Nyelvtörvények, nyelvi jogok Horvátországban

 

Lábadi Károly

 

A horvátországi magyarok jellemzése demográfiai, statisztikai szempontból

 

A Horvátország területén élõ magyarság zömének történetére a mögöttünk hagyott évszázadban a viharosság volt a jellemzõ: élvezte a magyar királyság állampolgárságát, utána a trianoni határmegvonás következtében a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban anyanyelvi jogaitól megfosztva élt. A második világháborút megelõzõen szülõföldjük rövid idõre újból az anyaországhoz tartozott, majd a horvát tagköztársaság részeként az avnoji Jugoszláviához került. A Horvátországban élõ magyarság életében jelentõs fordulatnak számított 1991 májusa, amikor az országrész lakossága a 19-én megtartott népszavazáson döntött az önálló horvát állam létrehozásáról, s ezzel egyben a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságból történõ kiválás tényét is szentesítették. Egy hónap múlva Zágrábban kikiáltották a Horvát Köztársaság függetlenségét. A szerb ellenlépés sem maradt el, amely részben a magyarok által sûrûn lakott területeket érintette: Szeptember 4-én a szerb fegyveres erõk befejezettnek tekintették a Drávaszög „felszabadítását”. Gyakorlatilag teljessé vált a fegyveres megszállás, a Drávaszögben élõ magyarság életterét leválasztották a függetlenségét kinyilvánító Horvátországról. A délszláv állam széthullását követõen szerb irányítás alatt a zömmel homogén nyelvi környezetben élõ magyarságságnak hét esztendõt kellett várnia arra, hogy Horvátország állampolgáraiként ismét szabadok lehessenek.

Az 1990-ben született új horvát alkotmány általános rendelkezésében a megszövegezõk kimondják, hogy Horvátország „a horvát nép nemzetei állama és az õshonos: szerb, cseh, szlovák, olasz, magyar, zsidó, német, osztrák, ukrán, ruszin és más nemzeti kisebbségek állampolgársággal rendelkezõ tagjainak állama, akiknek szavatolt az egyenjogúsága a horvát nemzetiségû állampolgárokkal, valamint nemzeti jogaik megvalósulása az ENSZ és a szabad világ országainak demokratikus elveivel összhangban.”[1] Sajnos, a háborús esztendõk során a magyarság több mint egyharmada, a zömmel Drávaszögben élõk, valamint a szórványmagyarság jelentõs része sem érezhette ennek jelentõségét. A többség a nemzeti egyenlõséget deklaráló rendelkezések nyújtotta lehetõségekkel csak a háború lezárása után szembesülhetett.

 

1.1. Magyar demográfia

Amikor 1910-ben Horvátországban, a ma is hozzá tartozó területeken népszámlálást tartottak, hetvenezren vallották magukat magyarnak. Azóta a fogyás megállíthatatlan – a magyar népesség majd kétharmada erodálódott. Az elmúlt században jelentõs vérveszteségnek számított, hogy a második világháború idején és utána mintegy hétezer magyar elhagyta Jugoszláviát, amelyhez Horvátország is tartozott. Más becslések szerint csak Horvátországból mintegy tízezer magyar költözött ki. A jelentõs fogyatkozás másik oka az erõteljes asszimilációban, valamint a születésszám csökkenésében rejlik. A nemzetiségi arányok megváltoztak a más nemzetiségûek beköltöztetése miatt is, amit a demográfiai mutatók egyértelmûen alátámasztanak. Egy-egy település magyar lélekszáma szembetûnõen és zuhanásszerûen csökkent. Azáltal, hogy egyre kevesebben éltek településenként, annál könnyebben beolvadtak a többségi nemzetbe, amely tényt elsõsorban a vegyes házasságok háború utáni ugrásszerû növekedése siettetett. A horvátországi magyarok aránya egy-egy közigazgatási területen belül az elmúlt kilencvenkét esztendõ alatt jelentõsen megváltozott, következményként sok általuk lakott terület, illetve helység szórvánnyá vált. A jelenség legszembetûnõbben Nyugat- és Kelet-Szlavóniában tapasztalható. E területeken kívül, hasonló körülmények között magyarok Zágrábban és környékén, valamint a tengermentén statisztikailag csekély számban szintén jelen vannak. Egyedül a Drávaszög falvaiban élnek még egyre szûkülõ homogén nyelvi élettérben, bár az 1991-ben szerbek által kirobbantott déli szláv háború ott is meggyorsította a fogyatkozásukat.

