 4. szakaszának 3. bekezdése a román nyelv tanulását és elsajátítását nem jogként, hanem kötelezettségként fogalmazza meg:

„ A román nyelvnek, mint hivatalos államnyelvnek az iskolában való tanulása kötelezõ minden román állampolgár számára, nemzetiségétõl függetlenül”

A román oktatási törvény a diszkriminatív elemeken túl számos korlátozást is tartalmaz. A kisebbségi nyelvi jogok legnyilvánvalóbb korlátozása a törvény 120. szakaszának rendelkezése, amely szerint az általános és középiskolában bizonyos tárgyakat csak román nyelven lehet tanulni, akkor is, ha az adott osztályban az oktatás nyelve valamelyik kisebbségi nyelv. A 120. szakasz 2. bekezdése kimondja: az általános és a középiskolában a Románok történelme és Románia földrajza kizárólag román nyelven tanítható, a román tagozatú osztályoknak készült tanterv és tankönyv szerint. A korlátozó rendelkezés hatásában diszkriminatív: a VIII. osztály végén ugyanis a tanulók a továbbtanulásukat eldöntõ záróvizsgán vesznek részt, és ezen a vizsgán a magyar tanulók csak román nyelven vizsgázhatnak a fentebb említett két tantárgy valamelyikébõl, miközben a román tanulók anyanyelvükön tehetik le ugyanezt a vizsgát (az államnyelvi alapon megvalósuló “esélyegyenlõség” tipikus esete). Ez nyilvánvalóan hátrányos helyzetet teremt a kisebbségi nyelven tanuló gyerekek számára, és statisztikailag is igazolhatóan rontja továbbtanulási esélyeiket. Minden évben legalább 6-7%-kal marad el az országos átlagtól azoknak a tanulóknak az aránya, akik a magyar oktatási nyelvû iskolák végzetteiként tovább tanulhatnak a középiskolában. Ugyanakkor a két tárgy kötelezõ román nyelvû oktatása arra utal, hogy bizonyos tantárgyak “nemzetieknek” minõsülnek.

A román oktatási törvény szerint az Oktatási Minisztérium által nyilvántartott hivatalos iratok nyelve kizárólag a román (8. szakasz 4. bekezdés), és ezzel korlátozza az anyanyelv írott változatának teljes körû érvényesülését.

4.2. Az Oktatási Minisztérium közoktatásra vonatkozó szabályzata 93. szakasza is megerõsíti, hogy a nemzeti kisebbségi tanulóknak joguk van minden szinten és oktatási formában anyanyelvükön tanulni a 84/1995-ös oktatási törvényben megfogalmazott feltételek között. Mivel – ahogy azt fentebb jeleztük – az oktatási törvény erõs korlátozásokat, sõt diszkriminatív intézkedéseket tartalmaz, ez a megfogalmazás magyarán annyit jelent, hogy a jogkorlátozásokon belül a nemzeti kisebbségi gyerekek szabadon használhatják anyanyelvüket az oktatásban.

A szabályzat 98. szakasza szerint a magán- és közoktatási egységekben biztosítva van a tanulóknak az a szabadsága, hogy folyóiratokat és kiadványokat szerkesszenek és terjesszenek. Ha ezek a kiadványok olyan részleteket tartalmaznak, amelyek befolyásolják a nemzet biztonságát, a közrendet, az iskola igazgatójának fel kell függeszteni szerkesztésüket és megjelentetésüket. A kérdés csupán az, hogy ezek az iskolai lapok miként befolyásolhatják a nemzetbiztonságot.

4.3. A 2001-ben elfogadott román közigazgatási törvény bizonyos mértékben elõrelépést jelent a kisebbségek nyelvi jogai vonatkozásában, hiszen bõvíti a kisebbségi nyelvek használatának színterét. A törvény 17. szakasza meghatározza azokat a feltételeket, amelyek közepette a közigazgatásban használható valamely kisebbségi nyelv:

„ Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a lakosság több mint 20 százaléka nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgár, a helyi közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi megállapodások elõírásainak megfelelõen.”

Megjegyzendõ, hogy a 20%-os határ nem kis mértékben korlátozó jellegû, hiszen nagyobb városokban emiatt több ezer vagy tízezer kisebbségi beszélõ kerülhet hátrányos helyzetbe.

A közigazgatási törvény 90. szakasza szerint a román nyelv a közigazgatás nyelve, és ilyenként korlátlanul használható, a kisebbségi nyelvek csak az említett 20 százalékos feltétel érvényesülésekor tûrhetõk meg a közigazgatásban, amelynek minden pozitív látszat ellenére diszkriminatív éle is van a nagyvárosi szórványban élõ kisebbségiekre nézve. Arra is van példa, hogy a helyi képviselet paradox módon nem igényli saját nyelvhasználati jogai érvényesítését (pl. a marosvásárhelyi városi tanácsban), és ezzel rontja az ezzel kapcsolatos jogigény hitelét.

Ugyanennek a szakasznak a 4. bekezdése elõírja, hogy az ismert 20 százalékos feltétellel a közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell a helységek és a fennhatóságuk alatt levõ közintézmények nevének, valamint a közérdekû hirdetéseknek az illetõ kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvén való feliratozását. Egyébként az erdélyi nagyvárosok magyar lakosságát azért is sérti a 20%-os arányra való hivatkozás, mert ezek a települések az 1990-et megelõzõ három évtizedben, az akkori nacionalista hatalom erõszakos betelepítései következtében váltak román többségûvé. Az 1990 utáni idõszakban a nemzetiségi összetétel (és a nyelvi környezet!) erõszakos megváltoztatásának gyakori módja az indokolatlanul nagy létszámú rendõri és katonai objektum, illetve ortodox egyházi létesítmények államilag támogatott betelepítése magyar többségû helységekbe, vidékekre.

A 90. szakasz említett 4. bekezdése önmagában pozitív intézkedés volna, ha a következõ bekezdés nem szentesítené az államnyelvek és a kisebbségi nyelvek további egyenlõtlenségét:

„ (5) A hivatalos okiratok kötelezõen román nyelvek készítendõk.”

Ez a bekezdés kizárólagosan fogalmaz, szentesíti a román nyelv kiemelt közigazgatási funkcióját a hivatalos iratok vonatkozásában is. Kétnyelvû hivatalos iratokról nincs említés, lehetõségként fel sem merül.

A közigazgatási törvény kulcsfogalma a helyi autonómia, amelynek értelmezése meglehetõsen korlátozott. A helyi autonómia csupán az oszthatatlan egységes nemzeti állam keretén belül érvényesülhet (2. szakasz, 1–2 bekezdés). Erre a szakaszra hivatkozva elutasítható minden olyan kérés, amely a tényleges gazdasági és területi autonómiát szorgalmazza, mivel az nincs pontosan meghatározva, hogy mi az, ami sérti az ország egységes és oszthatatlan nemzeti állam jellegét. A törvény 4. szakasza egyébként egyértelmûen kimondja, hogy a helyi autonómia kizárólag adminisztratív és pénzügyi jellegû, és a törvény alapján, illetve a törvény által elõírt korlátok között gyakorlandó.

5. 1989 után nem született Romániában névhasználatot szabályozó új törvény. Így jelenleg az 1968-as névtörvény van érvényben. A névtörvény 4. szakasza szerint a román állampolgárok – alapos indoklással – elérhetik család- vagy keresztnevük, esetleg mindkét nevük megváltoztatását. A kisebbségi nyelvek szempontjából a törvény egyik legfontosabb szakasza a 19., amely kimondja, hogy azok a személyek, akiknek a nevét lefordították egy másik nyelvre, vagy egy másik nyelv helyesírása szerint jegyezték be, kérhetik nevüknek„ visszafordítását” , vagy anyanyelvi helyesírása szerinti módosítását. Ezt a mai gyakorlatban a hatóság gyakran úgy értelmezi, hogy elsõsorban a névrománosítás megkönnyítésére vonatkozik.

