Az ausztriai  kisebbségek nyelvi jogai – különös tekintettel a magyar kisebbségre

 

Szoták Szilvia

 

Ausztria kisebbségpolitikája 1918-tól napjainkig

 

A mai Ausztria területén hat hivatalosan is elismert népcsoport él: a burgenlandi és bécsi magyarok, a karintiai és stájerországi szlovének, a burgenlandi horvátok, a bécsi csehek, szlovákok, valamint a romák és szintik.

A magyar[1]nyelvszigetek lakosait a 10-12. században telepítették Burgenlandba a magyar királyok, határõri feladatok ellátására. Már a 16. században is külsõ nyelvszigetet alkottak, s a nyelvhasználatukban ekkor is relatív magas volt már a német jövevényszavak használata. 1918 után - az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásával – Burgenland és az itt élõ magyarság Ausztriához került, de nyelvét továbbra is szabadon használhatta. Ausztria nemzetközi nyomásra a belsõ törvénykezésébe is igyekezett belefoglalni a kisebbségi emberi jogokat. Az 1938-ig mûködõ felekezeti iskolákban[2] továbbra is folyhatott anyanyelvû oktatás, de ezek csak az elemi iskolai igényeket elégítették ki. Összességében ugyan nem történtek felülrõl jövõ erõszakos intézkedések a magyar nyelv gyakorlása ellenében, azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a trianoni határmódosítással elhagyta Burgenlandot a magyar nyelvû értelmiség, a tanító és hivatalnokréteg, valamint a közép- és felsõfokú intézmények is a határ túloldalán maradtak. Ez olyan óriási veszteséget jelentett, amelyet mai napig nem tudott pótolni a burgenlandi magyarság.

Hosszú ideig nem képviseltették magukat a politikai életben, nem szerveztek pártokat, politikai egyesületeket. Az 1938-ban bekövetkezõ politikai változások az általános iskolai magyar nyelvû képzést is ellehetetlenítették. A II. világháború után a már 30 éve értelmiség nélkül maradt magyarság sorsát csaknem megpecsételte a vasfüggöny okozta elszigeteltség. Az identitástudatát, magyarországi kapcsolatait elvesztett közösség csaknem teljesen asszimilálódott, emellett lélekszáma is jelentõsen csökkent. Az asszimilációt csak erõsítette a zárt mezõgazdasági közösségek felbomlása, a vegyes házasságok megkötése, s a fõleg Bécs felé irányuló ingázás. A már-már identitástudatát vesztett közösség csaknem az utolsó pillanatban, 1968-ban alapította meg a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet, amelynek célja a magyar népcsoport érdekeinek képviselete a politikában, helyzetének javítása, valamint a burgenlandi magyar hagyományok ápolása a felekezeti és politikai függetlenség megõrzésével.

A karintiai szlovének[3] (korábban alpokbeli szlávok) 1400 évvel ezelõtt telepedtek le Karintia és Stájerország területén. A 19. század közepén a Karintiában is jól érezhetõ nacionalizmus etnikai összetûzésekhez vezetett. 1920. október 10-én a Dél-Karintia hovatartozásáról tartott népszavazás eredményeként a területet az akkori Jugoszlávia helyett Ausztriához csatolták.

A 20-as években tárgyalásokat folytattak az osztrák állammal kulturális autonómiájuk és népcsoportjuk elismerésért, de eredménytelenül. A nemzeti szocialisták üldözték a szlovéneket, s 1942-tõl kitelepítésekre is sor került. Az õket ért atrocitásokra fegyveresen is válaszoltak: a partizán mozgalom egész Karintiára kiterjedt. Összességében ezek a megmozdulások a szlovén népcsoport megerõsödéséhez vezettek. Az 1955-ös államszerzõdés népcsoportként nevezte meg a szlovéneket, de az ott elismert kisebbségi jogok csak részben valósultak meg, s ez további küzdelemre adott okot. Az 1972-ben kirobbanó helységnévtábla-konfliktus napjainkig tart. A kötelezõ kétnyelvû oktatás bevezetéséért 1958-ban sztrájkoltak is a szlovének. (Õk küzdenek a legradikálisabban jogaik megvalósulásáért.)

