Kisebbségi nyelvi jogok a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban a pszichológus szemével

A szerbiai (vajdasági) magyarság nyelvhasználati jogai

 

Göncz Lajos

Újvidéki Egyetem, Bölcsészettudományi Kar

 

1.      Bevezetés

 

Mindenütt a világon emberek millói élnek kisebbségben. Minden hetedik európai polgár is valamely nemzeti kisebbség tagja, összlétszámuk akár a 100 millió fõt is eléri. Munkánkban a vajdasági magyarokkal foglalkozunk. Ez a kelet-közép-európai kisebbség nemcsak nemzeti, hanem egyben nyelvi és vallási kisebbség is[1] ugyanis a magyar nemzethez és saját kisebbségéhez tartozónak tartja magát, anyanyelve a nem indoeurópai nyelvek finnugor ágához tartozik, a latin írásmódot használja és többségében római katolikus. Viszont az államalakulatnak, amelyben él, a legnépesebb etnikuma szerb anyanyelvû, tehát egy az indoeurópai nyelvek délszláv csoportjához tartozó nyelvet beszél, inkább a cirill írásmódot használja, és pravoszláv hitû. A vajdasági magyarság helyzete számos kelet-közép-európai kisebbség helyzetéhez hasonló, a rá vonatkozó megállapítások így, bizonyos specifikumoktól eltekintve, azokra is vonatkoztathatók.

 

2.      Az emberi jogok és a pszichológia

 

Ismeretes, hogy a nyelvi jogok egyrészt az emberi jogok kategóriájával, másrészt a kisebbségvédelmi jogok kategóriájával hozhatók kapcsolatba (Szépe, 2000a: 132.). Mivel ma már általánossá vált az a felismerés, hogy az emberiség jövõje nagyrészt az emberi jogok biztosításától függ, és hogy a legnagyobb veszély a békére az olyan eljárás, amely miatt a kisebbségek fenyegetve érzik magukat, mind kifejezettebb a társadalmi igény, hogy a tudományok is hozzájáruljanak ezek kidolgozásához és rámutassanak gyakorlati alkalmazásuk lehetõségeire. A nyelvi jogok és a kisebbségvédelem kategóriáihoz tudományos megalapozottságot elsõsorban a jogtudomány adhat, de számos más diszciplína is hozzájárulhat ehhez. Hatványozottan vonatkozik ez a pszichológiára, amely az emberi viselkedés megértésével és bejóslásával foglalkozik, egy társadalom mûködése pedig a benne élõ emberek viselkedésétõl és interakcióitól függ. A pszichológiai ismeretek kétségkívül elõsegíthetik a modern társadalmak mûködését számos területen, így az emberi jogok, ezen belül pedig a nyelvi és kisebbségvédelmi jogok biztosítása területén is.

Ha figyelembe vesszük a nyelvi jogok tartalmát és azt, hogy milyen más jogokkal függnek össze[2], egyértelmûvé válnak ezek pszichológiai vonatkozásai. Ugyanis amennyiben valakit korlátoznak anyanyelvének használatában, ezen a nyelven nem gyakorolhatja vallását, és nem részesülhet megfelelõ oktatásban stb., mindez erõsen befolyásolja társadalmi helyzetét és egész viselkedését.

Annak pszichológiai elemzése, hogy egy adott heterogén közösségben milyen hatások érik az egyént vagy csoportot (ami nagyrészt az érvényes törvényektõl függ), és hogy ezeket hogyan éli meg a legteljesebben, a hozzáadó (additív) és a felcserélõ (szubtraktív) kétnyelvûségi helyzetek megkülönböztetésével (illetve a hatására kialakuló hozzáadó és felcserélõ egyéni kétnyelvûség fogalmával) végezhetõ el[3]. A fogalompár arra utal, hogy hierarchizálják-e egy heterogén közösség tagjait vagy csoportjait etnikai/ kulturális/nyelvi/vallási hivatartozásuk alapján.

Hozzáadó (additív) kétnyelvûségi helyzetrõl akkor beszélünk, ha a heterogén környezet nemzetiségeit, nyelveit és kultúráit egyformán értékelik, tehát megközelítõleg azonos a státusuk. Felcserélõ (szubtraktív) viszont a kétnyelvûségi helyzet, ha a környezet az egyik etnikumot, nyelvet és kultúrát kívánatosabbnak tartja a másiknál, tehát elõnyben részesíti. A valóságban ezek a helyzetek nem egymást kizáró és egymással szembenálló kategóriákként jelentkeznek, hanem egy egyenes végpontjait jelölik, köztük számos átmenettel.