6. Románia zászlójának kitûzésére, a nemzeti himnusz megszólaltatására és Románia címerének használatára vonatkozó szabályzat 6. szakasza szerint Románia területén más államok nemzeti lobogója csak Románia zászlójával együtt tûzhetõ ki, és csakis hivatalos épületekre nemzetközi jellegû rendezvényeken, a 16. szakasz szerint pedig más államok himnusza kizárólag nemzetközi jellegû hivatalos látogatások, ünnepségek és szertartások alkalmával hangozhat el. Mindkét elõírás sérti a nemzeti kisebbségek kulturális jogkörét, hiszen korlátozza nemzeti önazonosságuk kifejezését. Az elõírás kategorikus jellege enyhült bizonyos mértékben annak a 2001-es törvénymódosító kormányrendeletnek köszönhetõen, amely a szabályzat 23. szakaszát a következõkkel egészíti ki: „ Az országos szintû szervezetekbe, szövetségekbe, egyesületekbe szervezõdõ nemzeti kisebbségek rendezvényeiken használhatják saját jelképeiket.”

7. Pozitív törvényhozási eseményként értékelhetjük a diszkrimináció megelõzésére és büntetésére vonatkozó törvény elfogadását. A 2002. január 16-án megszavazott diszkrimináció-ellenes törvény elsõ szakasza kimondja, hogy Romániában mint demokratikus jogállamban az ember méltósága, a polgári szabadságjogok, valamint a személyiség szabad kibontakoztatása a legfõbb értéket jelenti és ilyenként a törvények által garantált.

A törvény elsõ szakasza kimondja: „ A polgárok közötti egyenlõség, az elõjogok és diszkrimináció kizárása (...) garantált ...” Ez az utalás a pozitív diszkrimináció tiltásaként is értelmezhetõ lenne, ha a 2. szakasz 4. bekezdése nem mondaná ki, hogy a hatóságok és a jogi személyek olyan intézkedései, amelyek egy személy, csoport vagy közösség természetes fejlõdése, tényleges egyenlõsége érdekében történnek, valamint azok a kedvezõ lépések, amelyek a hátrányos helyzetben levõ csoportok védelmét szolgálják, nem számítanak diszkriminatív intézkedéseknek.

A törvény elsõ szakaszának (2) bekezdése elõírja, hogy bármiféle diszkrimináció tiltott a következõ jogok érvényesítésében: az egyenlõ bánásmód az igazságszolgáltatásban, a testi épség védelmének joga, általában a politikai és polgári jogok vonatkozásában (a közéletben való szereplés, a szabad helyváltoztatás joga, a román honpolgárságról való lemondás és a honpolgárság visszaigénylésének joga, a tulajdonjog, a szabad gondolkodás, a lelkiismereti szabadság, a szólásszabadság és a szabad társulás joga), a gazdasági, társadalmi és kulturális jogok tekintetében (a munkához való jog, a szakszervet-alakítás és a szakszervezethez való csatlakozás joga, lakáshoz, egészséggondozáshoz és oktatáshoz való jog, kulturális és sport rendezvényeken egyenlõ feltételek közötti szereplés joga).

A 2. szakasz (1) bekezdése meghatározza a diszkrimináció fogalmát: “Jelen törvényben diszkriminációnak számít bármilyen megkülönböztetés, kizárás, korlátozás vagy elõnyben részesítés faji, nemzetiségi, etnikai, nyelvi, vallási, társadalmi hovatartozás, nemi és nemi vonzalom, valamint valamely hátrányos csoportba való tartozás alapján vagy bármely más kritérium alapján, amelynek az a célja vagy hatása, hogy korlátozza vagy eltörölje a törvény által elismert emberi jogok és a szabadságjogok egyenlõ feltételek közötti gyakorlását a politika, a gazdaság, a társadalom, a kultúra és a közélet valamennyi területén.”

A 2. szakasz (2) bekezdése meghatározza, hogy mi számít diszkriminatív cselekedetnek:

„ Bármilyen aktív vagy passzív viselkedés, amely hatásában alaptalanul elõnyben részesít vagy hátrányos helyzetbe hoz, vagy pedig igazságtalan vagy megalázó bánásmódban részesít egy személyt, csoportot vagy közösséget más személy, csoport vagy közösség vonatkozásában, jelen törvény értelmében szabálysértési felelõsséget von maga után, ha a az adott cselekedet nem tartozik a bûncselekmény körébe.” Fontos a nemzeti kisebbségek vonatkozásában, hogy ez a rendelkezés nem csupán személyek vonatkozásában tiltja a diszkriminációt, hanem csoportok, közösségek szintjén is. Ilyen módon közvetve elismeri a közösségi jogokat is, ami a román törvénykezésben a nemzeti kisebbségek vonatkozásában nem érvényesül.

A törvény 7. szakasza kimondja, hogy a fentebb említett jogok érvényesítése elleni cselekedet kihágásnak, törvénysértésnek számít, és a törvény ilyenként bünteti.

A 16. szakasz elsõ bekezdése szerint szabálysértésnek számít minden olyan cselekedet, amely fenyegetés, kényszerítés, az erõszak vagy az asszimiláció bármilyen eszközével, személyek elköltöztetésével, áttelepítésével az etnikai, faji vagy társadalmi szerkezet megváltoztatására törekszik.

A törvény 19. szakasza pedig határozottan fellép a nyilvános nacionalista-soviniszta diskurzus ellen:

“Amennyiben nem esik a büntetõtörvény hatálya alá, a jelen rendeletnek megfelelõen kihágást képez bármely nyilvános nacionalista-sovén jellegû, faji vagy nemzeti gyûlöletre bujtó vagy olyan magatartás, amelynek célja valamely személy, valamely személycsoport vagy közösség méltóságának megsértése, vagy ellene megfélemlítõ, ellenséges, lealacsonyító, megalázó vagy sértõ légkör keltése valamely fajhoz, nemzetiséghez, etnikumhoz, vallásfelekezethez, társadalmi kategóriához vagy hátrányos kategóriához tartozásával illetve meggyõzõdéseivel, nemével vagy nemi orientáltságával kapcsolatban.”

A törvény 23. szakasza elõírja, hogy a törvény közzétételétõl számított 60 napon belül létre kell hozni a Diszkriminációellenes Országos Tanácsot (Consiliul Naþional pentru Combaterea Discriminãrii). A törvénynek ez a rendelkezése nem valósult meg, hiszen a törvény januárban jelent meg, és csak júliusban jött szóba kormánykörökben a tanács tényleges megalakítása. A Romániai Magyar Demokrata Szövetségtõl származó legfrissebb (augusztusi) értesüléseink szerint a több mint harminc tagot számláló Diszkriminációellenes Országos Tanácsnak egyetlenegy tagja lesz magyar, ami azt jelenti, hogy a magyarok nincsenek arányosan képviselve, vagyis diszkrimináció történt már abban a politikai döntésben, amely a Tanács összetételét meghatározta. Ennél súlyosabb aggályok merülnek föl e Tanács tényleges és hatékony mûködésével kapcsolatban amiatt, hogy ez nem egy független civil, szakmai vagy jogi testület, hanem a Tájékoztatási Minisztériumnak (tulajdonképpen a kormány propagandahivatalának) alárendelt testület, mint maga a kisebbségi államtitkárság is. Jellemzõ egyébként, hogy a Tanács elnökének elsõ nyilatkozata arról szólt, hogy Romániában nincsen semmilyen jellegû diszkrimináció. Mindez arról tanúskodik, hogy a jogalkotónak már eleve inkább propagandisztikus céljai voltak, a törvény maga európai integrációs igényeknek tesz eleget, tehát inkább a valós diszkriminatív esetek leplezését fogja szolgálni, mint azok feltárását, illetve szankcionálását.