A horvátországi magyarság elhelyezkedése vízbe hullott tintacsepphez hasonló: ahol vizet ér a tinta, ott a legsötétebb, azaz ott a legtömegesebb a magyarok lélekszáma. A tintafolt közepétõl távolodva már egyre haloványabban színezõdik el a víz, azaz a népesség összlétszámában a magyarság egyre kisebb arányú. Szórványban él, a nyelv- és kultúravesztés folyamatát már fel sem ismeri. Ha a tintacsepp példájánál maradunk, az egyre jobban szétterül a vízben, s rövid idõn belül már nem is lesz képes elszínezni környezetét, egyszerûen feloldódik, s nyomot sem hagy. A leghomogénebb közegben, a „tintafolt” centrumában, a Drávaszögben is a magyarság lélekszámának gyors és drasztikus fogyatkozása figyelhetõ meg. Oka elsõsorban a születések kis számával magyarázható, a lakosság elöregedési indexe egyre nagyobb arányú lesz, továbbá az utóbbi évtizedekben felerõsödõ asszimilációt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Az élve születések száma már az ötvenes években a minimális értékre csökkent: 15 % alá süllyedt. Az 1961 és 1991 közötti idõszak között ez a folyamat csak felerõsödött. A helyzetet súlyosbította, hogy a lakosság fõ megélhetését biztosító mezõgazdaság, a szõlészet fokozatosan leépült. A lakosság fiatalabb korosztálya elvándorolt, s az ország fejlettebb vidékein vagy Nyugat-Európában keresett boldogulást. Az 1980-as években a tízévenként megismételt népszámlálások azt mutatták, hogy évtizedenként a fogyatkozás 10 %-os. A népszámlálások tovább rontották a statisztikát, ugyanis nemzetiségi kategóriaként megjelent a jugoszláv, amely inkább területi hovatartozást jelent. A területi hovatartozás alapján való nyilatkozást külön rovat tette lehetõvé a népszámlálások során („regionalna propadnost”), ezt a terminus technicust, a jugoszlávot új nemzetként értelmezték a megalkotók, és így a nyilatkozók jelentõs része is. A vegyes házasságokban élõk közül nagyon sokan e címszó alá íratták be magukat. Az 1981-ben végzett népesség-összeíráskor becslések alapján a magyarok közül 800–1000 fõ vallotta jugoszlávnak magát.

A második világháborút követõ tízévenkénti összeírások alapján a horvátországi magyarság lélekszáma ekképpen alakult: 1948: 51 399; 1953: 47 725; 1961: 42 347; 1971: 35 488; 1981: 25 439; 1991: 22 355; 2001: 16 595 fõ.

 

1.2. A horvátországi magyarság területi eloszlása

 

A magyar összlakosság zömét 1991-ben a Drávaszögben élõk adták. Megdöbbentõen kevesen voltak Horvátország korán szórványosodásnak indult nyugat-szlavóniai régiójában. A kelet-szlavóniai járások magyar lélekszáma elsõsorban Rétfalu, Kórógy, Szentlászló, Haraszti népességében jelentõsebb. A tengerparti megyékben végzett összeíráskor 1955 magyart találtak. Létszámuk – elsõsorban a bácskai bevándorlók révén – az enyhe emelkedése ellenére sem jelentõs, mert szétszórtan, nem tömbben élnek. Ugyanez a helyzet a nagyobb városokban élõkkel is: Zágrábban 1971-ben 1408 magyart, 1991-ben 1178-at írtak össze. A legtöbb magyarnak otthont adó város 1991-ben a 104 761 lélekszámú Eszék volt, ott 1344-en éltek ugyancsak nem tömbben. Az abszolút többségû magyar településekbõl 1991-ben már csak 9 volt, valamennyi falusi jellegû, s mindegyik a Drávaszögben található. Ugyanebben az idõszakban ott relatív többségben mindössze 6 településen éltek magyarok.

            A Drávaszög magyar lakosságának száma és százalékos aránya:

 

 

            Horvátország népességébõl magyar:

 

 

Az 1991-ben kirobbant háborút követõ elsõ népszámlálást 2001-ben tartották, a nemzetiségi mutatók 2002. június 21-én váltak ismertté. Tíz esztendõ alatt 25,77 %-kal lett kevesebb a horvátországi magyarság. A helyzetet még tragikusabbnak tünteti fel az az adat, amely az anyanyelvre vonatkozik: mindössze 12 651-en vallották azt, hogy magyar az anyanyelvük.

A legújabb, 2001. évi népszámlálás is azt támasztja alá, hogy a magyart anyanyelvüknek vallók számának csökkenése a homogén nyelvi környezeten, azaz az Eszéki–baranyai megye határain túl, a kontinentális megyékben a legérezhetõbb, s nyilvánvalóan az anyanyelvhasználat gondja is ott a legproblematikusabb:

 

Terület	Magyar nemzetiségû		Magyar anyanyelvû		Különbség
	Fõ	%	Fõ	%	Fõ	%
Eszéki–baranyai megye	9784	58.9	8307	65.6	-1477	15.0
A többi kontinentális megye	5251	31.6	3015	23.8	-2236	42.5
Tengermelléki megyék	1560	9.4	1328	10.4	-232	14.8
Összesen	16 595	100	12 650	100	-3945	-23.7

 

Kisebbségi alkotmányos jogok és más biztosítékok

 