A pszichológiai kutatások bizonyították, hogy a hozzáadó vagy felcserélõ elemekkel erõsen telített kétnyelvûségi helyzetek - az egynyelvûséghez viszonyítva - módosítják a lelki fejlõdés folyamatát. Additív kétnyelvûségi helyzetben a többféle nyelvi/kulturális ráhatás miatt a gyermek értelmi potenciáljai teljesebben is kibontakozhatnak (Peal & Lambert, 1962; Göncz, 1988), növekedhet metanyelvi tudata (Göncz & Kodžopeljiæ, 1991), nyelvi és kulturális toleranciája, csökkenhet etnocentrizmusa. A gyermekek értelmi potenciáljai ma még nagyrészt kiaknázatlanok. Ha a világ összes gyermekének, beleértve az egynyelvûeket is, lehetõvé tennénk, hogy additív típusú kétnyelvûséget fejlesszenek ki az oktatás segítségével (s ez nem elérhetetlen cél, mivel minden átlagos gyerek többlettanulással kétnyelvûvé válhat), az emberiség értelmi potenciáljai elképzelhetetlen mértékben növekednének. Felcserélõ kétnyelvûségi helyzetben viszont a szocio-emocionális fejlõdés és a beszédfejlõdés károsodhat, a kognitív fejlõdés is lelassulhat. Ha a társadalmi érvényesülés csak a többségi nyelven lehetséges, akkor a kisebbségiek számára egy ilyen környezet azt az üzenetet közvetíti, hogy nyelvük és kultúrájuk nem kívánatos, nincs funkciója, el kell hagyni. Az ilyenirányú hatások intenzitásától és idõtartamától függõen ez közömbössé, sõt ellenszenvessé teheti a kisebbségi nyelvet és kultúrát. Ugyanakkor a többségi nyelvhez sikerélmények asszociálódnak, és vonzóbbá teszik. Ilyen helyzetekben indul be a nyelvcsere és jelentkezik a kettõs félnyelvûség: az egyén egyik nyelvét sem ismeri olyan szinten, mint az adott nyelvek egynyelvû beszélõi. Tanuláspszichológiai szempontból közelítve a kérdéshez, tulajdonképpen jutalmazás, büntetés, mellõzés segítségével, és azok „megfelelõ” adagolásával a szélesebb közösség „formálja” a kisebbségi emberek viselkedését, kényszeríti õket, hogy elhagyják a lenézett viselkedésformákat, és azokat célravezetõbbekkel cseréljék fel. Motivációspszichológiai vonatkozásban viszont a felcserélõ helyzet elemei komoly frusztrációkat kiváltó, alapvetõ szükségletek kielégítését gátló akadályoknak tekinthetõk, a frusztráció pedig negatív érzelmi színezetû élmény.

A felcserélõ kétnyelvûséghez szorosan kapcsolódnak a lingvicizmus és etnicizmus fogalmai (Skutnabb-Kangas, 1990). Ezek valójában a rasszizmus modern megnyilvánulásai, olyan ideológiák, amelyek nyelvi/etnikai/kulturális alapon rangsorolják egy heterogén közösség egyéneit és csoportjait. Ilyen ideológiák befolyásolhatják a jogalkotást és azon keresztül a felcserélõ kétnyelvûségi helyzet kialakulását.

Ezekbõl az ismeretekbõl következik, hogy elõnyben részesítendõk azok a jogszabályok, amelyekben az elõzõekhez képest több additív helyzetet teremtõ elem van. Elméletileg csak olyan jogszabályok lennének kívánatosak, amelyek kizárólag additív helyzeteket hoznának létre, nemcsak a diszkrimáció megszüntetése miatt, hanem azért is, mert biztosítanák, hogy a potenciálisan serkentõ többnyelvû és többkultúrájú élettér elõnyei kifejezésre jussanak.

 A fenti elveket tartjuk szem elõtt, amikor a jugoszláv nyelvi és kisebbségvédelmi törvényeket, azok lehetséges pszichológiai hatásait, és az ott élõ magyarság nyelvhasználati jogait elemezzük.

 

3.      Történeti áttekintés

 

3.a. Történelem, földrajzi és népesedési viszonyok

A vajdasági magyarság történelmében két nagy szakasz különíthetõ el. Az elsõ a magyarság IX. sz. végi letelepedésével kezdõdött, amikor a Pannon-síkságot, így a ma Vajdaságnak nevezett régiót is benépesítette. Az ezen a vidéken létesült humanista központoknak köszönhetõen, az itt élõ magyarságnak jelentõs szerepe volt a középkori magyar állam kultúrájának alakításában. 1526 után, a magyar állam széthullásával, a vajdasági magyarság a török hódítók áldozatául esett, vagy északabbra menekült, a száma erõteljesen csökkent. A demográfiai vákuumot szerb lakossággal töltötték fel.

A második szakasz az 1730 -as évektõl kezdõdött, amikor az elpusztított vidék benépesítésére magyar, német, szlovák, ruszin lakosok érkeztek ide. A XVIII. század szellemisége azonban már nem e vidék gazdag középkori magyar kulturális hagyományira támaszkodott, így a nemzetté alakulás folyamataiban az itteni magyarságnak csak periferiális szerep, és a polgári magyar kultúra XIX. századi lendületes fejlõdésében a fõ áramoktól való leszakadás jutott. Az elsõ világháborúban a vajdasági magyarok nagy anyagi és emberi áldozatokat hoztak.