Bár a törvény részleteiben és egészében védi a nemzeti kisebbségeket és más hátrányos helyzetben levõ társadalmi csoportokat, ellentétben áll más olyan törvényekkel, amelyek – mint jeleztük – diszkriminatív elõírásokat tartalmaznak, és amelyeknek érvényességét nem szünteti meg ez a törvény. Ez a törvény a nyilvánosság és a közélet diszkriminatív jelenségeit, megnyilvánulásait tiltja és bünteti, nem érinti viszont más fontos törvények (pl. az oktatási törvény), a jogrendszer és az igazságszolgáltatás diszkriminatív elemeit vagy akár a hatóság diszkriminatív intézkedéseit. Jellemzõ, hogy a mostanában elkezdõdött alkotmánymódosítási tárgyalásokon a politikai pártok többsége ellenzi a diszkriminációellenes törvénnyel összhangban levõ esélyegyenlõség alkotmányos biztosítását.

8. A jelenlegi kormány beiktatásakor, 2000 decemberében kiadott kormányprogram 15. fejezete az interetnikus kapcsolatokra vonatkozik. Ebben a kormány vállalja, hogy a nemzeti kisebbségek ügyét az integrációs törekvések szellemében fogja kezelni. E dokumentum szerint Románia kormánya nemcsak a kisebbségi és nyelvi jogok maradéktalan érvényesülését vállalja, hanem a folyamatos dialógust is a nemzeti kisebbségek képviselõivel. A kormányhatározat ígéri, hogy a kormány lépéseket tesz a kulturális sokféleség fejlesztéséért, mégpedig abból a célból, hogy kizárja az olyan szélsõséges irányzatok megjelenését, amelyek intoleráns jellegûek és etnikumközi gyûlöletet szítanak. A kormányhatározatnak ez a pontja továbbra is csak ígéret, hiszen nem történtek határozott lépések a kulturális sokféleség, a multikulturalitás értékként való elfogadtatására, a szélsõséges Nagy Románia Párt pedig kiadványaiban zavartalanul folytatja soviniszta, xenofób, zsidó- és magyarellenes propagandáját.

Szintén a mostani kormány tevékenységét érinti az a kormányzati szövetséget megalapozó protokollum, amely a kormányzó párt (Szociáldemokrata Párt) és az RMDSZ között jött létre. A két párt 2002-es évi együttmûködésének részleteit szabályzó dokumentum idõhatárokhoz kötött konkrét politikai lépéseket ír elõ. A dokumentum 9. pontja szerint többek között vállalja a két párt, hogy 2002. június 30-ig megtörténik a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartájának ratifikálása, de ez nem valósult meg a vállalt határidõig. A protokollum szerint a diszkriminációellenes törvény intézményes kerete a lehetõ legrövidebb idõn belül létrejön, és az intézmény vezetõségében helyet kapnak a magyar kisebbség képviselõi is. Amint fentebb utaltunk rá, ez a rendelkezés sem valósult meg maradéktalanul. A megállapodás szerint a román nyelvtörvény olyan formában kerül parlamenti elfogadásra, hogy az egyidejûleg a kisebbségi nyelveket is védelmezze. A román parlament nem fogadta még el a törvényt, de a törvénytervezetben szerepelnek olyan elõírások, amelyek hátrányos helyzetbe hozzák a kisebbségi nyelvek közéleti használatát.

A protokollum 4. pontjában szerepel az közös vállalás, hogy az RMDSZ és a kormánypárt lépéseket fog tenni azért, hogy tiszteletben tartsák és alkalmazzák a közigazgatási törvény 38. szakaszának azon elõírását, amely határozottan kimondja, hogy az utcák és közterek névadása a helyi tanács hatáskörébe tartozik. Erre a kitételre azért volt szükség, mert ilyen vonatkozásban visszaélések történtek a közigazgatási törvény hatályba lépése után is. A két párt itt tulajdonképpen abban egyezik meg, hogy egy hatályos törvény valamely elõírását az illetékes szervek ténylegesen alkalmazni fogják, ami egy autentikus jogállamban fölösleges aktus volna, és ez ugyanakkor implicit módon azt is jelzi, hogy a közigazgatási egységek szintjén nem alkalmazzák következetesen és teljes mértékben a közigazgatási törvényt. Ez is alátámasztja azt a megállapításunkat, hogy Romániában a törvények helyi szintû alkalmazása általában akadályokba ütközik, ha az a kisebbségi közösségek szempontjából kedvezõ volna.

9. Általánosan elmondható, hogy Romániában a törvények hatálya gyenge, a törvény alkalmazásával gyakran gondok vannak, hiszen jelenleg Románia a bizonyos kisebbségi jogokat megtagadó, rejtett módon asszimilációs politikát követõ nemzetállam és a jogállamiság között ingadozik. A törvény és a törvény alkalmazása közötti szakadék a nemzetközi törvényekre és a belsõ jogszabályozásra egyaránt érvényes.

A kilencvenes évek elsõ felében nyilvánvaló jelek utaltak arra, hogy a román politikai osztály többsége leplezett szembenállást tanúsít a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályaival szemben. Jellemzõ példa erre a magatartásra nézve az, hogy Ion Iliescu államelnöki minõségében jelentette ki ebben az idõszakban, hogy nem ismeri el az Európa Tanács 1201-es számú ajánlásának kötelezõ jellegét Romániára nézve.

Mindezek mellett kimutatható a nemzetközi törvényeknek egy hallgatólagos romániai értelmezése, amely „ a nemzetközileg elismert és egyezményekkel garantált jogok korlátjait és a kivételeket hangsúlyozza, és a szerzõdések nem egy rendelkezésének általános, tágan értelmezhetõ jellegét következetesen a jogok beszûkítésére használja fel” . Gyakran maguk a nemzetközi alapokmányok kínálnak erre lehetõséget, amikor a kisebbségi jogok érvényesítését olyan feltételekhez kötik, amelyeknek értelmezése nem egyértelmû. Jó példa erre a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája, amely számos esetben a rendelkezés súlyát csökkentõ, önkényesen is értelmezhetõ feltételeket is megfogalmaz, mint például: „ amennyire lehetséges” , „ adott esetben” , „ ahol szükséges” , „ a tanulók elégségesnek ítélt számban óhajtják”, „ a kisebbségi beszélõk száma szükségessé teszi” stb.

A joggyakorlat azt mutatja, hogy Románia kifele elismeri az emberi és kisebbségi jogot, ígéri a nemzetközi megállapodásoknak gyakorlatba ültetését, de a befelé irányuló intézkedések gyakran arra utalnak, hogy a végrehajtó szervek nem mindig tartják szem elõtt a nemzetközi dokumentumokban vállalt kötelezettségeket, hiszen „ a szerzõdések értelmezésének általános szabályai fölött a nemzeti etatizmus politikai doktrínája dominál” . Ezt jól mutatják az említett román törvények korlátozó diszkriminációs vonatkozásai, valamint a törvények alkalmazásnak módjai a mindennapi gyakorlatban. Jellemzõ az a kodifikációs gyakorlat is, hogy az egyes törvények egyértelmû, kedvezõ elõírásait a végrehajtási utasítások hatástalanítják, így a törvény külsõ megítélése kedvezõ, belsõ hatása pedig nincs, vagy éppen kedvezõtlen.