A szabad és független Horvát Köztársaság elsõ Alkotmánya, majd a 2001-ben módosított is, a horvát nemzet mellett államalkotó kisebbségi elemként sorolja fel a magyarokat a szerbek, a csehek, szlovákok olaszok, zsidók, németek, osztrákok, ukránok, ruszinok és mások társaságában, akik számára szavatolja az egyenrangúságot összhangban a szabad világ demokratikus normáival. Lényegében az emberi- és alapvetõ szabadságjogokról szóló fejezetben újból megerõsítést nyer, hogy a Horvát Köztársaságban többek között nemzeti hovatartozástól függetlenül mindenkit ugyanazok a szabadságjogok illetnek meg.[3] A következõ szakasz is azt tartalmazza, hogy a Horvát Köztársaság minden nemzeti kisebbség számára szavatolja az egyenjogúságot.[4]

Az egyenjogúság és a nemzeti kisebbségek jogainak védelme érdekében további alkotmányerejû törvényeket alkottak.[5] Az érdekvédelem kiteljesedését szolgálja az a rendelkezés is, miszerint minden nemzeti kisebbség joga, hogy képviselõt választhasson a Horvát Száborba.[6]

Valamennyi nemzeti kisebbséghez tartozó számára az Alkotmány szavatolja, hogy szabadon nyilatkozhasson nemzeti hovatartozásáról, szabadon használja anyanyelvét és írását, valamint élhessen a kulturális autonómia jogával.[7] Tilos és büntetendõ a nemzeti gyûlölet szítása.[8]

Minden nemzeti kisebbségi jogot érintõ törvényt a legfelsõbb törvényalkotó testület, a Horvát Szábor alkotja meg, s elfogadásához a képviselõk kétharmados igenlõ szavazattöbbségére van szükség.[9]

A Horvát Köztársaság 1997-ben csatlakozott az Európa Tanács Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának aláíróihoz.[10] A Charta elfogadásával gyakorlatilag Horvátország területén is lehetõvé vált a regionális vagy kisebbségi nyelvek – közöttük a magyar – magánéleti és közéleti gyakorlásának teljeskörû joga, amely a meglevõ lehetõségek mellett újabbak meghonosítására is módot biztosít.

A kisebbségvédelem újabb pajzsául szolgál a 2000-ben elfogadott Az emberi szabadságjogokról és a Horvát Köztársaság etnikai és nemzeti közösségeirõl vagy kisebbségeirõl szóló alkotmányerejû törvény.[11] A megalkotott  jogszabályegyüttessel a kisebbségek – közöttük a magyarság – megmaradását, jogegyenlõségét védelmezi a Horvát Köztársaság,[12] továbbá a nemzeti, kulturális és nyelvi fejlõdés érdekében segíti a kisebbség és anyaországa közötti kapcsolattartást.[13] Újból deklarálja – ahogy az Alkotmány 15. cikke már egyszer kimondta –, hogy Horvátországban az etnikai és nemzeti közösségeknek vagy kisebbségeknek joguk van a kulturális autonómiára.[14]

Hosszú vita után 2002-ben megszületett a nemzeti kisebbségek jogairól szóló alkotmányos törvény.[15] A 4. cikke szerint a Horvát Köztársaság minden állampolgárának joga van kinyilvánítani, hogy melyik nemzeti kisebbséghez tartozónak érzi magát. Az 5. cikk határozza meg a nemzeti kisebbség fogalmát: a Horvát Köztársaságban élõ õshonos horvát állampolgárok csoportja, akiknek etnikai, nyelvi kulturális és/vagy vallási hagyományai különböznek a többi polgárétól, s e hagyományok megõrzésére törekszenek. A törvény többek között rendezi az anyanyelven történõ névhasználat kérdését (9. cikk), az anyanyelv magánjellegû és nyilvános használatát (10. cikk). Az új törvény messzemenõen biztosítja az anyanyelven folyó tanítást, a kisebbség nyelvhasználatát: minden olyan településen, ahol a kisebbségben élõk száma eléri az összlakosság egyharmadát, lehetõség nyílik az egyenjogú nyelvhasználatra. A törvény szabályozza a kisebbségek részvételét az önigazgatási testületekben. (III. fejezet). A jogok és kötelezettségek megvalósulását a Nemzetiségi Kisebbségek Tanácsa kíséri figyelemmel és ellenõrzi (IV. fejezet).

            Azokban a városokban, járásokban, ahol a nemzeti kisebbség többségben él, lehetõség nyílik a hivatalos életben is használni az anyanyelvét.[16] Ilyen terület Horvátországban a Vukovári–Szerém megyei Kórógy vagy a Drávaszög, ahol a magyarság homogén nyelvi környezetben található, s két közigazgatási területhez, a Hercegszöllõsi és a Bellyei járáshoz tartoznak a települései. A járások életét szabályozó statútumok, alapszabályok kitérnek az ott élõ õshonos magyarok jogaira. A Hercegszöllõsi járás alapszabálya, hogy amennyiben igény van rá, lehetõvé teszi a magyar nyelv alkalmazását a közigazgatásban, továbbá a nemzeti jelképek és a nemzeti himnusz használatát.[17] A Bellyei járásban 2002-ben módosították az alapszabályt[18] olyan értelemben, hogy a horvát nyelv mellett a közigazgatásban, a hivatalos érintkezésben a magyart is egyenragúvá tették a járás magyarlakta falvaiban. Tulajdonképpen a járás alapszabályának a II., a magyar kisebbségrõl szóló fejezetét konkretizálták, amely a 10–14. cikkre terjed ki, s Kopács, Várdaróc és Laskó településeken érvényes:

„10. cikk A Bellyei járás területének egy részén, mégpedig: Kopács, Várdaróc és Laskó településeken a horvát nyelv és latin betûs írás mellett egyenrangú hivatalos nyelvként bevezetik a magyar nyelvet és írást, összhangban az Emberi jogokról és szabadságról, valamint a Horvát Köztársaságban élõ etnikai és nemzeti kisebbségek jogairól szóló alkotmányerejû törvénnyel, az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozó keretegyezményével, a Horvát Köztársaságnak a Nemzeti kisebbségek nyelv- és íráshasználatára vonatkozó törvényével és jelen Alapszabállyal.

11. cikk Az Alapszabály 11. cikke alapján a Bellyei járás területén, mégpedig Kopácson, Várdarócon és Laskón két nyelven kell írni, azonos betûnagysággal az alábbiakat:

az írott közlekedési jeleket és egyéb, a közlekedésben használt írott jelzéseket,

az utcák és terek neveit,

a helységneveket és a földrajzi elnevezéseket.

A Bellyei járás ezen cikk 1. bekezdésében említett településein a hagyományos helységneveket és földrajzi elnevezéseket kell használni.

A Bellyei járás nevezett településein azok a jogi és természetes személyek, amelyek köztevékenységet folytatnak, a horvát nyelv mellett magyar nyelven is kiírják az elnevezéseket.

12. cikk A helyi választmányok munkája Kopácson, Várdarócon és Laskón horvát nyelven és latin betûs írással, valamint magyar nyelven és írással történik.

A kopácsi, várdaróci és laskói helyi választmányok esetében biztosítani kell a horvát és magyar kétnyelvûséget az alábbiak vonatkozásában:

a pecséteken és a bélyegzõkön azonos betû nagyságú szöveg

a táblákon levõ feliratok azonos betûnagyságban

a fejlécek azonos betûnagyságban

hivatalos értesítõk, közlemények.

Ezen cikk második bekezdése a Kopácson, Várdarócon és Laskón köztevékenységet folytató jogi személyekre, illetve a fenti településeken mûködõ részlegeikre is vonatkozik.

13. cikk A magyar kisebbségnek joga van kitûzni nemzeti zászlóját, jelvényeit, szimbólumait Kopács, Várdaróc és Laskó településeken.

A magyar nemzeti zászló, jelvények és szimbólumok hivatalos használatakor kötelezõen ki kell tenni az állami ünnepek és a járás napja alkalmából a Horvát Köztársaság zászlaját, jelvényeit és szimbólumait is.

Az anyaország himnuszának elhangzása elõtt kötelezõen el kell hangoznia a Horvát Köztársaság himnuszának.

14. cikk Kopács, Várdaróc és Laskó területi óvodai tagozataiban az oktatási és nevelési programot magyar nyelven és írásban kell megvalósítani.

A Bellyei járás, lehetõségeinek keretein belül, anyagilag segíti a magyar kisebbség tájékoztatási és kiadói tevékenységét, valamint anyagi támogatást nyújt a magyar sportkluboknak és mûvelõdési egyesületeknek is.

A járás lapját a megfelelõ példányszámban magyar nyelven is kiadják.”

A horvátországi magyarságnak további jogi garanciát jelent az a tény, hogy a Horvát Köztársaság és a Magyar Köztársaság 1992-ben szerzõdést írt alá a baráti kapcsolatokról és együttmûködésrõl, amelyet 1995-ben követett a Magyar Köztársaságban élõ horvát kisebbség és a Horvát Köztársaságban élõ magyar kisebbség jogainak védelmérõl Eszéken aláírt egyezmény. Mindkét dokumentum kölcsönösségi alapon kötelezettségeket vállal a kisebbségek életkörülményeinek jobbítására és minél zavartalanabbá tételére. A kétoldalú egyezmény leglényegesebb eleme, hogy a szerzõdõ felek „biztosítják a kisebbségek számára a kultúra, a nyelv, a vallás és a magyar, illetve horvát identitás megõrzését;”[19] „biztosítják a kisebbségek nyelvén oktató meglévõ óvodák, általános- és középiskolák, illetve felsõoktatási intézmények megfelelõ szervezõdését, valamint új oktatási intézmények létrehozását;”[20] „a kisebbségek tagjai számára a magán- és közéletben biztosítják az anyanyelv, valamint az eredeti vezeték- és utónevek szabad használatát és anyakönyveztetését.