A horvátok[4] 1533-84 között vándoroltak az akkori Nyugat –Magyarország és Alsó- Ausztria keleti területére Horvátországból, Dalmáciából és Szlovéniából, fõleg az oszmán elõrenyomulás, illetve az osztrák és magyar földesurak betelepítési szándékai miatt. A ma is erõs horvát öntudat 1848 után kezdett kifejlõdni, s a történelmi események hatására egyre tudatosabbá válni. Az 1868-as törvények értelmében a horvát nyelvet már használhatták az iskolában és a hivatalokban. Az elsõ világháborút lezáró békeszerzõdés után horvát lakosú falvak maradtak Magyarországon, illetve kerültek Csehszlovákiához is. A nemzeti szocializmus idõszaka alatt a német néptörzs megerõsítése végett elkészült egy terv a horvátok kitelepítésérõl. 1934-ben megalakították Bécsben a Burgenlandi Horvátok Kultúregyesületét a horvát identitás megõrzésére, s ez a Horvát Akadémikusok klubjának szervezetével együtt képviseli a horvátok érdekeit. Az 1955-ös államszerzõdés õket is elismeri nemzeti kisebbségként. A horvát identitás a 70-es évektõl kezdõdõen határozottabban körvonalazódik, fõleg az egyetemi ifjúság körében, akik rendszeresen összejárnak, és anyanyelvükön beszélgetnek, míg hasonló jelenség a magyaroknál nem tapasztalható.

A kb. 15-20 ezres bécsi cseh[5] közösség a 19. század második felében munkavállalási okokból vándorolt az akkori birodalmi fõvárosba.

A szlovákok többnyire Bécsben élnek, s 1992 óta önálló népcsoportként is elismerték õket.

A romák[6] elsõ okleveles említése a 14. századból való. Ausztria egész területén megtalálhatók. Népcsoportként a romákat és a szintiket 1993-ban ismerték el. Van népcsoporttanácsuk is. Jelenleg 3 roma egyesület mûködik: a felsõõri „Romaverein Oberwart”, a bécsi „Romano Centro” ill. „Dokumentationszentrum Österreichischer Roma és a Németújvári „Newo Drom”.

Az osztrák kisebbségpolitika jellemzõje, hogy országos, tartományi és önkormányzati szinten nem egységes. A tartományok közül a legjelentõsebb különbség ma Karintia és Burgenland között figyelhetõ meg, s ennek gyökerei a Monarchiába nyúlnak vissza. A Habsburgok hatalmuk megszilárdítása érdekében igyekeztek a kisebbségeket az egyház segítségével a császárhû oldalra terelni. Az 1869-es iskolatörvény a Monarchia osztrák oldalán lehetõvé tette az egyház és az oktatás kettéválasztását, míg magyar oldalon az oktatás továbbra is az egyház privilégiuma maradt. Burgenlandban 1921 után is köznyelvként használhatták a német mellett a horvátot és a magyart, míg a karintiai állami iskolákban a németesítõ törekvés dominált, amelyet tartományi szinten is támogattak. Burgenlandban a nemzeti szocialista idõszakban nem volt példa a nemzeti kisebbségek általános üldözésére, így itt nem alakult ki nemzeti ellenállás a nácizmus ellen. A kisebbségekre jellemzõ, hogy nem szervezõdnek pártokba, hanem csatlakoznak valamelyik politikai csoporthoz, amelyek vagy támogatólag, vagy éppen ellenkezõleg hatnak a kisebbségi nyelvhasználatra. (A voralrbergi olaszok esetében a szociáldemokrata párt megalakításában való aktív részvétel hozzájárult a gyors beolvadáshoz, míg a bécsi csehek szociáldemokrata orientáltsága nem jelentett nyelvi asszimilációt.)

Ausztriában a kisebbségpolitika sosem volt létfontosságú, mindig a mindenkori bel-, és külpolitikai helyzetnek próbált megfelelni, így hosszú távú stratégiát sem dolgoztak ki a kisebbségi kérdés megoldására. A Második Köztársaság alatt igyekeztek éppen annyi jogot biztosítani a kisebbségeknek, amennyi a külpolitikai elvárásoknak megfelelt. Az elfogadott alapelv szerint nem kell minden lehetséges jogot biztosítani, csak azt, ami feltétlenül szükséges.”[7] Ennek eredményeképpen az 1955-ös Államszerzõdés csak a horvátokat és szlovéneket ismeri el népcsoportként.

Ausztria 1945-ös felszabadítása eltérõen hatott Burgenlandra és Karintiára. A szlovének felléptek a nácik ellen, míg a helyi osztrákok inkább támogatták a náci rezsimet. Ez tovább mélyítette a már meglévõ etnikai konfliktusokat Karintiában, ezzel szemben Burgenlandban – a már említett okok miatt – nem voltak feszültségek az etnikumok között. A kisebbségeket tekintve a romák helyzete volt a legrosszabb. Nem változott az állam koncepciója velük kapcsolatban 1945 után sem. A továbbra is aszociális elemeknek és potenciális bûnözõknek tartott cigányság kitelepítésérõl 1948-ban belügyminisztériumi rendelet született.