10. A hivatalos nyelvhasználat színterein túl a jogi elõírásoknál fontosabb szerepe van a közéleti vagy a nyilvános nyelvhasználatban a hagyománynak és a nyelvismeretnek. A romániai magyarságnak hozzávetõleg a fele él olyan nyelvi környezetben, amely az adott településen vagy akár a kisebb vagy nagyobb régióban többségében anyanyelvi. Többségében magyar nyelvi régióként legjelentõsebb a Székelyföld. Az ilyen jellegû területeken és településeken nyelvileg élesen elkülönül (vagy éppen elszigetelõdik) a helyi állami hatóság (prefektúra, rendõrség, katonaság, bíróság), amely mindenütt román többségû vagy egy gyarmati rendszerhez hasonlóan kizárólag román, nem ismeri, vagy ha ismeri, a hivatalban nem használja a helyi lakosság nyelvét. (Néhány adat pl. az államhatalom helyi képviseletében mûködõ prefektúrák közigazgatási bizottságainak etnikai összetételérõl 2001-bõl: Kovászna megyében, ahol a magyar többség 75%-os, az említett államigazgatósági hatóság tagjai közül 25 román, 13 magyar, 1 német, Hargita megyében: 24 román alkalmazottra 9 magyar jut. A román többségû Szilágy megyében a magyarok aránya 25%, az említett bizottságban 35 román és 2 magyar alkalmazott dolgozik.) A közigazgatási törvény legújabb változatában elõírja ugyan, hogy azokon a településeken, ahol a lakosság több mint 20%-a más nyelvû, a hatóságnak a helyi lakosság nyelvét ismerõ hivatalnokot, rendõrt (is) kell alkalmaznia, de ez az elõírás egyelõre az elvi követelmény szintjén áll, a gyakorlatban nem érvényesül. (Ezekben a napokban, 2002. augusztusában ír arról a sajtó, hogy néhol a Székelyföldön intenzív magyar nyelvtanulásra kötelezték a rendõröket.) Falusi környezetben arra is van példa, hogy a hatóság helyi képviselõje beházasodik a helyi közösségbe, megtanulja és használja annak nyelvét. Az olyan környezetben, ahol a hatóság fölénye nyelvi gõgben is megnyilvánul, a helyi nyelvrõl tudni nem akaró hatóság és az államnyelvet (tökéletesen) nem ismerõ helybeliek között gyakorlatilag állandó a kommunikációs feszültség.

A regionális közigazgatási központokban még erõsebb ez az elhatárolódás. Vannak szélsõséges példák, mint Kolozsvár, ahol a központi államhatalmat képviselõ hatóság tehetetlenséget színlelve elnézi, az autonómia sajátos megnyilvánulásaként értelmezi a helyi önkormányzat vezetõjének, a polgármesternek minden jogi elõírással dacoló ellenállását, naponként ismétlõdõ provokációját. Ez a magatartás az államnyelvre, a hivatalos nyelvre a helyi értelmezés szerint mint egyedüli publikus nyelvre való hivatkozással a magyar nyelv teljes tagadásától vagy tiltásától a törvény által biztosított nyelvhasználati jogok el nem ismeréséig terjed. Közismertek az olyan példák, mint hogy a házasságkötéskor anyanyelven kimondott “igen” a házasságkötés érvénytelenítését vonta maga után, hogy az anyanyelven beadott folyamodványokat, kérelmeket figyelemre sem méltatják. Vannak tehát megyei központok, ahol a helyi autonómia fõként ebben a vonatkozásban, a kisebbségi nyelvi és egyéb jogok megtagadásában nyilvánul meg.

Szórványterületen a nyelvi jogok elsõsorban azért nem érvényesülnek, mert a magyar lakosság kétnyelvû, sõt ebben a kétnyelvûségben az államnyelv dominál, így nincs is meg a határozott igény a jogok érvényesítésére (Arad, Brassó, Nagybánya, Vajdahunyad).

A magyar többségû régiók helyi közigazgatási központjaiban ennél jóval kedvezõbb a helyzet: könnyebben érvényesíthetõk a jogok, sõt a többség akár hallgatólagos elvárása a hatóságot is jobb belátásra bírja. De itt is nagy a különbség az állami hatóság és az önkormányzat magatartása között: a hatóság az állam egynyelvû eszményét képviseli, még ha el is ismer bizonyos jogokat, az önkormányzat pedig a helyi lakosságot, azt, ami a nyelvhasználatban a helyi hagyomány szerint természetes. Jellemzõ példája ennek Csíkszereda: “Amíg az önkormányzati hatáskörû hivataloknál kétnyelvû a feliratozás, néhán minisztériumi alárendeltségû intézménynél még mindig csak egy nyelven van feltüntetve a megnevezés, így például a megyei és városi rendõr-felügyelõségen, a munkaerõ-elhelyezõ vagy a katonai központnál még nincsenek magyar feliratok” (Krónika 2002. március 2–3.).

A jogok érvényesítése azokon a határterületeken, ill. ezek közigazgatási központjaiban ütközik a legtöbb akadályba, ahol viszonylag kiegyensúlyozottak a demográfiai arányok (Marosvásárhely), vagy ahol az etnikai arányok közelmúltban végbement kedvezõtlen változása ellenére nagyon erõsek a magyar mûveltség hagyományai (Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Zilah). A közigazgatási törvény elõírásai ellenére továbbra sem szünetel a táblaháború: a magyar többségû vidékek és a szórványterületek határán nem minden önkormányzat tesz eleget törvényi kötelezettségének (pl. Segesváron, Marosludason, Radnóton, Kolozsváron és kisebb településeken sem), máshol még mindig elõfordul a kétnyelvû táblák erõszakos eltávolítása, megrongálása, sõt a Székelyföldön is van példa rá, hogy megrongálják vagy megfordítják a kétnyelvû helységnévtáblákat. (A törvény 2001 májusában lépett hatályba, 2001. december 7-én jelent meg a végrehajtási utasítása, a gyakorlatba ültetés végsõ határideje 2002. március 7-e volt.)

A magyar helységnevek kodifikációjában, a hivatalos helységnévjegyzék összeállításában az elõzõ kormányzati ciklus idején az akkori kisebbségi minisztérium felkérésére magyar nyelvészek is részt vettek. Ennek a jegyzéknek a véglegesítése aztán késõbb történt meg a román akadémia keretében. Noha a magyar szakértõvel nem rendelkezõ bukaresti akadémia szakmai illetékessége megkérdõjelezhetõ egy, a magyar nyelvet és nyelvhasználatot érintõ kodifikációs mûveletben, maga a mûvelet elfogadható eredménnyel zárult, és nem került sor olyasmire, amit sajtóbeli viták szerint a román közvélemény egy része elvárt, hogy ti. a hagyományos magyar nevek helyett a jelenlegi román helységnevek “fordításait” tegyék hivatalossá.

A formális vagy éppen protokollárisan elõírt helyzetekben a fontos állami vagy önkormányzati funkciót betöltõ személyek kizárólag a román nyelvet használják. Szimbolikus gesztusként sem fordul elõ ennek az ellenkezõje: az, hogy a román hivatalos személy szólaljon meg a helyi kisebbség nyelvén. Egyébként magyar többségû településeken és vidékeken jelentõs eltérés tapasztalható az anyanyelvhasználat vonatkozásában az államigazgatási és az önkormányzati szféra között. Az önkormányzat mûködésében természetes az anyanyelvhasználat és annak fokozatos kiterjesztése, bátorítása, az államigazgatásban ezzel szemben általában részben lojalitásként és hazafiságként értelmezik a hivatalos államnyelv használatát, illetve nemzeti sérelemként értelmezik, ha a helyi lakosság nyelvének ismerete feltételként jelenik meg valamely hivatali státus betöltésekor. Részben ezzel függ össze a civilszervezetek határozott etnikai és nyelvi elkülönülése, az elkülönülõ szférákon belül pedig az egyik vagy másik nyelv kizárólagos használata. Ezen a szinten még az állami mûvelõdési intézményekben is többnyire az a gyakorlat, hogy pl. a rendezvények nyomtatott programja kizárólag egyik vagy másik nyelven jelenik meg. Azokban a civil szervezetekben, amelyekben nincs etnikai elkülönülés, szintén az államnyelv kizárólagos használata tapasztalható a kisebbségi kétnyelvûség jellegzetes aszimmetriája miatt (a kisebbségiek mind kétnyelvûek, a többségiek pedig egynyelvûek).