A Szerzõdõ Felek kötelezik magukat, hogy a kisebbségek által lakott területeken biztosítják mindkét nyelv megfelelõ használatát, különösképpen a földrajzi nevek és nyilvános feliratok vonatkozásában, a helyi önkormányzatok szerveiben, az írásos és szóbeli kommunikációban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, valamint egyéb közintézményekben, összhangban országaik belsõ jogrendjével.”[21] „A Szerzõdõ Felek tiszteletben tartják a kisebbségek azon jogát, hogy vallásukat anyanyelvükön gyakorolják, és támogatják az egyházak ilyen irányú erõfeszítéseit.”[22]

 

Magyar tájékoztatás

 

A Horvátországban élõ magyar kisebbség számára az anyanyelvi tájékoztatás lehetõsége már az 1991-es háború elõtt is létezett, azonban ezeket az esztendõket alaposan megsínylette. Az ország függetlensége után alkotott törvények, nemzetközi egyezmények tovább növelték a nemzeti kisebbségek védelmét és széleskörû emberi jogainak szavatolását, valamint az anyanyelvû tájékoztatás biztosítását és lehetõségét,[23] azonban e téren sem problémamentes az újrakezdés. A háború elõtt egyetlen sajtótermékként a Magyar Képes Újság hetilap jutott el a horvátországi magyar olvasóhoz, melyet tizenkét tagú szerkesztõség készített. A háborús megszállás idején Új Magyar Képes Újság névvel indult újra. Több szerkesztõ váltotta egymást, s munkatársainak száma is leapadt. Legutóbbi évfolyamát már csak négyen készítik. Nemcsak a munkatársai fogyatkoztak meg, hanem a hetilap is karcsúbb lett: a valamikori 32 lapos terjedelem 20 lapra szûkült, amelynek egynegyede a tévémûsort közli.

A háborús években Budapesten a Drávaszög Alapítvány kiadásában 1994 januárjában készült el a Horvátországi Magyarság elsõ száma, késõbbi az eszéki HunCro Sajtó- és Könyvkiadó Kft. jelentette meg. Az elsõ szám beköszöntõjében írta a szerkesztõ: „Most, amikor az örökös szegénység réme kínoz sok-sok otthon maradottat és menekültet, e havilap a maga szerény eszközeivel szeretné csillapítani a szomjúságot, ha van ilyen, amit a szülõföldrõl szóló irodalom és híradás hiánya vált ki. Azért igyekszik szólni, hogy mielõbb véget érjen a végtelennek tûnõ várakozás, a készülõdés böjti idõszaka, s teljesüljön a remény. Legyen béke!” A havilap a nehézségek ellenére 2002-ben a IX. évfolyamába lépett, azonban harmadik száma után elakadt a megjelenése. A Barkóca negyedéves gyermeklap 1996 és 1996 között rendszerességgel, majd alkalmanként jutott el a legkisebb olvasókhoz.

Rovátkák címmel 1993-tól évkönyv jelenik meg, két ízben Gazda kalendárium készült. Alkalmanként, többnyire magyar kormánytámogatással, egyéb könyv is kikerült a sajtó alól.

Magyar kisebbségi rádiós újságírók mindössze ketten dolgoznak az Eszéki Rádiónál. Napi harminc perces adásuk csak a sugárkörzetben fogható. Munkájuk zömmel horvát hírek lefordítására korlátozódik, kevés lehetõségük adódik eredeti magyar híranyag és adás összeállítására. A magyar nemzetiségi mûsorkészítõ szekció mûködése és az adásidõ bõvítése még várat magára. A magyar nyelvû televíziózás csak 2002-ben tette meg újból elsõ bátortalan lépését: március 15-tõl, több mint tíz év után Horvátországban az Illyés Közalapítvány támogatásával újra készül magyar nyelvû tv-mûsor. A félórás mûsort a Szlavón Televízió sugározza minden második pénteken Drávatáj címmel, amelyet nem fõállásban levõ munkatársak készítenek. Ezenkívül a Zágrábi Televízió hetente Prizma címmel 25 perces nemzetiségekkel foglalkozó mûsort vetít, amelyben alkalmanként magyarok is megszólalhatnak, egyébként egyetlen magyarul tudó munkatársa sincs. A felemlegetett káros jelenségek éppen elegendõek ahhoz, hogy homály keletkezzen az európai mércékkel ajánlott és elfogadott magatartáson. Igaz, az eltelt évek során a tájékoztatásra vonatkozó törvények nem sérültek, csak nem került visszaállításra az 1991 elõtti állapot, és a támogatás mértéke változott meg – a tényleges igények kielégítése elmaradt a várttól.

 

Anyanyelvû oktatás

 

A horvátországi magyar iskolarendszer jórészt teljesen felbomlott 1991-ben. A megszállt drávaszögi területen például mindössze hét tanító és tizennégy tanár, valamint két óvónõ maradt. Naponta különbözõ települések között ingáztak, hogy valamilyen formában fennmaradhasson az anyanyelvû oktatás. A megszálló hatóságok a szerbiai tantervet tették kötelezõvé, valamint megszüntették a két legnagyobb magyar iskolaközpont, a vörösmarti és laskói önállóságát, és összevonták az intézményeket. Az anyaországban oltalmat találó nagyszámú magyar és horvát menedékes gyermeknek a Baranya Megyei Pedagógiai Intézet hathatós támogatásával és a Horvát Oktatási Minisztérium Oktatásfejlesztõ Intézetének szakmai segítségével 1991 õszén Zánkán, Harkányban, Mohácson, Siklóson és másutt menekültiskolák létesültek, ahol a horvátországi tantervek szerint az elmenekült horvátországi pedagógusok oktatták a gyermekeket. Az 1992-es tanévben 905 általános iskolás és 571 horvátországi, köztük jelentõs számú magyar gyermek tanult ezekben az iskolákban. A megszállt területeken élõ pedagógusok csak 1996 végén alkalmazhatták újból a horvátországi iskolai programokat, s néhány esztendõnek kellett elmúlnia, hogy stabilizálódjon a magyar iskolák helyzete.

