A szlovéniai kisebbségek nyelvi jogai a törvények és a rendeletek tükrében

 

Kolláth Anna

 

1.     A nemzeti kisebbség fogalma Szlovéniában

 

A mai Szlovénia területe etnikai szempontból sohasem volt egységes. A kisebbségek létszáma, nagysága, reális gazdasági és politikai ereje a különbözõ történelmi korokban a politikai határokkal együtt változott.

Az 1991-ben megalakult önálló Szlovén Köztársaságban élõ, nem szlovén etnikai közösségek két csoportra oszthatók: az ún. klasszikus (területi) kisebbségekre, valamint a modern migrációs folyamatok eredményeként kialakult ún. újkori nemzeti közösségekre Ezeket fõként a volt közös jugoszláv állam nemzeteinek tagjai alkotják. Klasszikus nemzeti kisebbségen a muravidéki õshonos magyarok és az ugyancsak õshonos tengermelléki olaszok közösségét értik. A nemzeti kisebbségek védelmérõl szóló Keretegyezmény ratifikálási okmányainak deponálásakor, 1998. március 25-én Szlovénia külön deklarációt terjesztett elõ. Ebben a Szlovén Köztársaság kormánya az Alkotmánnyal és a belsõ törvényhozással összhangban kijelentette, hogy a magyar és az olasz nemzeti kisebbség. Ez azért volt fontos, mert a Keretegyezmény a nemzeti kisebbség fogalmának meghatározását az aláíró államokra bízta. Továbbá kijelentették, hogy a Keretegyezmény rendelkezései ugyanígy érvényesek lesznek a Szlovén Köztársaságban élõ roma közösség tagjaira is. (Ugyanakkor elismerik, hogy a roma közösség helyzete lényegesen eltér az országban élõ más kisebbségi közösségek élet- és egyéb körülményeitõl.)

Az 1991-es népszavazás adatai alapján (a 2002 áprilisában lezajlott népszavazás eredményei ebben a pillanatban még nem nyilvánosak) a közel kétmilliós Szlovéniában 8503 magyar, 3063 olasz és 2293 roma él[1]. Az õshonos magyarság a szlovén—magyar határ menti, egykor Vas és Zala megyékhez tartozó szûk, 195 km2 nagyságú területen, viszonylag összefüggõ tömbben, kistelepüléseken, öt községben (közigazgatási egységben) él a Muravidéken (Hodos – Hodoš, Šalovci, Dobronak – Dobrovnik, Lendva – Lendava, Moravske Toplice) — Lendva központtal. Az olasz nemzetiségre túlnyomó többségben a szórványos, városias településrendszer jellemzõ (Koper – Capodistria, Izola –Isola és Piran –Pirano közigazgatási egységekben). Mind a magyarok, mind pedig az olaszok lakta területet nemzetiségileg vegyesen lakott területnek nyilvánították. Ez képezi az egyik jogi alapját Szlovénia világviszonylatban is példa értékû, a pozitív diszkrimináción alapuló kisebbségi politikájának.

A kisebbségek hagyományos jelenléte miatt a kisebbségvédelem Európa történelmi, jogi és kulturális életében kiemelt jelentõségû. Ennek ösztönzése az Európa Tanács, az ENSZ az EBET és más politikai szervezetek dokumentumaiban világosan megfogalmazódik. A szakirodalom egybehangzóan állítja, hogy a megszövegezés viszonylag általános, s a különbözõ társadalmak bonyolult viszonyainak megoldásában „kiskapukat” hagy(hat). Ezért nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a kisebbségek védelmi szintje az illetõ ország demokráciájának jellegét és fejlettségét is tükrözi, a nemzetiségek iránti tolerancia pedig a lakosság (a többség) demokratikus felvilágosultságának bizonyítéka[2].

A szlovéniai kisebbségek — jelen esetben a magyar nemzeti közösség — nyelvi jogainak bemutatásakor, a már említett belsõ jogi biztosítékok miatt eltolódik a hangsúly: nem az európai dokumentumok adaptálása az érdekes elsõsorban, hiszen azt Szlovénia a törvénykezésében maradéktalanul érvényesítette, sõt néhol túl is szárnyalta (pl.: A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartája, Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelmérõl), hanem azoknak az ellentmondásoknak a feltárása fontos, amelyek a hibátlan elmélet (az elfogadott elvek) és a gyakorlat (tényleges megvalósulás) között feszülnek. Az a kérdés lényege, hogy a példás joggyakorlattal a magyar nemzeti közösség mennyire tud és akar, a többségi szlovén lakosság pedig mennyire akar és tud élni. Mert a kedvezõ jogi helyzet ismeretében akár érthetetlennek is tûnhet a muravidéki magyarság fogyása létszámát, nemzettudatát, valamint az anyanyelv használatát tekintve.