A közigazgatási törvényben biztosított nyelvhasználati jogok érvényesítésének vannak más természetû akadályai is. A sepsiszentgyörgyi városi tanácsban a kisebbségben levõ románok például sértõnek tekintették a szinkrontolmácsolás bevezetését, Marosvásárhelyen, ahol az arányok kiegyenlítettek, és a jelek szerint egészen más a magyarok attitûdje, a román képviselõk támogatták a szinkrontolmácsolást, és a magyarok gondolták úgy, hogy fölösleges. A Szeben megyei Medgyesen, ahol a németek 2, a magyarok 12 százalékot képviselnek, a háromnyelvû helységnévtábla ügyében a Német Demokrata Fórum nem támogatta a város magyar megnevezésének feltüntetését, inkább a németrõl is lemondott volna, csak hogy ne okozzon ezzel feszültséget. Hónapokig tartó vita után az önkormányzat végül kedvezõ döntést hozott ebben az ügyben (Krónika 2002. augusztus 1.).

Az önkormányzatok kétnyelvû feliratokkal kapcsolatos negatív magatartását az is erõsíti – akár a törvény ellenében is –, hogy maguk mögött érzik a kormány hallgatólagos támogatását. A kormány attitûdjére jellemzõ az, ami Élesden történt. Mivel az 1992-es népszámlálás idején a város 24,55%-a magyar volt, a helyi – román többségû – önkormányzat minden ellenkezés nélkül eleget tett a törvény elõírásainak, és kitették a kétnyelvû feliratokat. A 2002-es népszámlálás elõzetes eredményei alapján kiderült, hogy az élesdi magyarok számaránya idõközben 20% alá esett. Az önkormányat ekkor határozatot hozott a kétnyelvû feliratok megtartása mellett, hiszen azok nemcsak hogy nem ártanak senkinek, de leszerelésük többe is kerül, mint ha otthagyják õket. Mire a Bihar megyei prefektus, a kormány képviselõje nyomban felszólította az önkormányzatot, hogy tárgyalják újra ezt a döntésüket, mert ezzel – úgymond – megszegik a törvényt. Pedig a törvény csak annyit mond, hogy 20% fölötti arány esetén ezeket a rendelkezéseket kötelezõen alkalmazni kell, azt azonban nem tiltja, hogy ahol van rá jóakarat, ott 20% alatt is alkalmazhassák õket.

A többségiek személyes ellenkezésén túl mindenütt megnehezíti az anyanyelv hivatali használatát az a körülmény, hogy a kisebbségi nyelvváltozatból gyakorlatilag hiányzik a hivatali nyelvváltozat, annak terminológiája, szövegtípusai, sajátos stiláris jegyei. Különösen a hivatali nyelv írott változata okoz gondot a magyarul egyébként jól beszélõ hivatalnokoknak is: jegyzõkönyvek, határozatok megfogalmazása, típusnyomtatványok összeállítása, a hivatali levelezés stb. Ezen a feltûnõ hiányon próbál segíteni a nyelvi tervezés a nemrég megjelentetett kétnyelvû közigazgatási szótárral, típusnyomtatványok elkészítésével, folyamatos szaknyelvi konzultációval.

Az oktatásban általánosan azok a korlátozások érvényesülnek, amelyek az oktatási törvénybõl fakadnak, és jórészt ezek a korlátozások eredményezik a hátrányos megkülönböztetést, az esélyegyenlõtlenséget, a kevésbé sikeres iskolai elõmenetelt, a szocializációs hátrányokat. Az oktatás jogi szabályozásából és gyakorlatából világosan kitûnik, hogy – mint az elõbbiekben már jeleztük – az azonos jogokat, az azonos esélyeket az állami hatóság, mint minden nemzetállamban, az államnyelv alapján képzeli el, és ez már mindent meghatározó diszkriminációs elemmé válik, amely a kisebbségi szülõk és tanulók (néha még a pedagógusok) attitûdjét is kedvezõtlenül befolyásolja. Az oktatási törvénybõl fakad az, hogy tiszta anyanyelvi oktatás nincs, az anyanyelvi oktatás többé-kevésbé mindenütt kétnyelvû oktatás: a román nyelv és irodalom, valamint az ún. “nemzeti” tárgyak, a földrajz és a történelem oktatásán kívül fõként az ún. tagozatos iskolákban (ahol egy intézmény keretében mûködik román és magyar tagozat) az alkalmazott pedagógusok nyelvtudása dönti el, hogy milyen az oktatási nyelve az olyan tanóráknak, mint a testnevelés, a zene vagy valamely idegen nyelv.

Ismeretesek azok a hamis, szakmaiaknak álcázott érvek, amelyek alapján kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar identitását, ennek a csoportnak a jogát az anyanyelvi oktatáshoz, és még a magánoktatásra vonatkozó kezdeményezéseket is tiltják, akadályozzák.

A többségi és a kisebbségi nyelv kölcsönös oktatásának, tanulásának végletes aszimmetriáját mutatja az is, hogy a román nyelv oktatása és ismerete mindenütt kötelezõ a kisebbségiek számára, a magyar nyelv oktatását viszont sehol nem ajánlják, nem támogatják, gyakorlatilag nem engedélyezik a román anyanyelvû tanulók számára. A magyart mint idegen nyelvet, mint környezeti nyelvet csak a hivatalos (állami) oktatás keretein kívül lehet oktatni, tanulni. Az akadály tehát elsõsorban maga a hatóság, aztán a hamis sztereotípiák a magyarral kapcsolatban. Ennek ellenére érezhetõen nõ a magyar nyelv presztízse, vonzása, a magyarul tanulók száma, a magyar kultúra egészének hatása (az Erdélyben mindenütt elérhetõ televíziós adásoknak is köszönhetõen is).

Egy korábbi idõszakban az anyanyelvi oktatás nem terjedt ki az alsóbb szintû szakoktatásra, sem az ún. posztliceális szakoktatásra, a szakközépiskolák (szaklíceumok) igazi szakképzést nem nyújtottak, az elérhetõ szakmák tekintetében pedig a rendszer szelektív módon marginalizálta a magyar fiatalokat. A magyar oktatási nyelvû szaklíceumok többsége ipari munkára készített föl, nem volt közöttük egészségügyi, pénzügyi vagy ehhez hasonló. Csak a Székelyföldön sikerült megõrizni a szakoktatás folyamatosságát, és az új oktatási törvény engedményei folytán a szakoktatás átfogóbb kereteit is itt sikerült újra megteremteni a kilencvenes évek 2. felében.

Ebben az idõszakban viszont az volt a tapasztalat, és errõl a sajtó is beszámolt, hogy szórványterületen a megváltozott szülõi attitûd következtében nem voltak jelentkezõk a magyar oktatási nyelvû szakiskolai osztályokba (Kolozsváron például). A két székely megyében pedig bizonyos szakmákban a szaktanárok (magyar anyanyelvû mérnökök és mesterek) megtagadták a szaktárgyak anyanyelvi oktatását arra hivatkozva, hogy mivel szakképesítésüket román nyelven szerezték, nem ismerik a magyar szaknyelvet. Ezt csak tetézi az a gond, hogy nem készültek a szaktárgyaknak megfelelõ tankönyvek sem, sem szaknyelvi szótárak, az anyaországi tankönyvek behozatalára tett kezdeményezések pedig elakadtak a román oktatási minisztériumban.