Vajdaságot 1918. november 25-én csatolták el Magyarországtól, és e vidék a történelmi Magyarország más déli területeivel együtt a december 1-jén kikiáltott Szerb – Horvát – Szlovén Királysághoz, a délszlávok egységes államához került. Az államalakulatot 1929-tõl nevezik Jugoszláviának. Akkor e területeken több mint félmillió magyar élt. A vajdasági magyarság tehát így került újabbkori történelmében kisebbségi sorsba, amelyben, Bácskát illetõen egy rövid három és fél éves megszakítással (1941 – 1944 között visszacsatolták Magyarországhoz), immár több mint nyolc évtizede él. E nyolc évtized alatt élt az I. Jugoszláviában (a két világháború között), a II. (titói) Jugoszláviában (1945-tõl 1991-ig), 1992-tõl pedig a III. Jugoszláviában (Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban) él, amely a titói Jugoszlávia két tagköztársaságából, Szerbiából és Montenegróból alakult. Szerbián belül, amelyhez Vajdaság került, e vidék közigazgatási státusza különbözõ volt az említett korszakokban: a kisebb vagy nagyobb autonómiától annak teljes megszüntetéséig.

E rövid történelmi áttekintésbõl is látható, hogy Vajdaság térsége több évszázada rendkívül heterogén közösség. Újabbkori történelmét is az egyes népcsoportok kifejezett mozgásai jellemezték. Így pl. az elsõ világháború utáni hatalomváltáskor több tízezer magyar költözött át önként Magyarországra, sokukat azonban kiutasították az országból, ezért kényszerültek elhagyni. A magyarok körében azóta is folyamatos a kivándorlás Észak- és Dél-Amerikába, Ausztráliába, Nyugat-Európába, az 1990-es években pedig az etnikai belháború miatt sokan elmenekültek, mintegy ötvenezren pedig áttelepültek Magyarországra. Úgyszintén, a világháborúk után tervszerûen telepítették be a szerb lakosságot (pl. negyedmillót a második világháború után), akik az élet minden területén elõjogokat élveztek, ugyanakkor eltûnt Vajdaság területérõl az 1941-ben 332 200 fõt kitevõ német lakosság. A menekültek százezrei érkeztek a Vajdaságba a II. Jugoszlávia szétesésével is az 1990-es években, sokan pedig külföldre távoztak. Az ilyen etnikai mozgások következtében mára erõsen megváltozott e vidék összetétele és az itt élõ népek egymáshoz viszonyított aránya. Jellemzõ általános tendenciaként kiemelendõ, hogy az itt élõ különbözõ népcsoportok között a több évszázados együttélés az emberek többségében egymás iránti tiszteletet, a másság elismerését, magas fokú toleranciát fejlesztett ki. Ugyanakkor e térségben is kialakultak a mindenkori hatalmi körök által képviselt politika hatására a fõleg nemzeti, kulturális és nyelvi alapon hierarchizált többségi és kisebbségi csoportok, és jelentkeztek az utóbbiakat érintõ hátrányos megkülönböztetés különbözõ formái. Ez alól az itt élõ népcsoportok egyike sem volt történelme folyamán kivétel. Az etnicizmus és a lingvicizmus kevésbé burkolt vagy burkoltabb formában a magyar népcsoport életét is erõsen befolyásolta, különösen az elmúlt nyolc évtizedben. (Göncz, 1999: 49-60.)

A mai III. Jugoszlávia 10 millónyi lakosával, és ezen belül Szerbia is, kimondottan soknemzetiségû ország. Az 1991-es népszámlálás[4] adatai alapján a lakosság 62,7% szerb, 5%-a montenegrói, a többi más nemzetiségû kisebbség. A nyelvi, etnikai, kulturális és vallási sokféleség különösen északi tartományában, a Vajdaságban jut kifejezésre, amely a Szerb Köztársaság területének és lakosságának több mint egyötödét adja. Három nagyobb tájegységre tagolódik: Bánát, Bácska és Szerémség. Vajdaságot közigazgatásilag 45 község[5] alkotja, településeinek száma 464. A szerbiai magyarok 99%-a a Vajdaságban él.

Az 1991-es adatok alapján Vajdaság lakosainak száma 2 013 889. A legszámottevõbb a szerb lakosság (1 143 727 — 56,8%), nagyságrendben õket a magyarok követik (339 491 — 16,9%), majd a magukat jugoszlávnak vallók (174 295 — 8.7%), a horvátok (74 808 — 3.7%), a szlovákok (63 545 — 3.2%), a montenegróiak (44 838 — 2.2%), a románok (38 806 — 1.9%), a romák (24 366 — 1.2%), valamint a bunyevácok (21 434), a ruszinok (17 652) és a macedónok (17 472). A többi etnikai csoport, az ismeretlenek és azok akik nem nyilatkoztak nemzetiségi hovatartozásukról, a lakosság 2,65%-át teszik ki.