A Horvát állam 2000-ben törvénnyel is rendezte a kisebbségi, nemzetiségi iskolák státusát.[24] Gyakorlatilag az óvodától a középiskoláig lehetõvé vált az anyanyelven folyó képzés.[25] Legfõbb erénye közé tartozik a pozitív diszkrimináció, ugyanis a nemzeti kisebbség nyelvén folyó oktatást a horvátnál kisebb létszámú csoport, tagozat részére is lehet szervezni.[26] A kisebbség nyelvét a horvátok is tanulhatják azokban a járásokban, városokban, ahol a létszámtól függõen hivatalos nyelv a kisebbség beszélt nyelve.[27]

A háborús évek során a magyar iskoláknak érezhetõ volt a vérveszteségük, ami azóta sem szûnt meg. A születések hihetetlen alacsony száma, és egy a helyzetbõl fakadó jelenség járult hozzá a magyar tagozatok alacsony létszámához: a felszabadított horvát területekre menekült szülõk gyermekeiket ottani horvát iskolákban taníttatták, anyanyelvi képzésben nem részesültek, s ez azt a veszélyt hordozta, hogy megszakad kapcsolatuk az anyanyelvi kultúrával. Ez a legtöbb esetben be is következett.

 

Magyar nyelv a közigazgatásban

 

A magyarul történõ megszólalás lehetõségére, a hivatalos ügyek anyanyelven történõ ügyintézésére elsõsorban a lakóhelyen adódik alkalom, ahol a kisebbség – tulajdonképpen a magyarság is – számbeli fölényben él. A mindennapi életben ezért az a legfontosabb, hogy a járási statútumok és a helyi gyakorlat se akadályozza a kisebbségi nyelven történõ megszólalást és érintkezést. Horvátországban, az Eszéki–Baranyai Megyében a Bellyei és a Hercegszöllõsi járásban adódhat erre leginkább alkalom, ahol a járási alapszabály erre törvényes lehetõségeket biztosít. A magyar lakosság a többi közigazgatási területen nem éri el a törvény által elõirányzott létszámot.

 

Hitélet és anyanyelv

 

A történelmi egyházak szintén súlyos veszteségeket szenvedtek. A katolikus papokat az utolsóig elüldözték a megszállók, csak néhány, minden bátorságát összegyûjtõ református lelkész maradt otthon. Kiszolgáltatták a szentségeket, temettek, néha eskettek, még kevesebbszer kereszteltek. Szinte nem volt olyan nap, mikor ne kellett volna a nyitott sír mellé állniuk, s vigaszt mondani az itt maradottaknak, ha egyáltalán a fiak odaállhattak a szülõk vagy nagyszülõk koporsója mellé. 1992 és 1996 között csak Alsó-Baranyában 556 alkalommal temettek 170 reformátust és 386 katolikust. Mindössze hét házasságkötés történt, s csak 47 alkalommal kereszteltek. A konfirmáltak száma is csak 34 volt. Ahogy fogyatkozott a falvak népe, úgy apadt az eklézsiák lélekszáma: a Drávaszögben 1969-ben 3022, a háborút megelõzõn 2483 reformátust tartottak nyilván. 1993-ban ez a szám 1513-ra süllyedt. 970-en hiányoztak. Akárcsak a népszámlálási adatok, az egyháztagok listájára is az egyértelmû fogyatkozás a jellemzõ: 1969-ben a gyülekezetekrõl készített kimutatás a Drávaszögben 3022, Szlavóniában és a daruvári, valamint a murántúli misszió területén 3102 lelket vett nyilvántartásba. Horvátországban összesen 3124 tagja volt a református egyháznak.[28] A 2001. évi népszámláláskor már csak 4053-an vallották magukat az egyházhoz tartozónak.

A katolikus közösség száma a drávaszögi magyar falvakban 3500 körüli volt a háborút megelõzõen. A 2001. évi népszámlálás felekezeti hovatartozását tartozó adathalmazból nem lehet kikövetkeztetni, hány magyar katolikus él Horvátországban, ugyanis nemzetiségi bontásban nem készült felmérés a hívek számáról.

A lelkek veszteséglistája mellé társult, hogy Istennek hajlékai szintén áldozatul estek a hódító háborúnak: lángra lobbant a bellyei templom, 1993-ban a tûzben olvadtak szét a laskói templom Angster-orgonájának sípjai. A katolikus templomok közül a bellyei, a vörösmarti, a hercegszöllõsi szenvedett kárt: vagy az épületet érte találat, vagy többször kirabolták. Célpont volt a kopácsi templom, a kövi és több lelkészlak. Az épségben maradt templomok ökumenikusak lettek, minden hívõt befogadtak, felekezettõl függetlenül. A katolikus egyház a háborút követõen is megõrizte struktúráját, azonban a drávaszögi magyarságnak továbbra sincs egyetlen magyar lelki gondozója sem.