Az anyanyelvû oktatásban általános gond egyébként a pedagógusok anyanyelvi tudásának szintje és jellege. A szaktanárok nagy többsége román nyelven végezte egyetemi tanulmányait, szórványterületen még az óvónõk, tanítónõk körében is vannak olyanok, akik nem anyanyelvükön tanultak. A nyelvhasználat beszélt és írott változatának követelményeivel, a helyesírással, nyelvhelyességgel nincsenek tisztában, a magyar szakterminológiát nem ismerik, így tanulóik anyanyelvi képzése a magyar nyelv és irodalom tanórákra korlátozódik. Az oktatás nyelvi gondjait csak fokozza a gyenge tankönyvi ellátottság, a magyarországi tankönyvek elleni hatósági bizalmatlanság és hajsza, noha a két ország szakminisztériumai közötti megállapodásban szerepel a tartalmilag “érzékenyebb” tankönyvek kölcsönös elemzése és más tankönyvek (pl. természettudományi, szaktárgyi, anyanyelvi) kölcsönös cseréje, közös tankönyvkiadás. Ezt az adminisztratív és jogi lehetõséget az alapszerzõdés biztosítékai ellenére sem valósították meg.

A tanórán kívül a pedagógusok nyelvhasználatát az iskola munkaközösségének nyelvi összetétele határozza meg: ahol dominánsan magyar a munkaközösség, ott a nyelvhasználat is magyar, ahol vegyes vagy éppen dominánsan román, ott pedig román. A tanulók nyelvválasztása is ennek megfelelõen alakul.

A középiskolai tanulók egy részének nyelvhasználatát és nyelvválasztását jelentõs mértékben befolyásolja az, hogy a sportegyesületek, a versenyport felkészítõ központjai gyakorlatilag kizárólag a román nyelvet használják. Ennek a következménye, hogy az országosan ismert magyar származású élsportolók jelentõs része nyelvhasználatában a román nyelv dominál (vagy éppen kizárólagos).

Az egyházak nyelvhasználata nem a jogi szabályozást követi, hanem az egyes egyházak hagyományát, belsõ szabályozását, az illetõ egyház etnikus vagy nemzeti jellegének megfelelõen. Ritkán történik meg, pl. az “idegen” himnuszok éneklésének jogi korlátozásakor vagy az egyházi oktatásba való hatósági beavatkozáskor, hogy az állami szabályozás szembekerül az egyházi (kisebbségi) nyelvhasználat hagyományával és igényével. A kisebbségi nyelvhasználat funkcionális szûkülésével egyre fontosabbá válik a vallásgyakorlás anyanyelvûsége. Az istentisztelet, az anyanyelvû liturgia az anyanyelv használatának közös, nyilvános, ünnepi alkalma. Az az emelkedett nyelvváltozat, amelyet ilyenkor használnak, a nyelvi minta szerepét is betölti, bátorítja a beszélõket a nyelv állandó használatára, erõsíti az anyanyelv presztízsét.

A többség kisebbség viszonyában a felekezeti elkülönülés általában határozott nyelvi elkülönüléssel jár együtt Romániában, és ez Erdélyben többé-kevésbé a római katolikus/ortodox oppozícióra is érvényes. Emiatt a hitélet nyelvének különleges szerepe van az identitásban, a nyelv és a nyelvhasználat szimbolikus szerepet is betölt ilyen értelemben.

Az ortodoxia államegyház jellegét éppen román nyelvûsége, számbeli fölénye és az államhatalommal való összefonódása biztosítja, ilyen értelemben a román nacionalizmus egyik fõ támasza. Nemzeti, illetve államvallás jellegét a készülõ egyházi törvényben is szentesíteni szándékoznak. Az 1992-es népszámláláskor regisztrált mintegy harmincezer ortodox vallású magyar vallása gyakorlásában szintén a többséghez igazodik. Az ortodox egyház erdélyi terjeszkedése állami segédlettel, a nacionalizmus jegyében folyik minden más egyház ellenében: a görög katolikus egyház beolvasztási (vagy kiszorítási) kísérletével, a neoprotestáns egyházak diszkriminációjával, az etnikus egyházak híveinek asszimilációjával. Legújabban az erdélyi katolicizmus központjában, Csíkszeredában létesült ortodox püspökség, magyar településeken épülnek ortodox kolostorok, a kormány preferenciálisan nyújt költségvetési támogatást ehhez a missziós terjeszkedéshez. A magyar közösségek felügyeletében, a román nemzeti érdekek képviseletében az egyház az 1990 elõtti államhatalmi szervek szerepét (részben ingatlanait) is átvette a Székelyföldön. Az 1990 utáni idõszakban általában is megfigyelhetõ a mindenkori kormánynak az a taktikája, hogy az európai megítélés szerint elfogadhatatlan, nacionalista jellegû „ piszkos munkát” az egyházakra hagyja, ebben támogatja is õket, azok pedig hajlandók ebben részt venni (Pl. a katolikus egyház Moldvában, az ortodox egyház Erdélyben). Aztán ha külsõ bírálat éri az országot az asszimilációs törekvések miatt, akkor a kormány képviselõi mossák kezüket, hogy õk abba nem szólhatnak bele, ami az egyházak életében történik.

A protestáns egyházak etnikus jellege hivatalos magyar nyelvûségükben nyilvánul meg, valamint abban, hogy a reformátusok 95, az unitáriusok 96 százaléka magyar. Ezek az egyházak Erdélyhez kötõdnek, az unitárius vallásnak a szülõföldje is Erdély. Ennek ellenére a szórványok kétnyelvûségében és folyamatos asszimilációjában az egyháznak a nyelvhasználattal kapcsolatos döntései nem mindig egyértelmûek és következetesek. Emiatt a gyakorlatban a kétnyelvûség megjelenik a templomi liturgiában, és nem ritka a fiatalok román nyelvû vallásoktatása és konfirmációja sem. Ez a kompromisszum az egyház védekezõ stratégiájához tartozik, amely az etnikus jelleg feladásával megpróbálja megõrizni azokat a híveket is, akik nyelvet váltottak. Mind protestáns, mind katolikus közösségekben elõfordul, hogy az egész közösségre kiterjedõ nyelvcserét követõen a magyar nyelv ritualizált szövegek (imák, zsoltárok stb.) reliktumnyelveként szakralizálódik, mindennapi nyelvként átadja a helyét a románnak, szakrális használatban viszont megõrzõdik.

Kisebbségi nyelvhasználat és államnyelv viszonyában a (római és görög) katolikus egyháznak mint világegyháznak kevésbé határozott a kötõdése. A két rokon egyház eltérõ etnikai jellegét mutatja mégis, hogy a római katolikusok 57 százaléka magyar, 32 százaléka román, a görög katolikusoknak pedig 86 százaléka román, és mindössze 10 százaléka magyar. Maga az egyház a II. Vatikáni Zsinat határozataiban elismerte ugyan az anyanyelv liturgikus használatának fontosságát, Erdélyben pedig karizmatikus vezetõi révén a katolikus egyház mintegy magyar népegyházzá vált, több évszázados mulasztását mégsem pótolhatta az egyik leghûségesebb népcsoport, a moldvai magyarok esetében. A 16. századtól magukra hagyott moldvai magyarok mindaddig megtarthatták nyelvüket, identitásukat, amíg a román nemzetállam keretében az egyház helyi képviselõi is, a többnyire neofita papok a hivatalos nacionalizmus szószólói nem lettek. Kitiltották a magyar nyelvet a katolikus templomokból, maguk a papok vonják kétségbe híveik identitását, anyanyelvét, anyanyelvük használatához való jogukat. Az 1990 utáni években a nacionalista diktatúra ideológiája és agresszív intoleranciája tovább él éppen az egyház és az állami hatóság együttes fellépésében a helyi közösség természetes nyelvi jogai ellen.