A muravidéki magyarság életkörülményeirõl a nyolcvanas évek végéig született „helyzetjelentések” mai szemmel inkább sikertörténeteknek tekinthetõk, s nem objektív tényfeltárásnak. Ennek oka az aktuális politikai helyzetben (klasszikus egypártrendszer) keresendõ[3]. Éppen ezért a nyelvi jogok rövid történeti áttekintésében csak a legfontosabb adatok ismertetésére szorítkozom.

 

2. A nyelvi jogok áttekintése

 

A kisebbségi nyelvi jogok története nem az önálló szlovén állam létrejöttével kezdõdik. Már az 1943. november 29-én, az AVNOJ (Jugoszlávia Népfelszabadító Antifasiszta Tanácsa) második ülésszakán Jajcéban hozott határozat 4. pontja kimondja, hogy a jugoszláv nemzeti kisebbségek számára az összes nemzeti jogot biztosítják. 1946-os keltezésû az elsõ szövetségi alkotmány, amelynek 13. szakasza meghatározza, hogy a nemzeti kisebbségek kulturális fejlõdésük és szabad nyelvhasználatuk jogát és védelmét élvezik. Az 1947-es szlovén (köztársasági) alkotmány rendelkezései lényegében azonosak a szövetségiével. Az 1963-as szövetségi alkotmány a 41. és 43. szakaszában már bõvebben foglalkozik a nemzetiségek helyzetével. Elsõ ízben használja a nemzetiség terminust az addigi kisebbség helyett, valamint utasítja az egyes köztársaságokat, hogy alkotmányaikban és törvényeikben részletesebben rendezzék az ott élõ nemzetiségek helyzetét és jogait. 1964-ben keletkezik a szlovén „változat”; ez elõször említi meg a magyar és olasz nemzetiség — a két, ún. õshonos (autochton) nemzetiség — külön jogait. A 77. szakasz tartalmazza a kétnyelvûség alkotmányos alapjait. Kimondja, hogy „azokon a területeken, ahol a szlovén nemzetiségû polgárokon kívül olasz, illetve magyar nemzetiségû polgárok is élnek, az olasz és a magyar nyelv egyenrangú a szlovén nyelvvel”[4], azaz mind a magyar, mind az olasz nyelv hivatalos a szlovén mellett. Ezen alkotmányos rendelkezés részletes kidolgozására a községi statútumokban került sor (Lendva, Muraszombat). Az alkotmány biztosítja a nemzetiség nyelvén történõ oktatást a nemzetiségi iskolákban. E határozat értelmében született meg a kétnyelvû iskolákról szóló törvény.

Az 1974-ben megalkotott szlovén alkotmány új rendelkezései a nagy lépést tesznek a két nemzetiség jogi helyzetének szabályozásában. Elõször rendezik külön fejezetbe a nemzetiségek külön jogait. Jelentõsek a megfelelõ képviseletet biztosító határozatok mind a küldöttségek, mind pedig a képviselõ-testületek tekintetében, emellett fontosak a községi és a köztársasági nemzetiségi bizottságokra vonatkozó határozatok is. Ugyancsak lényeges az anyanemzettel való kulturális kapcsolattartás biztosítása és támogatása, valamint a nemzetiségi önigazgatási érdekközösségek alakításának lehetõsége, amely elsõsorban a nemzetiségi kultúra, az anyanyelven való oktatás és nevelés, a nemzetiségi sajtó, a tájékoztatás, a könyvkiadás fejlesztését szolgálja. A részletezés ekkor is a községi statútumok feladata.