Amint Horvátország kivívta függetlenségét, a református egyház kiszakadt a jugoszláviai református egyházból, s 1993. január 31-én a már szabad horvát területen, Rétfaluban megalakult a Horvátországi Református Keresztyén Egyház. A háborús évek azonban rányomták bélyegét mûködésére: csak azokkal törõdhetett, akik a felszabadult területeken tartózkodtak, a reformátusság jelentékeny része azonban 1997-ig a megszállt Drávaszögben, valamint az anyaországban menedékesként élt, s õk nem igen szólhattak bele egyházuk életébe. Hat éven keresztül zsinatra sem került sor, ezért a megalakulást és a mûködést, a döntéshozatalt többen kifogásolták. A kánonalkotó összejövetelt 1999. június 12-én Kopácson tartották. Az egyházközségek küldöttei a gyarapodás, az építkezés és a lelki megerõsödés reményében ott fogadták el egyházuk új nevét – Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház – és alkotmányát. A kánonalkotó zsinat utáni helyzetre azonban a további a polarizálódás, a szétválás és kiválás lett a jellemzõ. A Horvátországi Református Keresztyén Egyház jogutódja a Horvátországi Magyar Református Keresztyén egyház lett, s hozzá hét anyaegyház – Bellye, Csúza, Eszék, Hercegszöllõs, Kopács, Szentlászló és Vörösmart – tartozik, de szórványmissziói tevékenysége és egyháztagsága kiterjed a történelmi múlttal rendelkezõ Haraszti, Karancs, Kórógy, Kõ, Laskó, Pélmonostor, Rétfalu, Sepse és Várdaróc helységekre is. A második szervezet a magát továbbra is Horvátországi Református Keresztyén Egyháznak nevezõ egyház, amely alkotmányában, dogmatikájában, liturgiájában, református tradíciójában eltér az 1993. évi zsinaton elfogadottaktól. Az egységes református egyházról 2001-ben tizenkét taggal levált a tordincai esperesség, amely mindeddig az utolsó horvát református közösségnek számított, amelyet még Sztárai Mihály reformált. Önállósodott a zágrábi egyházközösség is, melynek mûködéséhez az anyagi eszközöket az amerikai presbiteriánus egyház, a Presbyterian Church USA biztosította. A kiváltak közé tartozik még az eszéki székhelyû úgynevezett Evangélikus-református Egyházközösség, valamint az ugyancsak eszéki bejegyzésû Református Egyházközösség Eszéki Központja (Reformirana Crkvena Opæina Centar Osijek). A második, most már békebeli kivérzés és elgyengülésnek a summázata: „…általánosságban elmondható, hogy a fenti gyülekezések közötti viszony feszélyezett. Köztudomású, hogy Horvátországban a mai napig nincs érvényes, az egyházak és képviselõik és az állami szervek közötti megállapodás talaján álló Egyházi Törvény, így az egyházi jellegû, avagy csupán annak mondott egyesülések bejegyzése és szabályozott mûködése átláthatatlan keretek között folyik. Mindez kedvez azoknak, akik az egyházi keretek közötti érvényesülésben jó anyagi lehetõségeket látnak, és a zavarosban való halászás felelõtlensége folytán – tudatlanul vagy egyes esetekben készakarva – visszaélnek a körülményekkel.”[29]

Mindkét történelmi egyháznál azonos gond jelentkezik: visszaszorul az anyanyelven történõ igehirdetés. Bár a katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat után kötelezõvé vált, Horvátországban ez mégsem valósult meg, mert a magyarlakta közösségek legtöbbjében horvát a liturgia nyelve. Oka abban rejlik, hogy nincsenek magyar papok, de még a magyarul beszélõbõl is hiány mutatkozik. A református egyház osztódása révén ugyancsak háttérbe kezd szorulni az anyanyelvû istentisztelet, megtörik a 16. század óta tartó gyakorlat, mely szerint az egyház az anyanyelv, a magyar nyelv õrzõje is, ugyanis a levált közösségekhez tartozók többsége már egyáltalán nem, vagy nagyon alacsony fokon beszéli anyanyelvét – horvátul jobban ért, ez a nyelv lesz a liturgia nyelve. Identitástudatuk és anyanyelvismeretük is felcserélõdött, a nyelvváltás az identitásváltás velejárójává vált. Hiába biztosított a szabad anyanyelvû vallásgyakorlás, ha az egyházak képtelenek alkalmazkodni az elvárásokhoz, aminek következtében gyûjthetõk a következõhöz hasonló kijelentések: „Aki más vallásúval és nemzetiségûvel köt házasságot, az nemcsak magyar nyelvét, hanem még a vallását is elõbb-utóbb feladja.”[30]

 

A jog és a gyakorlat kontrollja

 