A magyarok majdnem háromnegyede Bácskában él, egynegyede Bánátban, Szerémségben pedig nem érik el az összlakosság 2%-át. 60%-uk 11 községben tömörül. 1991-ben 81 településen voltak többségben, 55%-uk élt ilyen településen.

 

b. A vajdasági magyarság nyelvi és kisebbségvédelmi jogai 1918 és 1991 között

Az elsõ világháború után létrejött új nemzetállamok törekvései, hogy az országhatárok egyben etnikai/nyelvi határokká is váljanak, leginkább a kisebbségbe jutott magyarokat érintették azzal, hogy országonként, társadalmi rendszerenként és történelmi helyzetenként különbségek mutatkoztak a megvalósítás formáinak a keménységében. Ez alól tehát a vajdasági magyarság sem volt kivétel.

Bár az elsõ világháború után a délszláv állam elismerte a (különben is nagyon szûkmarkúan mért) nemzetközi kisebbségvédelmi garanciákat[6]., a gyakorlatban kifejezetten diszkriminációs és erõszakos beolvasztási politikájával nem tartotta be a vállalt kötelezettségeket, nem teremtette meg a feltételeket az alapvetõ kisebbségi jogok (anyanyelvû iskoláztatás, anyanyelvhasználat s általában állampolgári jogegyenlõség) érvényesítéséhez. A sérelmek egész sora sújtotta a vajdasági magyarságot az elsõ Jugoszláviában, és a népcsoport elsorvasztására számos intézkedés irányult[7]. A leépülés különösen az oktatás területén volt érezhetõ (Tóth 1994: 9—12), és ez erõsen befolyásolta magyarság nyelvi helyzetét is. Az anyanyelvi iskoláztatásra való jog, amely a 4 illetve 6 éves általános iskolákra vonatkozott, arra kötelezte az államot, hogy kisebbségi iskolákat nyisson ott, ahol tömegesebben él kisebbségi lakosság. Az új közoktatási hatóságok a magyar többségû helységekben azzal a kikötéssel hagyták meg az elemi iskolákat, hogy legalább 30-as létszámú legyen a magyar tagozat, a tanszemélyzetnek pedig államvizsgával kellett bizonyítania államnyelvi tudását, mert különben nem oktathatott. Azok a tanulók, akiknek a neve nem volt magyar hangzású, nem iratkozhattak magyar tagozatra, még ha magyarnak is vallották magukat („névelemzés”). Az oktatás az ötödik és a hatodik osztályban rendszerint szerb nyelven folyt. A magyar tagozatok száma az elsõ Jugoszláviában folyamatosan csökkent. Ez különösen érvényes volt a középfokú oktatásra. A gimnáziumok magyar tagozatai is fokozatosan megszûntek, úgyhogy 1939-ben már csak 337 magyar gimnazista maradt két gimnáziumban, amelyekben számos tantárgyat szerbül oktattak.

A második Jugoszláviában a vajdasági magyarság helyzete gyökeresen megváltozott. Kezdetben, a háborús közigazgatás néhány hónapjában tartó tisztogatási akciókban többezer magyar lakos esett áldozatul, utána azonban több területen viszonylag kedvezõen alakult a vajdasági magyarság sorsa. Kiépült a szocializmus jugoszláv változata, az önigazgatási szocializmus rendszere, egy olyan egypártrendszer (a Kommunista párt, illetve Kommunista Szövetség volt uralmon) amely a hasonló rendszerekhez viszonyítva, elfogadhatóbb életformát épített ki. Minden torzulása ellenére létezett benne egyfajta multikulturális együttélés az érzékeny etnikai egyensúly érdekében. Ugyanakkor kizárólag a párt monopóliuma volt az etnikai csoportokat ért sérelmek felismerése és orvoslása, tilos volt az etnikai alapon való szervezkedés. A kommunista párt minden nemzetiség gazdasági, kulturális és nyelvi egyenjogúságát hirdette a kongresszusain, és ezt számos, jogegyenlõséget szabályozó dokumentumban is megfogalmazták. A kezdet igen biztató volt, és az 50-es években kialakult a vajdasági magyar - sokak szerint erõsen irodalomcentrikus - kultúra intézményrendszere. Késõbb azonban elmaradtak a további intézményesítési akciók, sõt a már meglévõk nagy részét is beolvasztották a szerb intézményekbe. A magyarok hamarosan a társadalmi élet minden területén a háttérbe szorultak, és képzettségük tekintetében is eltolódtak az egyetemi és középfokú mûveltséget kevésbé igénylõ szakmák irányába. Így pl. 1969-ben Szerbia összlakosságában a magyarok arányszáma 4,8% volt, oklevelet viszont csak 2,4%-uk szerzett. A magyar tannyelvû oktatási rendszert is hasonló tendenciák jellemezték. Az ötvenes években kialakult egy olyan oktatási rendszer, amely általános iskolai szinten a magyar tanulók nagy többségének, középfokon nagy részének, felsõfokon pedig csak kis részének tette lehetõvé, hogy anyanyelvén tanuljon. Késõbb egyesítették a szerb és a nemzetiségi tannyelvû iskolákat (területi iskolák), majd bevezették a szakirányú oktatást (a középiskola elsõ két éve egységes volt, azután hivatásirányú oktatás követte, erõsen felaprózva a tanulható szakmákat), és ez erõsen megnehezítette az anyanyelven való tanulást. Kezdetben növekedett az általános iskolai tanulók száma, majd erõsen csökkent (az 1964-es 40 000-rõl a kilencvenes években 23 000-re). A hatvanas évek közepétõl napjainkig a magyar tanulók 20%-a jár általános iskolai szerb tagozatra, középiskolai szinten ez az arány 35-40 %, a felsõfokú tanintézetekbe járó magyar fiatalok száma pedig évtizedek óta igen alacsony, és soha nem érte el a magyarság számarányának megfelelõ részarányt (pl. 1992-ben 6,9% volt a magyar hallgatók aránya a vajdasági fõiskolákon és egyetemeken, pedig a magyar lakosság ekkor Vajdaság kb. 17%-át képezte. Ezek 59%-a tanult anyanyelvén).