Az önálló szlovén államban élõ két „klasszikus” nemzeti közösség védelmére vonatkozó elkötelezettség az összes olyan dokumentumban megtalálható, amely Szlovénia önállósulásáról szól. A Szlovén Köztársaság önállóságáról és függetlenségérõl szóló alkotmány III. szakasza kimondja, hogy a SZK mindenki számára biztosítja az emberi jogok és alapvetõ szabadságjogok védelmét a Szlovén Köztársaság területén, függetlenül a nemzeti hovatartozástól, minden megkülönböztetés nélkül, a Szlovén Köztársaság alkotmányával és a hatályban lévõ nemzetközi szerzõdésekkel összhangban[5]. A Szlovén Köztársaság Alkotmánya az Általános rendelkezések 3. szakaszában leszögezi, hogy Szlovénia „valamennyi állampolgárának állama, amely a szlovén nép tartós és elidegeníthetetlen önrendelkezési jogán alapul”. Az 5. szakasz biztosítja az õshonos magyar és olasz nemzeti közösség jogvédelmét, s a már említett 11. pedig témánk szempontjából a legfontosabb: kimondja, hogy „Szlovéniában a hivatalos nyelv a szlovén nyelv. Azon községek területén, ahol az olasz vagy a magyar nemzeti közösség él, az olasz vagy a magyar nyelv is hivatalos nyelv”. Az emberi jogokról és az alapvetõ szabadságjogokról szóló fejezet 61. szakasza szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy szabadon kinyilvánítsa saját nemzetéhez vagy nemzeti közösségéhez való tartozását, hogy ápolja és gyakorolja saját kultúráját, hogy használja saját nyelvét szóban és írásban. A 62. szakasz ez utóbbi tétel részletezése. Kimondja: mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogai gyakorlásakor, valamint kötelességei teljesítésekor az állami és más közszolgálatot végzõ szerv elõtt saját nyelvét használja, szóban és írásban, a törvényben megállapított módon. A 63. szakasz alkotmányellenesnek nyilvánít mindenfajta nemzeti, faji, vallási vagy más jogegyenlõtlenséget, valamint a nemzeti, faji, vallási vagy más gyûlölet és türelmetlenség szítását. Az õshonos magyar és olasz nemzeti közösségek külön jogait a 64. szakasz tartalmazza. E közösségeket feljogosítja nemzeti szimbólumaik szabad használatára, arra, hogy saját nemzeti azonosságuk megõrzése céljából szervezeteket alapítsanak, hogy fejlesszék gazdasági, kulturális, valamint tudományos-kutatási tevékenységüket. A törvényekkel összhangban e közösségek tagjainak joga van a saját nyelvükön való oktatásra, ezen oktatás kialakítására és fejlesztésére. Törvény határozza meg azokat a területeket, ahol a kétnyelvû oktatás kötelezõ. Az alkotmány biztosítja a jogot az anyanemzeteikhez fûzõdõ viszonyaik ápolásához. Az állam mind anyagilag, mind erkölcsileg támogatja e jogok megvalósítását. A nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a közösségek nemzeti önkormányzati közösségeket alapítanak, amelyek legitim partnerek az állam és a nemzeti közösségek között. Feladataikat a nemzeti közösségek önigazgatásáról szóló külön törvény taglalja. Mindkét közösségnek van képviselete a helyi önkormányzatokban és az országgyûlésben. Az országgyûlési képviselõnek a nemzetiségek külön jogait érintõ kérdések tárgyalásakor vétójoga van. Törvény szabályozza e két nemzeti közösség helyzetét és jogai megvalósításának módját azokon a területeken, ahol élnek, a helyi önkormányzati közösségek kötelességeit e jogok érvényesítésekor, valamint azokat a jogokat, amelyeket e nemzeti közösségek tagjai ezeken a területeken kívül érvényesítenek (Pl. a magyarok esetében ilyen Muraszombat. A Muravidéknek a jugoszláv korszakban kifejlesztett központja ma már nem is tartozik a nemzetiségileg vegyesen lakott területhez, ugyanis a kilencvenes évek közepén a magyar közösség legfelsõbb szervei formálisan is lemondtak a kb. 200 fõs muraszombati közösségrõl. Ez a lépés öngólnak tekinthetõ a magyarság részérõl[6].) Nagyon fontos, hogy ezeket a jogokat mindkét nemzeti közösség tagjainak a közösségek létszámától függetlenül biztosítják.

 

2.      A kisebbségi jogok érvényesülésének elve és gyakorlata

 

A kisebbségi külön jogok érvényesülése/érvényesítése nem egyszerû dolog. Számos országban csupán politikailag elkötelezõ deklarációk szintjén van jelen. Szlovéniában nagy elõrelépésnek tartják az Európa Tanács két, a kisebbségek védelmérõl szóló dokumentumát. A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartáját az ország 1997-ben írta alá, a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelmérõl címût pedig 1995-ben és 1998-ban ratifikálta. Ezeken, valamint a Magyar- és Olaszországgal kötött bilaterális egyezményeken alapulnak Szlovénia nemzetközi jogi kötelezettségei a kisebbségek védelmének terén[7]. Az említett nemzetközi okmányok és a szlovén jogrendszer összevetésekor mind a kisebbségi, mind pedig a többségi nemzet szakértõi egyetértenek abban, hogy Szlovénia eleget tesz vállalt kötelezettségének, sõt az alábbi területeken még meg is haladja az európai szabványokat:

§        a nemzeti közösségek országgyûlési képviselõinek vétójogával,

§        a nemzeti közösségek tagjainak kettõs választójogával,

§        az állam külön pénzügyi alapjával, amely kizárólag csak a nemzeti közösségek gazdasági alapjainak megõrzésére és fejlesztésére fordítható,

§        a számbeli klauzúra elmaradásával.

A jogalkotásban nehezen lehetne hézagot találni. Igaz, hogy a szlovén szakemberek is helyt adnak a nemzeti közösségek szervezeteiben megfogalmazott véleményeknek, pl. a kétnyelvûségrõl szóló rendelkezések hézagos megvalósítását illetõen (az elmélet és a gyakorlat már említett ellentmondása). Azonban azt inkább a jogi kultúra hiányosságának tudják be, nem pedig a rendszer következetlenségének[8].