A magyar többségû régiókon kívül a munkahely dominánsan az államnyelv, illetõleg a román szaknyelvek ismeretét és használatát várja el. Az alacsonyabb vagy magasabb képzettségû szakemberek túlnyomó többsége román nyelven szerezte szakképesítését, tehát nem is ismeri a magyar szaknyelvet. Így ha anyanyelvén beszél, a szakmai terminusokat akkor is román változatukban használja. A munkahelyi környezet azonban általában román nyelvi környezetet jelent, ezt szigoríthatja a munkahelyi vezetõk más nyelvek használatára vonatkozó tiltása vagy bátorítása, esetleg az az egyre inkább terjedõ felismerés, hogy pl. a szolgáltatásban, kereskedelemben nyelvileg is igazodni kell a megrendelõ vagy a vevõ elvárásaihoz. A közszolgáltatás, a kereskedelem részben már alkalmazkodik az ilyen igényekhez, noha most gyakran a vevõ beidegzõdései eredményezik, hogy továbbra is románul szólal meg. Nincs határozott tiltás, mint volt korábban, de az üzleti érdek sem érvényesül minden esetben. A kereskedõ, az elárusító, a pincér nyelvtudása, magatartása a döntõ. Csíkszeredában is elõfordul, hogy csak románul szólal meg, Kolozsváron is van példa a szívélyes magyarnyelvûségre. Az árucikkeken szereplõ használati utasítások, figyelmeztetések rendszerint román nyelvûek (is), ha többnyelvûek vagy ha az árucikk éppen magyarországi eredetû, akkor magyar nyelvû is (lehet).

Az egészségügyi intézményekben a beteg, kiszolgáltatott helyzetében, az intézmény vagy az orvosi, a kórházi személyzet elvárásaihoz kénytelen alkalmazkodni, az ellenkezõ irányú természetes alkalmazkodásra ritkán van példa, valamely jog érvényesítésérõl vagy a nyelvi jogra való hivatkozásról pedig ilyen körülmények között szó sem lehet. Most valószínûleg mérséklõdött a hadseregbeli korábbi nyelvi terror vagy a büntetés-végrehajtó intézetek és az árvaházak nyelvi terrorja, de ezekben az intézményekben most is általános és kötelezõ az államnyelv használata.

A sajtóban és a közérdekû tájékoztatásban általában kedvezõ a változás: szélesedett a magyar nyelvûség köre. Noha ebben is megmutatkozik némi képmutatás, mivel pl. választási kampány idején, amikor a hatalom érdekét szolgálja, jóval gyakoribb a magyar nyelvû tájékoztatás, választási propaganda stb., mint általában. Az önkormányzati tájékoztatás ebben is elõtte jár az államhatalmi intézményekének. Folyamatos jogi tájékoztató szerepe van a parlament felügyelete alatt álló Monitorul Oficial címû kiadvány magyar változatának, a Hivatalos Közlönynek. Lényeges különbség, hogy a román változat szövegeinek jogi hatályuk van, a magyarnak csak tájékoztató jellege. Nyelvileg a magyar változat mindenképpen elmarasztalható, kapkodva, kellõ nyelvi és szakmai kompetencia és segédeszköz híján készülõ szövegei gyakran értelmetlenek, terjesztõi a mondvacsinált terminusoknak, tükörkifejezéseknek.

11. A nyelvi jogok érvényesülésének egyik reális akadálya, mint az elõbbiekben több ízben jeleztük, a kisebbségi kétnyelvûség egyoldalúsága, aszimmetriája. Az, hogy kisebbséghez tartozó személyek túlnyomó része kétnyelvû, a többségiek közül viszont nagyon kevesen beszélnek magyarul. A kisebbségi kétnyelvûségben benne van a kétnyelvû falusi közösségek primer, additív kétnyelvûsége, amelyben az elsõ nyelv dominál, de benne van az államnyelvi iskolázottságúak másodnyelvi dominanciájú, gyakran szubtraktív, a nyelvcsere irányába mutató felcserélõ kétnyelvûsége is. A többségiek román–magyar kétnyelvûsége számszerûleg, arányaiban nehezen értékelhetõ. Ennek fõ oka, hogy különösen hivatalos környezetben, állami hivatalnokok körében gyakori a leplezett kétnyelvûség, a magyar (vagy cigány) nyelv ismeretének tagadása. (Ez a leplezett kétnyelvûség került felszínre az 1989 végi és 1990 eleji események idején: soha annyian nem vállalták magyar nyelvtudásukat a politikusok, közéleti szereplõk, hivatalnokok közül, mint azokban a napokban.) Ez a kétnyelvûség az esetek többségében primer jellegû, a kétnyelvû falusi vagy városi környezetben spontán módon elsajátított magyar nyelv beszélt változatát jelenti. Gyakorlatilag kihalt a román értelmiségi és politikusi rétegnek az az erdélyi nemzedéke, amely még az elsõ világháború elõtt vagy 1940–1944 között szerezte magas szintû magyar nyelvtudását és magyar mûveltségét. A mostani oktatási rendszer semmilyen szinten nem teszi lehetõvé a magyar nyelv megtanulását a többségiek számára, és nem honorálja még egyetemi szinten sem ennek a nyelvnek az ismeretét. A történeti és politikai (néha nyelvi) elõítéletek miatt is csekély a nyelv vonzása.

A mûvelõdés és a tudomány olyan területein, olyan intézményekben, ahol alapvetõ fontosságú volna a magyar nyelv ismerete (pl. bukaresti akadémiai nyelvtudományi intézet, kolozsvári és más erdélyi néprajzi múzeumok, levéltárak, kutatóintézetek stb.), nagyon ritka, hogy a szakmai személyzet körébõl valaki is ismerje a magyar nyelvet, sõt több fontos intézményben éppen az elmúlt évtizedben távolították el, cserélték ki a magyar szakembereket.

A nyelvhasználati jogokat biztosító törvényekkel együtt kellene járnia annak, hogy hivatalos ösztönzésre vagy éppen határozott igényre a hivatalos státusok betöltésekor követeljék meg a magyar nyelvtudást, és ezáltal is javuljon a magyar nyelv presztízse, oldódjanak az elõítéletek. Mindenképpen elvárható volna, hogy ahol ez indokolt, környezeti nyelvként a román gyerekeknek iskolákban is tanítsák a magyar nyelvet, egyetemi és akadémiai intézményekben pedig legalább második idegen nyelvként szintén ismerjék el a nem magyar anyanyelvûek magyar nyelvtudását.

12. A romániai magyar–román kétnyelvûség még mindig de facto, és nem de jure kétnyelvûség. A nyelvi jogoknak az a köre, amelyet a román törvények biztosítanak, semmiképpen nem éri el azt a szintet, hogy azt hivatalos kétnyelvûségnek lehetne tekinteni. Ezt a kört jelentõs mértékben szûkíti a törvények sokféle hatályossági szintje, a jogok reális érvényesítésének sokféle akadálya, a törvényeknek gyakran ellentmondó alkalmazás, a helyi ellenkezés, és a határozott kettõsség abban, hogy mit képviselnek ezek a törvények kifele, a kedvezõ nemzetközi megítélés érdekében, és mit a valóságban, a jogalanyok tekintetében.