 

4.      A kisebbségi nyelvi jogok szabályozása és a vajdasági magyar kisebbség nyelvhasználati jogai a III. Jugoszláviában (1992-tõl napjainkig)

 

A délszláv népek közötti háború kitörésével, a 20. század kilencvenes éveiben, a II. Jugoszlávia szétesésével és a III. Jugoszlávia megalakulásával (1992-ben) a vajdasági magyarság életkörülményei ismét jelentõsen megváltoztak. Lélekszámban erõsen megfogyatkozva, a nehéz gazdasági és az állandóan változó társadalmi és politikai körülmények között hatványozottan ható és a kisebbségi sorssal és kiszolgáltatottsággal együtt járó hátrányos helyzetek sokaságának kitéve (pl. erõszakos mozgósítások, az asszimilációt célzó intézkedések egész sora), az utóbbi tíz évben rendkívül bizonytalan a vajdasági magyar etnikum helyzete.

Egy jogszakértõ szerint 2002-ben a III. Jugoszláviában a kisebbségek védelmét 3 alkotmány (a szövetségi és a két tagköztársaságé) és 27 törvény szabályozza. Ezek között vannak 1992 elõtt (tehát egy másik rendszerben) hozott jogszabályok, olyanok is amelyek 1992 és 2001 között léptek életbe, de olyanok is, amelyeket a 2001-ben lejátszódott politikai változások[8] után hoztak. Mivel ezek a dokumentumok gyakran egymásnak ellentmondó elõírásokat is tartalmaznak, egyesek normatív káoszról beszélnek. Mindezek elemzésére természetesen nem térhetünk ki, de általános tendenciaként elmondható, hogy a legújabb rendelkezések enyhítik a kilencvenes évek kisebbségekkel szembeni, gyakran diszkriminációs jogszabályozás egyes tételeit. Azonban a gyakorlati megvalósítást sokan ma sem tartják kielégítõnek, és a kisebbségi nyelvhasználatot erõsen korlátozzák a még hatályban lévõ régebbi rendelkezések.

A III. Jugoszlávia jogalkotásának viszonyulását a kisebbségek egyéni és kollektív jogaihoz Varga (1995:12—13), Bozóki (1992) könyvéhez írt elõszavában úgy jellemzi, hogy az alkotmányok ígéretes rendelkezéseket tartalmaznak (bár a kollektív jogokról, a kisebbségi autonómiáról azok is hallgatnak), ajánlólevelet kínálnak a külvilág számára azáltal, hogy egy-egy cikkelyükbe a nemzetközi dokumentumok néhány tételét is átvették, viszont a törvényes rendelkezések csak redukáltan tartalmaznak ilyen jogokat, a nemzeti kizárólagosságot tükrözik, nem is szólva a napi joggyakorlatról, amelyet az érzéketlenség, a nemtörõdömség, a türelmetlenség jellemez. Véleményét, amely az 1990-es évekre vonatkozik, a következõ tények jól szemléltetik:

1990-ben Szerbiában új alkotmányt hoztak[9], amelyben nem a nemzetállam eszméjét, hanem alapelvként a polgári szuverenitás elvét rögzítették. A kisebbségi csoportok egyenjogúságát és egyenrangúságát biztosító jogrendszer azonban számos vonatkozásban nem erre az elvre épül(t), úgyhogy inkább polgári államként tetszelgõ nemzetállami jogszabályozásról beszélhetünk. Azzal az indokkal, hogy az elõzõ rendszer a kisebbségeket túlméretezett jogokkal ruházta fel (ami a többségiek jogainak megcsorbításához vezetett), a III. Jugoszláviában elsõsorban a nyelvhasználat és az oktatás terén történtek jogszûkítések.