Az eddig vázoltakból kitûnik, hogy a Szlovén Köztársaság Alkotmányának két alapvetõ irányelve van:

§        a diszkrimináció elkerülése

§        a formális egyenjogúság biztosítása az általános emberi jogok érvényesítésekor.

Csak ezen alapfeltételekkel valósulhatnak meg a nemzeti közösségek külön jogai. A külön jogok ugyanis olyan intézkedések összességét jelentik, amelyek az asszimilációs folyamatok elkerülését segítik elõ. Ezért ezeket nem lehet a nemzeti kisebbségek egyfajta „privilégiumaként” kezelni, hanem inkább valami olyasmiként, ami lehetõvé teszi a többségi nemzet és a kisebbség tagjai közötti starthelyzet egyenlõségét a szabad versengésben, ami majd a tényleges egyenjogúsághoz vezet(het)[9].

A nemzeti közösségek külön jogai egyik lehetséges csoportosításának megfelelõen Szlovéniában megkülönböztetik az ún.

§        alapvetõ külön jogokat,

§        a kompenzációs jogokat,

§        a nemzeti közösségek tagjainak döntési jogát.

Az alapvetõ külön jogok közé sorolható a létezés, az elismerés, a csoporthoz való tartozás és a külön védelem joga. Az eddig elmondottak is bizonyítják, hogy Szlovéniában a magyar és az olasz nemzeti közösség számára biztosítják valamennyi külön jogot. A külön védelem jogát részletesen az ún. kompenzációs jogok keretében dolgozták ki. Elsõdlegesen a nemzetiségileg vegyesen lakott terület fogalmához kötõdik, amelynek nagysága az érintett községek statútumaiban pontosan meg van határozva (ennek részletezésére a tanulmány nem vállalkozhat). Ez a fogalom a kisebbség védelmének „rezervátum” jellegére emlékeztet, ami gyakran összeférhetetlen mind a kisebbséghez, mind a többséghez tartozó egyén korszerû mobilitás-szükségletével. Ezt a modellt meghaladó, soknyelvû állami közösségeket kellene kialakítani, ez azonban egyelõre csak utópia. A modell fejlesztésére van lehetõség, mégpedig a kisebbségi politika legalább két irányelvének maradéktalan megvalósításával. Egyrészt annak a felismerésnek a népszerûsítésével, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott terület kultúrája és szellemi öröksége az összes lakos közös tulajdona, eltekintve nemzetiségi hovatartozásuktól s az egyes történelmi korokban megszerzett szociális státuszuktól. Másrészt azoknak a jogoknak a meghatározásával, amelyeket a nemzetiségi közösségek tagjai a nemzetiségileg vegyesen lakott területen kívül élveznek (pl. a nemzetiségi külön választói névjegyzékbe való besorolás, azaz a kettõs választójog érvényesítése, illetve az anyanyelv tanulásának biztosítása). Ezekkel a jogokkal élnek a magyar nemzeti közösség tagjai Muraszombatban (Murska Sobota)[10].

Az anyanyelvhasználat a kisebbség tagjainak magisztrális joga. A szabad nyelvhasználat jogának elsõdleges mutatói az ún. látható kétnyelvûség rendelkezései, a kétnyelvû feliratok (kétnyelvû helység- és utcanév táblák, hirdetések-hirdetmények, értesítések, figyelmeztetések stb.). A közigazgatásról szóló törvény[11] 4. szakasza meghatározza, hogy a közigazgatás ügyvitele szlovén és nemzetiségi nyelven bonyolódik, az okmányok is  kétnyelvûek, amennyiben a nemzetiségileg vegyesen lakott területen élõ ügyfél a magyar, illetve az olasz nyelvet használja. Az állami szervek alkalmazottairól szóló törvény[12] 4. szakasza szerint az ügyfelekkel közvetlenül érintkezõ alkalmazottaknak szükségük van a szlovén nyelv aktív tudására, a kétnyelvû területen pedig a nemzeti közösség nyelvének ismeretére is. Az állam az utóbbi tudást anyagilag is (kétnyelvûségi pótlékkal) külön elismeri.

A kétnyelvû okmányok mindegyikérõl külön törvény rendelkezik. A kétnyelvû okmányok kötelezõek a nemzetiségileg vegyesen lakott területek valamennyi lakosa számára, függetlenül nemzetiségi hovatartozásukra. A személyi igazolványon és az útlevélen kívül (ezek ugyanis háromnyelvûek: szlovén, angol, illetve magyar vagy olasz) kétnyelvû még a jogosítvány, a forgalmi engedély, a betegbiztosítási kártya és a katonakönyv. Eléggé heves vitát váltott ki a helyi többségi nemzet képviselõitõl érkezett javaslat a személyi igazolvány két-, illetve egynyelvû nyomtatványlapja közötti szabad választás lehetõségérõl. A törvényhozás ezt elvetette, mondván: a szabad választás jogát a pozitív diszkrimináció elve nem teszi lehetõvé. A választás a nemzeti közösség tagjai állandó megszámlálásának egy külön formáját tenné lehetõvé, ez pedig asszimilációs nyomást jelenthetne a kisebbség számára.