13. Az 1990 elején bekövetkezett változás nyitást jelentett elsõsorban, mobilitást, az integrációs és a globalizációs folyamatok kezdetét. Nyitást jelentett a nyelvi bezárkózottságból is, a kisebbségi–többségi kétnyelvûség merev kereteibõl. A helyi lakosság körében hirtelen fölértékelõdött az idegennyelv-tudás, nyelvtanulási láz kezdõdött el, amely elsõsorban nemzedéki jelleggel átalakította a nyelvismeret körét, jellegét. A románok korábban ismert frankofóniája nem tûnt ugyan el, de ezt már túllépte az angol iránti érdeklõdés. A többnyelvûsödésnek ebben az általános folyamatában a már eleve kétnyelvû kisebbségiek elõnyös helyzetben vannak az egynyelvû többségiekkel szemben.

A multinacionális cégek felirataiban, reklámjaiban itt is ugyanaz az angol nyelvi globalizáció tapasztalható, mint mindenütt Közép- és Kelet-Európában. Érdemes viszont megjegyezni azt, hogy ott, ahol magyar és román nyelvû lakosság él, a helyi vállalkozók klienseik esetleges etnikai elfogultságának ellensúlyozására mintegy semleges megoldásként preferálják szintén az angolt, a nemzetközileg ismert cégelnevezések, feliratok mintáit.

14. A nyelvi jogok fejlesztésének lehetséges irányai. Önértékelés és nemzetközi megítélés.

Az asszimilációs ideológia feladását a többség részérõl csak az jelenthetné, ha a pluralista ideológia elfogadásával a románnal egyenlõ szintre emelné a kisebbségi nyelvek státusát, ha lemondana a nemzetállami elvrõl és az ebbõl fakadó egynyelvi redukcionizmusról. Erre a most készülõ alkotmányreform keretében volna lehetõség, de érzékelhetõen továbbra is hiányzik a készség, az akarat. Az alaptörvény elõírásai továbbra is meg fogják határozni a nyelvi jogok fejlesztésének irányát és határait, ezért is fontos, milyen elvi álláspontot képvisel ebben a kérdésben a kisebbségpolitika. A fejlesztés iránya csak az lehet, hogy fokozatosan eltûnjön mindennemû korlátozás és hátrányos megkülönböztetés, a lingvicizmus és az etnicizmus minden formája. Meggondolkodtató az, hogy az elmúlt 12 év történései a kisebbségi érdekképviselet politikai elitjében azt a meggyõzõdést alakították ki, hogy a jogi keretek már most megfelelõek, hogy nincs diszkrimináció és asszimilációs állampolitika (ebben a vonatkozásban akaratlanul maguk is a nemzetállami eszmék kiszolgálói), a nemzeti közösségben pedig az államhatalom, a média és a közvetlen környezet következetes magyarellenessége miatt az akaratképzésben és az akaratérvényesítésben a passzivitás és kedvezõtlen attitûd vált általánossá. Az elmúlt idõszak jogi fejleményei világossá tették azt, hogy az alaptörvény és a nyelvhasználatot érintõ más törvények körüli vitában, alkuban nem lehet elvi engedményeket tenni (mint történt az anyanyelvi oktatás korlátozásában), hogy nem elég a propagandisztikus törvényi szöveg, ha a végrehajtási utasítás már attól eltérõ, és ha már maga a kormány és helyi képviselõi sem óhajtanak érvényt szerezni a törvényi elõírásoknak.

A kisebbségi nyelvi jogoknak és azok betartásának nagyon kedvezõ a nemzetközi megítélése. Ilyen értelemben azok elérték céljukat: segítik az ország európai integrációját, miközben a belsõ jogigény jelentõs mértékben hitelét is vesztette, anélkül hogy alapvetõen megváltoztak volna a nyelvhasználat feltételei. Jellemzõ ebben a tekintetben, hogy az Európai Bizottság 2002 eleji romániai országjelentése az Európai Uniós csatlakozási feltételek teljesítésének értékelésekor azt állapítja meg, hogy Romániában “a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó törvényes szabályozás erõsíti az anyanyelv használatát, ... az anyanyelv tanítására, az anyanyelvû oktatásra széles körû jogokat biztosítanak, elõrelépést jelent a kisebbségek anyanyelvének használata azon közigazgatási egységek hatóságai elõtt, amely közigazgatási egységekben az illetõ kisebbséghez tartozó személyek számaránya meghaladja a 20 százalékot, a Petõfi–Schiller elnevezésû állami egyetem szervezése mellett lehetõséget teremtettek a magyar kormány által finanszírozott magánegyetem létesítésére, amelyen 450 hallgató kezdte meg tanulmányait” (Krónika 2002. március 9–10.). Ez az értékelés és többnyire az anyaországi politikai értékelés sincs tekintettel arra, hogy az európai és a kétoldalú kötelezettségvállalások különbözõ szintû és hatályú törvényeket, kormányrendeleteket eredményeznek, amelyek vagy részlegesen valósulnak meg vagy idõközben hatályukat vesztik (pl. Petõfi–Schiller egyetem). Az önigazolás kényszere miatt a kisebbségpolitikusok értékelése is nélkülözi a tárgyilagosságot, a realitást.

Fontos feltétele volna a nyelvi jogok érvényesítésének, hogy az állam intézményei, hatóságai ne egy belsõ gyarmati struktúrát megjelenítve, többségiként, román nyelvûként álljanak szemben a kisebbségi közösséggel: “… az Európai Uniós normák biztosította lehetõséggel élve kell igényelni az arányos képviseletet az állam valamennyi intézményében, központi és helyi szinten, a rendõrséget, a tisztikart vagy akár az Akadémiát is beleértve. … Ha a romániai magyarság képviselõinek jelenléte magától értetõdõvé tehetõ az államapparátus különbözõ szintjein, akkor talán nem csupán a diszkrimináció rejtett és nyílt formái ellen lehet majd hatékonyabban fellépni, hanem az együttélés politikai intézményeirõl is több eséllyel lehet õszinte és távlatosabb vitát kezdeményezni a román féllel” (Salat 2002, 221).

A belsõ, indokolt jogigények hitelének visszaszerzése miatt is fontos volna romániai magyar kisebbségi szakértõk részvétele a kisebbségi jogokkal foglalkozó nemzetközi szervezetekben. Az õ aktív szereplésük ezeken a fórumokon “nemcsak a romániai magyarság ügyének a megjelenítését tenné lehetõvé egy befolyásos nemzetközi szakértõi réteg számára hozzáférhetõ módon, hanem az ott szerzett tapasztalatok révén a hazai politikai mezõnyben folytatott jogharc eszközeinek a tökéletesítését, hatékonyabbá tételét is eredményezhetné” (Salat 2002, 226).

Felhasznált szakirodalom

Horváth István and Alexandra Scacco (2001) From the Unitarian to the Pluralistic: Fine-Tuning Minority Policy in Romania. In: Anna-Mária Bíró and Petra Kovács (ed.) Diversity in Action. Budapest: Open Society Institute, 241-272.

Izsák Balázs (2000) A román tanügyi törvény a nemzetközi jog szemszögébõl. Magyar Kisebbség VI. évf. 3. szám, 181–204.

Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002) A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós–Hattyár Helga szerk.: Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10.

Kukorelli István (1995) Románia alkotmányáról. Magyar Kisebbség. I. évf.. 2. sz. 2–7.

Salat Levente (2002) Javaslat a romániai magyar kisebbségi társadalom intézményes kereteinek megreformálására. A romániai magyarság közösségi integrációjának háromszintû modellje. Magyar Kisebbség 7, 1: 218–226.

Skutnabb-Kangas (1997) Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány

Szépe György (1994) Central and Eastern European Language Policies in Transition (With Special Reference to Hungary). Current Issues in Language and Society. Vol. 1 No.1., 41–64.

Takács Imre (1995) Gondolatok Románia alkotmányáról. Magyar Kisebbség I. évf. 2. sz.