A III. Jugoszláviában beszélt nyelvek, így a szerb és a magyar (és a magyarhoz hasonló jogállású nyelvek, pl. a Vajdaságban a szlovák, román, ruszin) státuszát az 1991-ben a Szerb Parlament által elfogadott A Szerbhorvát nyelv és a nemzetiségi nyelvek hivatalos és közhasználatáról szóló törvény[10] határozza meg. Ez a nyelvtörvény a szerb nyelv feltétlen érvényesülését hirdeti a hivatalos és közéleti használatban, és a cirill írásnak a latin betûssel szemben való elsõbbségét kívánja biztosítani. Más nemzetiségi nyelvek, így a magyar nyelv közéleti, hivatalos használatát csak kivételként fogadja el általános érvénnyel (pl. a bírósági gyakorlatban, a bírósági tolmácsolásról rendelkezve), a községi tanácsok, önkormányzatok illetékességébe utalja, tehát korlátozott területi hatósugárban alternatív hivatalos változatként. Azonban ilyen esetekben is a tulajdonneveket, pl. a helységneveket, nem tekinti a magyar nyelv szerves részének (a Senta helységnév megfeleléseként Zenta nem állhat), viszont a Sentá–hoz hozzárendeli a Szenta átírást- „magyar” alakként! A törvény egyben eltörölte a bizonyos munkakörökben kötelezõ kétnyelvûséget, tehát nem tartja szükségesnek a nemzetiségi nyelvek ismeretét.

A kilencvenes évek oktatási törvényei kapcsán[11] Tóth (1994:123) a következõ jogszûkítéseket veszi számba:

§       nemzetiségi általános iskolai osztály csak 15 tanuló kifejezett igényére mûködtethetõ, kevesebb tanulónak tagozat csak a minisztérium külön jóváhagyásával indulhat;

§       az anyanyelvû oktatást úgyszólván azonosítják a kétnyelvû oktatással;

§       nem kötelezõ a magyar nyelv ismerete azok számára, akik magyar tagozatokon tanítanak (így a tanárhiányra hivatkozva az anyanyelvû oktatás államnyelvi oktatással váltható fel);

§       a törvény középfokon favorizálja a kétnyelvû oktatás bevezetését és a magyar tagozatok megnyitását az iskolák évrõl-évre határozzák meg, bizonytalanságot keltve a szülõkben.[12].

Az ilyen korlátozó rendelkezések is mindig hozzájárulnak ahhoz (a kisebbségi helyzettel együtt járó egyéb hátrányok mellett), hogy egy adott heterogén közösség nyelveinek státusza és funkciói között nagy különbségek alakuljanak ki. Ezt igazolja a vajdasági helyzet is. A vajdasági beszélõközösségek nyelvei funkcióikban nagyon különböznek. A szerb nyelv a Vajdaságban, a szociolingvisztikában használt felosztás szerint mindhárom nyelvhasználati szinten (családias-mindennapi, közéleti-szakmai, publicisztikai-szépirodalmi) maradéktalanul betöltheti összes funkcióit. Ez a magyarra és a magyarhoz hasonló jogállású nyelvekre nem érvényes, funkcióknak köre jelentõsen beszûkült, redukált életet élnek a társadalomban. A vajdasági magyar nyelvhasználat a legalsó, ti. családias–mindennapi és (részben) a legfelsõ, azaz publicisztikai–szépirodalmi szinten aktív, a közéleti–szakmai szinten azonban alig. A funkció-elszegényedés következménye, hogy az államnyelv bizonyos területeket átvesz a kisebbségi nyelvtõl (pl. államigazgatási szókészlet, szaknyelvek), és ez részben a közéletre (közigazgatás, mûvelõdési élet, közoktatás, kereskedelem, egészségügy stb.) is vonatkozik. Természetesen esetünkben is érvényesek az ismert szociolingvisztikai törvényszerûségek:

§        megfelelõ életfeltételek nélkül – ez pedig a teljes jelenlét a nyelvet anyanyelvként használók körében–egy nyelv elsorvad, és amennyiben  csupán a magánszférára szorul vissza, néhány generáción belül eltûnik.

§        egy csak részlegesen érvényesülõ nyelv funkcióinak elszegényedését semmivel (sem nyelvmûveléssel, sem anyanyelvû közoktatással) nem lehet teljesen pótolni, esetleg rugalmas törvényekkel enyhíteni lehet a nehézségeken.