 

A kétnyelvû ügyintézés az igazságszolgáltatásban is kötelezõ. A bíróságokról szóló törvény[13] alapján a bíróságoknak biztosítaniuk kell a magyar és az olasz nyelv egyenjogúságát. A bírósági eljárás lehet egynyelvû, ha abban csak egy személy vesz részt, vagy ha mindkét ügyfél ugyanazt a nyelvet használja (tehát akár csak magyarul, vagy csak olaszul). Ha az ügyfelek különbözõ nyelveket használnak, az eljárást ezeken a nyelveken kell lefolytatni úgy, hogy az ügyféllel mindig a saját nyelvén tárgyalnak. A bírósági határozatok mindig kétnyelvûek, függetlenül az eljárás nyelvétõl. A kétnyelvû ügyintézés költségei a bíróság költségvetését terhelik, s nem az ügyfélét. A kétnyelvû eljárást csak az a bíró vezetheti, illetõleg az eljárásban csak olyan alkalmazottak vehetnek részt, akik külön nyelvvizsgával rendelkeznek magyar, illetve olasz nyelvbõl. Ezért — a vonatkozó törvényeknek megfelelõen — külön pótlékot kapnak.

A községi hivatalok kétnyelvû ügyintézésének rendjét a községi statútumokban találjuk meg. Az ezzel járó többletköltségek az államkasszát terhelik.

A nemzeti közösségek nyelvének használati joga az egyházi szertartásokon nem tartozik az állam kötelezettségeinek körébe, mégis érdemes néhány szót szólni róla. Ez az egyházi intézmények demokratikus mivoltára utal. A magyarok zöme katolikus vallású, reformátusok már kevesebben vannak, a Muravidék északi részén pedig evangélikusok is élnek. Vannak magyar nyelvû misék, de egyik felekezetnek sincsen magyar nemzetiségû lelkésze. Ebbõl is látható, hogy a vallási életben meglehetõsen ellentmondásos a helyzet a magyar nyelv használatának lehetõségét illetõen.

Az olaszok többsége katolikus, de nincs egyetlen olasz lelkészük vagy papnövendékük sem. Olasz nyelvû szentmise egyszer van hetente Koperben, Izolán és Piranban. A koperi püspökség a lelkészi munka feltételeként az olasz nyelv aktív ismeretét követeli meg, ezt a gyakorlatban következetesen be is tartják[14].

Az anyanyelvû oktatási rendszer a család mellett a nemzetiségi szocializáció másik legfontosabb területe. Szerepérõl, fontosságáról nem lehet eleget beszélni. Az oktatási rendszernek hármas feladata van:

§        elegendõ általános ismeretet és specifikus tudást kell nyújtania a nemzetiségi közösségek tagjai számára ahhoz, hogy eredményesek lehessenek az élet minden területén,

§        lehetõséget kell adnia a nemzeti közösségek nyelvi és kulturális értékeinek megõrzésére és elsajátítására; ezek alapján az egyén szabadon és önként dönt e nemzeti közösséghez való tartozásáról, vagy pedig másikat „választ magának”,

§        a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a türelmesség, a tolerancia, a másság elfogadásának értékrendjét közvetíti és népszerûsíti.

 

Ez utóbbi kötelezettség nemcsak a kisebbségi iskolák feladata, hanem a többségi tannyelvûeké is, hiszen az ilyen jellegû pozitív diszkrimináció nélkül az együttélés frázis csupán, amely mögött nem nehéz felfedezni a szegregációs fejlõdés elvét.

A Muravidék kétnyelvû és a Tengermellék egynyelvû iskoláit[15] két teljesen különbözõ történelmi helyzet alakította ki. A nemzeti közösségek tagjainak oktatása az egységes szlovén állami oktatási rendszer szerves része. Fenntartásukról, fejlesztésükrõl, finanszírozásukról az állam gondoskodik a nemzeti közösségek megfelelõ szerveinek aktív hozzájárulásával karöltve. Napjainkban a Muravidéken 11 kétnyelvû óvoda (iskolába lépés elõtt 2 óvodai év kötelezõ, a költségek az Oktatásügyi Minisztériumot terhelik[16]), 6 kétnyelvû fiókiskola és 1 kétnyelvû középiskola van. Magyar nyelvû felsõoktatási intézmény nincs (a nemzeti közösség száma ezt nem teszi lehetõvé), de a magyar nyelvet és irodalmat tanári szakként oktatja a Maribori Egyetem Pedagógiai Kara Magyar nyelv és irodalom tanszéke. A Tanszék mellett Magyar nyelvi lektorátus mûködik, a lektort a budapesti Balassi Intézet delegálja. A Lektorátus feladata a kétnyelvû területrõl származó, nem magyar szakos egyetemisták anyanyelvi-hungarológiai oktatása. A Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karának ugyancsak van Magyar nyelvi lektorátusa.