A Horvát Köztársaság kormánya, miután elfogadta és aláírta a regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, a szerzõdés gyakorlati alkalmazásainak tapasztalatairól szóló elsõ jelentését az 1997 és 1998 közötti idõszakra vonatkozóan készítette el. Valamennyi nemzetiségi közösség részére elküldte, közzétette az interneten, s azóta rendszeresen kiegészíti az újabb, a Charta szellemiségéhez tartozó adatokkal (legutóbb 2001-es adatokkal bõvült a jelentés, amely nyilvános, mindenki számára hozzáférhetõ a kormány honlapján) és az idõközben a kisebbségek nyelvhasználatát érintõ új törvények és rendelkezések ismertetésével. A 2001. évben a kormány külön hivatalt (Ured za ljudska prava) hozott létre, amely a köztársaság területén követi az emberi jogok érvényesülését, figyelemmel kíséri, hogy miképpen valósulnak meg a nemzeti kisebbségek jogai és anyanyelvhasználata, hogyan érvényesülnek a gyakorlatban az erre vonatkozó horvát és nemzetközi törvények. Az emberi jogok minél következetesebb horvátországi érvényre jutása érdekében a hivatal együttmûködik a nemzetközi közösség hasonló kérdésekkel foglalkozó szervezeteivel.

 

Összefoglaló gondolatok

 

A horvátországi magyarságnak akkora lesz az esélye a megmaradásra, amilyen mértékben élni tud az európai jogharmonizáció szellemében megfogalmazott, törvényadta jogaival. Ha a törvény betûit a mindennapi életben gyakorlattá alakítja, ha sikerül kizárnia az ellentéteket a mindennapi és egyházi életébõl, s mind az államfenntartó nemzet, mind az anyanemzet irányában egységes kérésekkel és igényekkel lép fel infrastruktúrája, érdekképviselete, kulturális önfenntartása és önazonossága további megõrzése érdekében, talán sikerül késleltetni azokat a borúlátó jóslatokat, melyek szerint húsz-harminc év múlva a horvátországi magyarság eltûnik mint demográfiai tényezõ. Csak ezen az áron maradhat meg az a maroknyi népcsoport Horvátországban, amely múltja és jövõje tekintetében még magyarnak vallja magát.

 

Irodalom

 

Arday Lajos szerk. (1994) Fejezetek a horvátországi magyarok történetébõl (tanulmányok). Budapest: Közép-Európa Intézet, Teleki László Alapítvány,

Bognár András (1971–72) Stanovništvo Baranje. Geografski Glasnik br. 33/34, GDH, Zagreb

Bognár András (2000) A magyarság természetes szaporulata Horvátországban az utóbbi másfél században. In Rovátkák (Szerk.: Lábadi Károly), HunCro, Eszék, 5–35. p.

Éger György (1993) A Drávaszög demográfiai, etnikai és vallási jellemzõi a népszámlálások tükrében (1869–1981). In Régió, etnikum, vallás. Demográfiai és településtörténeti tanulmányok. Budapest: Anonymus

Europska povelja o regionalnim ili manjinskim jezicima. In Narodne novine[31] 18. sz. (1997)

K. Kettõs János (2002) Helyzetjelentés a horvátországi reformátusokról. Református Élet, IV.évf. 2. (17.) sz. 4–5. p.

Kocsis Károly (1993) Az etnikai konfliktusok történeti-földrajzi háttere a volt Jugoszlávia területén. Budapest: Teleki László Alapítvány

Lábadi Károly (1994) A nyelvi-kulturális szervesség esélyei a Drávaszögben. Kétnyelvûség. Nyelv- és kultúrökológiai szaklap. II. évf. 21–25. p.

Lábadi Károly (1996) Drávaszög Ábécé. Néprajzi és folklór tájlexikon. Eszék–Budapest: HunCro

Popis stanovništva 2001. Republika Hrvatska, Republièki zavod za statistiku, Zagreb

Református képes naptár és olvasókönyv az 1971. évre. Kiadja a Jugoszláviai Református Lelkészegyesület, Újvidék

Ustavni zakon a ljudskim pravima i slobodama i o pravima etnièkih i nacionalnih zajednica ili manjina a Republici Hrvatskoj . In Narodne novine 34. sz., 1992. június 17.

Ustav Republike Hrvatske. A Horvát Köztársaság Alkotmánya. Zágráb, 1990

Vitalna statistika Državnog zavoda za statistiku Republike Hrvatske: podaci za natalitet i mortalitet po naseljima bivših opæina Beli Manastir, Osijek i Vinkovci od 1961–1997. Zagreb, 1998.

Wertheimer–Baletiæ (1986) Stanovništvo Baranje u razdoblju 1857–1981. godine. In Monografija Tri stoljeæa Belja. Szerk.: Dušan Æaliæ akadémikus. JAZU, Osijek

Zakon o odgoju i obrazovanju na jeziku i pismu nacionalnih manjina. In Narodne novine 51. sz., 2000. május 19.

Zakon o uporabi jezika i pisma nacionalnih manjina u Republici Hrvatskoj. In Narodne novine 51. sz., 2000. május 19.