Hogy a vajdasági magyarság anyanyelvhasználata az élet bizonyos területein erõsen korlátozott és ezek a törvényszerûségek éreztetik hatásukat, egy 1996-ban lefolytatott terepkutatás adatai is bizonyítják. E kutatás tanulságai szerint (Göncz, 1999: 123—132) a vajdasági magyarok írásban és a munkahelyükön egyfoma gyakorisággal használják a magyar és a szerb nyelvet. Noha az összes többi nyelvhasználati színtéren (magánérintkezésben, olvasáskor, rádió- és tévémûsorok hallgatásakor/nézésekor, különbözõ más színtereken) az anyanyelv használata globálisan nézve szignifikánsan gyakoribb, az egyes kategóriákon belüli részletesebb elemzések arra utalnak, hogy az anyanyelv használata a magánérintkezésre szorult vissza, és erõsen korlátozott az olyan hivatalos és formális beszédhelyzetekben, amelyek az államigazgatással, szakmával kapcsolatosak. Az utóbbiaknál a többségi nyelv dominál. Így pl. a szûkebb családi környezetben a verbális kommunikáció 90%-ban magyar nyelven folyik, a barátokkal és szomszédokkal 59%-ban, a magánleveleket is fõleg magyarul írják, szépirodalmat, újságot is gyakrabban olvasnak magyarul. De a szakmával kapcsolatos írásoknak már csak a 41.5%-a, a hivatalhoz címzett írásoknak pedig mindössze 33.5%-a magyar, és hasonlók az arányok az olvasással kapcsolatban is. Templomban majdnem kizárólag a magyart használják, a boltban, a postán és az orvosnál is gyakoribb átlagban az anyanyelv, mint a többségi nyelv használata (55%), viszont a bankban, a bíróságon, a hivatalban és a rendõrségen már a többségi nyelvû kommunikáció a domináns. Míg falun az összes nyelvhasználat 64,3%-a magyar, 26,3%-a szerb, a városban ezek az arányok 45% és 43,5%. Kisebb eltérésektõl eltekintve hasonlók az arányok más országokban élõ Kárpát-medencei magyar kisebbségi beszélõk esetében is, azzal, hogy Vajdaságban valamivel gyakrabban használják átlagban az anyanyelvet. (Ez sokmindennel, pl. a településszerkezettel is kapcsolatban lehet, és nem jelent okvetlenül rugalmasabb törvényeket vagy általában nagyobb nyelvi toleranciát). Az ilyen helyzet az oka annak, hogy az említett kutatás adatai szerint a vajdasági magyarok úgy vélik, lakóhelyükön csak a többségi nyelv ismeretével viszonylag könnyen, csak a magyar ismeretével nemigen boldogulhatnak. Ez különben minden Kárpát-medencei kisebbségi magyar beszélõközösség véleménye is. Hogy a kisebbségi nyelv használata megkeserítheti a mindennapokat, mutatja az az adat is, hogy a vajdasági magyarok 33%-a vallja, elõfordult már vele, hogy rászóltak, ne használja anyanyelvét (társaságban, munkahelyen, autóbuszban a jegykezelõk, vagy a rendõrök részérõl, többnyire olyan figyelmeztetés kíséretében, hogy „ez itt nem Magyarország, hanem Szerbia”. A többi Kárpát-medencei magyar beszélõközösség esetében ez az arány meghaladja az 50%-ot.

Annak, hogy a kisebbségi helyzetben élõ emberek csak korlátozottan használhatják anyanyelvüket, más következményei is vannak. A két nyelv váltakozó használata egyéni síkon interferenciajelenségeket eredményez, ezek fokozatosan közösségi jelleget öltenek, és beépülnek a beszélõk anyanyelvi és másodnyelvi rendszerébe. Ezért a kétnyelvûek mindkét nyelve bizonyos fokig eltér az azonos nyelvek egynyelvû beszélõinek nyelvétõl, és a kétnyelvû normák által irányított kontaktusváltozatok alakulnak ki. Így a vajdasági magyarok anyanyelvét egyrészt az jellemzi, hogy kontaktusváltozat, tehát kialakulnak bizonyos specifikumai a többségi nyelvvel való állandóan élõ kontaktus miatt. Például minden kisebbségi Kárpát-medencei magyar kontaktusváltozatra jellemzõ az analitikus szerkezetek elõnyben részesítése, a feminizálás és a kicsinyítés kifejezettebb volta a magyarországi magyar nyelvhasználathoz viszonyítva). Másrészt más sajátosságok is jellemzik: nyelvjárásiasabb jellegû, mivel a beszélõknek kevesebb lehetõségük van a standard nyelvváltozat elsajátítására és használatára, és a nyelvi konzervativizmus is jelentkezik: archaizmusokat õriz, a neologizmusok pedig ritkábban fordulnak elõ. Ezekkel párhuzamosan a spontán különfejlõdés bizonyos jelenségei is megfigyelhetõk, vagyis olyan kifejezések, amelyek az eltérõ társadalmi viszonyok miatt csak a kisebbségi kontaktusváltozatot jellemzik. A nyelvhasználat korlátozottsága és a kevesebb gyakorlási lehetõség miatt a kisebbségiek nyelvhasználata elbizonytalanodik, elsõsorban a hivatali nyelvi és szaknyelvi regiszterekben (lapszusok, hezitációk, hibás szó- és szerkezetválasztások, szerkezetvegyítés jellemzik). (Lanstyák-Szabómihály, 1997: 5-6).

Annak megítélése, hogy a III. Jugoszlávia törvényhozása mennyire igazodik a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumokhoz és a kisebbségi jogok európai védelmét szorgalmazó EBESZ és ET normáihoz, rendkívül összetett kérdés. A kilencvenes években, a nemzetközi elszigeteltség miatt, az ország nem vett részt a kisebbségvédelmet szorgalmazó legújabb nemzetközi és európai törekvésekben, így pl. nem csatlakozott a Regionális és kisebbségi nyelvek európai Chartájához. Viszont 2001-ben aláírta a keretmegállapodást a nemzeti kisebbségek védelmérõl, mert tagja akar lenni az Európa Tanácsnak.