A nemzeti közösségek tagjainak oktatását minden területen törvények szabályozzák[17]. A kétnyelvû oktatás Szlovéniában 1959 õszén indult kísérleti jelleggel a lendvai község általános iskoláiban, mert az addig egynyelvû magyar tagozatok teljesen elnéptelenedtek. Mivel a Muravidéken csak kétnyelvû iskolák vannak, minden iskolaköteles gyermek ide kell, hogy járjon, függetlenül nemzeti hovatartozásától. A tanítás nyelve a szlovén és a magyar, tehát mindkét közösség megtanulja a saját, illetve a közvetlen környezete nyelvét, és a különbözõ szakismereteket is mindkét nyelven elsajátítja a vonatkozó rendelkezések értelmében. Mivel már a rendszerváltás elõtt is világossá vált, hogy a kétnyelvû oktatás semmilyen szinten sem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, az 1990/91-es tanévtõl lényegi változás következett be a muravidéki pedagógiai gyakorlatban: a kétnyelvû általános iskolákban és az egyetlen ilyen középiskolában az addigi vegyes csoportok helyett homogén magyar (anyanyelvi) és szlovén (környezetnyelvi) csoportokban történik a magyar nyelv tanítása.

Az olasz nemzeti közösség tagjai számára egynyelvû oktatási rendszer alakult ki. Az oktatás az óvodákban, az általános és középiskolákban olasz nyelven folyik, de kötelezõ a szlovén nyelv tanulása. Olasz az iskolai ügyintézés nyelve, s a szülõkkel is olaszul kommunikálnak. A tanárok az olasz tannyelvû iskolákban olasz anyanyelvûek. A segédeszközök Szlovéniában készülnek, csak néhányat hoznak Olaszországból. Olasz nyelvû felsõoktatási intézmény nincs Szlovéniában, az olasz nyelvet és irodalmat a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, valamint a Ljubljanai Egyetem Pedagógiai Karának Olasz nyelv és irodalom tanszékén (ennek székhelye Koperben van) hallgathatják a továbbtanulni szándékozók.

A nemzeti közösségek tájékoztatási jogáról  elsõsorban A nyilvános közleményekrõl szóló törvény, illetve A médiáról szóló törvény rendelkezik[18].A közösségeknek lehetõségük van arra, hogy saját magukról és környezetükrõl anyanyelvükön kapjanak információt, hogy a nemzetiségi problematika jelen legyen a médiában a többségi nemzet nyelvén is, s hogy az anyaországból származó híreket is közvetítsék. A leírt ideális helyzet megvalósításához a törvényes rendeletek természetesen nem elegendõk: ezt a keretet meg kell tölteni — mint minden esetben — a „végrehajtók” szakmai tudásával, tehetségével, pozitív és egészséges gondolkodásmódjával, önkritikán alapuló kritikus szemléletével. A muravidéki magyarok hetilapja, a Népújság 1956 óta jelenik meg megszakítás nélkül. Az elektronikus média napi 11—12 órás rádióadással, valamint heti kétszer 30 perces tévémûsorral áll a magyar nyelvû lakosság rendelkezésére. A kétnyelvû területen lehetõség van a Magyar Televízió adásainak vételére, valamint magyarországi könyvek, folyóiratok és újságok vásárlására. Ezt a célt szolgálja az 1998-ban megnyílt könyvesbolt Lendván.

Az olasz nemzeti közösség rádióállomása napi 14 órás mûsort sugároz, a tévében a 11 órás mûsoridõbõl 10 óra olasz és 1 óra szlovén nyelvû. Az olasz nyelvû rádió- és tévéállomás — akárcsak a magyar programok — a nemzeti RTV keretében mûködik. Van napi- és hetilapjuk, irodalmi folyóiratuk, helyi kiadványaik.

A Szlovén Köztársaság mindkét nemzeti közösség kulturális örökségét és mostani kulturális alkotótevékenységét a szlovén állam közös örökségébe vonta be, s ezt ugyanúgy védi, mint a többségi nemzet kultúráját[19]. A Muravidéki Magyar Nemzeti Önigazgatási Közösség a magyar tudományosság és kultúra védelme és támogatása céljából megalapította a Magyar Nemzetiségi Mûvelõdési Intézetet, amely összefogja a magyar nemzetiség 22 mûvelõdési egyesületének a tevékenységét. Az alapításnak fontos feltétele volt a pénzügyi háttér biztosítása, amelynek jelentõs része a szlovén államra hárul. A Tengermelléken 6 olasz mûvelõdési egyesület mûködik, de nincs olyan felettes intézményük, mint a magyaroknak.

Talán az eddig leírtakból is kiderül, hogy a muravidéki magyarságra a kilencvenes években s az ezredfordulón az ellentmondásosság jellemzõ.

Az ellentmondás lényege az, hogy a lélekszámában igencsak megfogyott magyar közösség kisebbségi jogvédelmének elmélete nincs összhangban a jogok gyakorlati megvalósulásával. Ennek javítása kizárólag csak a többség és a kisebbség példa értékû párbeszéde alapján valósulhat meg[20]. A külsõ szemlélõ által észlelhetõ „paradicsomi állapot” mögött — amely mindenekelõtt a magyarországinál jóval magasabb életszínvonalban mutatkozik meg — súlyos gondok húzódnak: a magyarság önazonosság tudata folyamatosan veszít erejébõl, a magyar nyelv és kultúra társadalmi presztízse alulmarad a szlovénnel szemben, a kétnyelvûség aszimmetrikus az iskolákban és azokon kívül is, tehát a közvetlen környezet magyar értékeinek és jellegének egyre fokozódó térvesztése mind-mind erõteljesen veszélyezteti a nemzeti közösség megmaradását. A legfõbb gondot talán a kis létszám jelenti. Az alig nyolcezres közösség lecsökkent vitalitása képtelen önerõbõl megteremteni az fennmaradáshoz szükséges személyi, anyagi (azaz minõségi élet-) feltételeket. A már korábban bekövetkezett értékrend váltás (a szlovénre való átállás) másik katalizátorát a vegyes házasságok jelentik. A tény nonszensz, hiszen ez a fajta „intézmény” az együttélés teljesen normális, szükségszerû velejárója. Az viszont, hogy az innen kikerülõ nemzedék legalább 80 %-a szlovénnak vallja magát, nem a magyarságnak kedvez. A helyzeten talán a két kultúra, a két nyelv tényleges, az emberek tudatában megfogant egyenrangúsága javíthatna, ha erre a magyarságnak lenne elégséges fizikai és szellemi ereje.

A kétnyelvû oktatás nagyon sokáig tabutéma volt, ma már nyíltabban lehet beszélni hiányosságairól: arról, hogy csak formálisan felel meg a követelménynek, hiszen az alsó tagozat kivételével szinte mindenütt csak szlovénul folyik az oktatás. A szaktantárgyak magyar nyelvû oktatása egyre inkább csak a minimális szakterminológia elsajátíttatására korlátozódik. Kizárólag csak a magyar gyerekek kétnyelvûek (mint ahogy csak a magyarokra jellemzõ a multikulturalizmus is); a szlovén családból származó gyerekek számára a kétnyelvû iskola jelenleg sem jelent többet az egynyelvû, magyar nyelvoktatással és némi magyar történelmi, földrajzi információval kiegészített szlovén tanintézménynél. Mindezek ellenére, a már említett tudati és egyéb tényezõk miatt, egyetérthetünk abban a kérdésben, hogy a kétnyelvû oktatásnak a Muravidéken nincs alternatívája. (Kisebbségi magániskolák létesítésére az új oktatási törvény nem ad lehetõséget.) Az is világos, hogy az oly sokat vitatott és szidott modell megreformálásában az oroszlánrészt a muravidéki magyar pedagógus-társadalomnak kell vállalnia, s nem csak a beszéd szintjén. Erre azonban még nincs példa[21].

Szinte nincs még egy olyan problematika a modern társadalmak életében, amellyel intenzívebben foglalkoznának napjainkban, mint a nemzeti kisebbségek kérdése. A dolog természetessége abból ered, hogy a kisebbségek mindennemû egyenrangúsága alapvetõ emberi jog. A nemzetközi deklarációk általánosan elismert elvei jelentik a kisebbségek (jogi) helyzete megoldásának alapját. A megvalósulás azonban országonként, kisebbségenként eléggé eltérõ. Újra csak az adott társadalom demokráciájának szintjére kell apellálni: a probléma egységes megoldásában (ha egyáltalán létezik ilyen) nem elég a nemzeti közösségek védelmére való korlátozódás. „A kisebbség nem objektum, amelyet védeni és õrizni kell. Élõ szervezet…, amelynek megfelelõ környezetre és feltételekre van szüksége ahhoz, hogy szabadon, kölcsönösségben, egymás megértésében élhessen, akárcsak  a társadalom más közösségei. Az ilyen kölcsönösség kialakulásáért elsõsorban a többség a felelõs, hiszen õ rendelkezik a domináló hatalommal. A kisebbség nem tud bekapcsolódni a társadalomba, ha a többség kitaszító. Társadalmi normákra van szükség, amelyek társadalmi értékrendszeren alapulnak, s amelyeket az összes érdekelt elfogad. Intézményekre van szükség, ahol ezen normákat gazdagítják, elfogadják, ellenõrzik és módosítják. Eszközökre van szükség az elfogadott kölcsönös kötelezettségek és jogok megvalósítására. De szankciókra is szükség van azok ellen, akik megszegik az elfogadott kötelezettségeket és jogokat, valamint szükség van a szankciók kivitelezését szolgáló eszközökre is. Szükség van az összes érintett fél közös politikai akaratára is, hogy a tolerancia, egymás megbecsülésének és megértésének szellemében alakítsák ki a dialógust, és álljanak ki mellette, ha nehézségek és félreértések alakulnak ki”[22]. A kisebbségi problematika ma már a helyén van: kulturális, szociális, közgazdasági kérdés elsõsorban, s nem politikai, mint ahogy az volt a II. világháborút követõ idõszakban[23]. Olyan kérdéseket ölel fel, amelyeket nem lehet sem elõre elkészített „receptekkel”, sem pedig más környezetben készült modellekkel megoldani.