A belsõ jogokat illetõen, a 2001-ben lejátszódott újabb nagy politikai változások kedvezõbb körülményeket teremtettek mind a nyelvhasználat[13], mind a kisebbségvédelem[14] területén, ez azonban a valós életben még nemigen érezteti hatását. Adott azonban a lehetõség, hogy az ország kisebbségpolitikája a jövõben következetesebben igazodjon a nemzetközi fórumokon elfogadott irányelvekhez és követelményekhez. Így pl. a 2002-ben meghozott kisebbségvédelmi törvény, bár vannak hiányosságai[15], már jobban illeszkedik az európai normákhoz, a nyelvhasználatot és az oktatási kérdéseket illetõen is. Mivel ezeknek a kérdéseknek a jogi szabályozását átruházták a Vajdaságra, a közeljövõben újabb, rugalmas, a kisebbségekre kedvezõbb intézkedések várhatók, amelyek részben ellensúlyozhatják a vajdasági magyar kisebbség súlyos (nyelvi) helyzetét.

 

5.      Befejezõ gondolatok

 

Befejezésként leszögezhetjük, hogy az utóbbi évtizedben a vajdasági magyarok nyelvhasználatát és kisebbségvédelmét szabályozó nyelvi törvények és egyéb jogi dokumentumokat, valamint az ezek nyomán kialakult gyakorlatot számos lingvicista és etnicista elem jellemezte, és életterükben túlsúlyban voltak a felcserélõ kétnyelvûségi helyzet jegyei. Bár ennek egyelõre még kevés jele mutatkozik, az utóbbi másfél évben adottak a lehetõségek, hogy ezek helyett számos területen a hozzáadó kétnyelvûségre jellemzõ sajátosságok kerüljenek, valamelyest enyhítve a könnyûnek egyáltalán nem mondható helyzeten.

 

Irodalom

 

Biacsi Antal (1994) Kis délvidéki demográfia. Életjel könyvek 57. Szabadka: Magyarságkutató Tudományos Társaság.

Bozóki Antal (1995) Kisebbségi jogok. Dokumentumok és jogrendszer. Újvidék: Forum-Dolgozók Kft.

Capotorti, Francesco (1979) Study of the rights of the persons belonging to ethnic, religious and linguistic minorities. New York: United Nations.

Domonkos László (1992) Magyarok a Délvidéken. Zrínyi Kiadó: Budapest.

Göncz Lajos: A research study of the relation between early bilingualism and cognitive development. Psychologische Beiträge, 1—2: 75—91.

Göncz Lajos (1999). A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest-Újvidék: Osiris Kiadó-Forum Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Mûhely.

Göncz Lajos (2000) A vajdasági magyarság területi és nemzeti kötõdése. In: Borbély Anna (szerk.): Nyelvek és kultúrák érintkezése a Kárpát-medencében. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete.

Göncz Lajos―Kodžopeljiæ, Jasmina (1991) Exposure to two languages in the preschool period, metalinguistic development and the acquisition of reading. Journal of Multilingual and Multicultural Development, 65―81.

Lambert, Wallace, E. (1972) Language, Psychology and Culture. Stanford, California: Stanford University Press.

Lambert, Wallace, E. (1975) Culture and language as factors in learning and education. In: Wolfgang, A. (ed.): Education of immigrant students. Toronto: OISE.

Lambert, Wallace, E. (1977) The effects of bilingualism on individual: cognitive and sociocultural consequences. In: Hornby, P.A. (ed.): Bilingualism: psychological, social, and educational implication. New York: Academic Press, 15—28.

Peal, Elizabeth—Lambert, Wallace, E. (1962) Relation of bilingualism to intelligence. Psychological Monographs 76: 1—23.

Skutnabb-Kangas, Tove (1984) Bilingualism or not―The education of Minorities. Clevedon: Multilingual Matters 7.

Skutnabb-Kangas, Tove (1990) Language, Literacy and Minorities. London: Minority Rights Group.

Szépe György (2000a) Az anyanyelvhasználat mint emberi jog. In: Csernusné Ortutay Katalin—Forintos Éva (szerk.). Nyelvi jogok. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 132-150.

Szépe György (2000b) A nyelvi jogokról a nyelvész szemével. In: Csernusné Ortutay Katalin—Forintos Éva (szerk.). Nyelvi jogok. Veszprém: Veszprémi Egyetemi Kiadó, 118―131.

Tóth Lajos (1994) Magyar nyelvû oktatás a Vajdaságban 1944-tõl napjainkig, Életjel könyvek 56. Szabadka: Szabadegyetem,

Varga László (1995) Elõszó. In: Bozóki Antal: Kisebbségi jogok. Dokumentumok és jogrendszer. Újvidék: Forum—Dolgozók Kft.