 

 

Irodalom

 

A regionális vagy kisebbségi nyelvek Európai Chartája. Európai szerzõdések Sorozat/148

A Szlovén Köztársaság Alkotmánya. A SZK Hivatalos Lapja, 33/91

Bence Lajos (1994) Írott szóval a megmaradásért. Gyõr: Hazánk Könyvkiadó Kft.

Bokor József (2001) A magyar nyelv és használata a szlovéniai Muravidéken az ezredforduló küszöbén. Magyar Nyelv XCVII. 1. 34-53.

Csernicskó István (2002) Jogok és jogtalanságok. In: A. Jászó Anna és Bódi Zoltán szerk.: Szociolingvisztikai szöveggyûjtemény. Budapest: Tinta Könyvkiadó, 274-279.

Goldman Leonóra (1999) A közép-európai kisebbségek nyelvi védelme és nyelvoktatása. In: Kahánné Goldman Leonóra és Poór Zoltán szerk.: Európai dimenziók a hazai nyelvoktatásban. Veszprém: Tallér Kiadó, 11-23.

Göncz László (2000) A muravidéki magyarság helyzete a rendszerváltás után. In: Narodne manjšine 4. Živeti z mejo. Ljubljana, 98—111.

Göncz László (2001) A muravidéki magyarság 1918—1941. Lendva

Hajós Ferenc (1978) A nemzetiségek jogi helyzete a Szlovén Szocialista Köztársaságban. In: Varga Sándor szerk.: Nemzetiségi politika, nemzetiségi jog. Lendva, 7—13.

Jesih, Boris (1994) Možnosti politiènega zastopanja manjšin. In: Vencelj, Peter—Klemenèiè, Vladimir—Novak Lukanoviè, Sonja uredili: Manjšine v prostoru Alpe—Jadran. Ljubljana, 162—165.

Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelmérõl. Európai Szerzõdések Sorozat/157

Klopèiè, Vera (1993) Pravo varstvo narodnih manjšin. Razprave in gradivo 28, Ljubljana, 92—103.

Klopèiè, Vera (1994) Pravice manjšin v evropskih dokumentih. In:  Vencelj, Peter—Klemenèiè,Vladimir—Novak Lukanoviè, Sonja  uredili: Manjšine v prostoru Alpe—Jadran. Ljubljana, 105—110.

Klopèiè, Vera (1998) Svet Europe in narodne mamjšine. Razprave in gradivo 33, Ljubljana, 203—206.

Komac, Miran (1999) Vastvo narodnih skupnosti v Republiki Sloveniji. Inštitut za narodnostna vprašanja, Ljubljana

Neèak Lük, Albina (1993) Medetièni odnosi v slovenskem etniènem prostoru. Razprave in gradivo 28, Ljubljana

Neèak Lük, Albina—Jesih, Boris uredili (2000) Medetièni odnosi v slovenskem etiènem prostoru. Institut za narodostna vprašanja, Ljubljana

Petriè, Ernest (1977) Mednarodnopravno varstvo narodnih manjšin. Obzorja Maribor

Statut Obèine Lendava. Uradni list Republike Slovenije 26/99

Szarka László (1999) A közép-európai kisebbségek tipológiai besorolhatósága. Kisebbségkutatás, 8. évf., 2. 168—175.

Szilágyi Imre (1998) Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Teleki László Alapítvány, Budapest

Varga Sándor (1996) A szlovéniai magyarok helyzete. In: Vugrinec, Jože, Takács Miklós szerk.: Együttmûködés a határ mentén — Sodelovanje ob meji. Szombathely, 119—123.

Vratuša, Anton (1996) A nemzeti kisebbségek, mint a nemzetek közötti együttmûködés tényezõi. In: Vugrinec, Jože, Takács Miklós szerk.: Együttmûködés a határ mentén — Sodelovanje ob meji. Szombathely, 95—101.

Zbirka veljavnih zakonskih predpisov, ki vsebuje doloèila o rabi jezika (2002). Urad za slovenski jezik, Ljubljana