A kisebbségeknek az 1955-ös államszerzõdésbe vetett reménye hamar szertefoszlott. Az 1955 utáni kisebbségellenes hangulatot az 1959-es kisebbségi iskola- és bírósági nyelvi törvény[8] bevezetése tovább erõsítette, mert ez a törvény a szlovén nyelvet a templom és az otthonok területére szorította vissza. A hivatalos tartományi politika a szlovén nyelv nyílt használatát eltûrte ugyan, de ez haragot váltott ki a többségi osztrák polgárokban. Az 1955-ös államszerzõdés a burgenlandi kisebbségek jogairól nem rendelkezett. A kisebbségi nyelvek nyilvános használatát semmilyen tartományi rendelet nem szabályozta, így használatuk a hivatalokban elvileg továbbra sem jelentett problémát.

A 60-as években kirobbanó dél-tiroli kérdés hosszú idõre megváltoztatta az osztrák kisebbségpolitikát, bár az 1972-ben Olaszországban elfogadott, a dél-tiroliakra vonatkozó törvénycsomag hatással volt Ausztriára is. Karintiában dél-tiroli mintára megpróbáltak egy hasonló, helységnévtáblákra vonatkozó rendelkezést kibocsátani (Ortstafelsturm). Ennek eredményeképpen 1972-ben 205 helységnévtáblát távolítottak el, ami óriási felháborodást keltett.

            A politikai pártok megoldást próbáltak keresni a kisebbségi kérdésre. Logikus lépés volt a részükrõl az a próbálkozás, hogy a választási propagandából kivonják a kisebbségi kérdést. Az ez okból összehívott hárompárti (SPÖ, ÖVP, FPÖ ) megegyezés eredménye volt a 76-os népcsoporttörvény megszületése. A népcsoporttörvény kísérletet tett arra, hogy minden kisebbség számára egységes jogalapot biztosítson. A törvénycsomag mégis jól példázza azt, hogy az osztrák kormány az aktuális problémákra nem volt tekintettel, mindig csak krízishelyzeteket próbált intézkedéseivel megoldani.

A kormány úgy gondolta, hogy a kancellári hivatal alá tartozó népcsoporttanácsok a kisebbségi jogokat és problémákat intézményesített formában tudják majd képviselni. Azonban a csak tanácsadói és nem döntéshozói jogkörrel felruházott tanácsok megalakítását az eddig népcsoportként elismert kisebbségek (szlovének, horvátok) teljesen érthetõ módon elutasították. Az 1979-ben saját népcsoporttanácsukat megalakító magyarokat erõsen bírálták, sõt kollaboránsoknak is titulálták. Noha a 76-os népcsoporttörvény a magyarokat és cseheket is említi már kisebbségként, a Burgenlandi Magyarok Kulturális Egyesülete 1983-as Májusi Deklarációjában annak ad hangot, hogy az államszerzõdés 7. cikkelyének hatályát, mely a nevesített kisebbségek jogait tartalmazza, terjesszék ki a magyar kisebbségre is.

Összességében tehát elmondhatjuk, hogy az 1976-os törvény az osztrák kisebbségpolitikai problémák megoldásában sikertelennek bizonyult.

A 80-as évek kisebbségi megnyilvánulásaiban új tendenciák figyelhetõk meg: Egyrészt a népcsoportok felismerik, hogy a média mint eszköz nagyon jó lehetõséget ad érdekeik érvényesítésére. Másodsorban az Alkotmánybíróság segítségével egyéni panaszosok érnek el törvénymódosításokat.[9] Emellett lazul a kisebbségek nagypártokhoz való kötõdése, megindul egyfajta politikai újraorientálódás.[10] Ezek a tendenciák mind a kisebbségi öntudat erõsödését mutatják.

            A határok megnyitása újabb fordulatot hoz, s egyben fokozódik a kisebbségi nyelvek iránti érdeklõdés is. Az osztrák kisebbségpolitika bel- és külpolitikai helyzettõl való alapvetõ függése 1989 után ismét megmutatkozott. Erre példa, hogy a Magyar Köztársaság felfokozott érdeklõdése a bécsi magyarok iránt azt eredményezi, hogy õket is elismerik 1992-ben a magyar népcsoport részeként. Meglepõ módon 1993-ban a romák és szintik népcsoportként való elismerését is törvénybe iktatták. Ausztria ügyelt arra, hogy a Waltheim-vita után ne kerüljön újabb nemzetközi konfliktusok közelébe.

            Az ausztriai többség és a kisebbségek konfliktusmentes idõszakának a halálos áldozatokat is követelõ 1994-95-ös bombamerényletek vetettek véget. Az elmúlt években hasonló atrocitásokra nem volt példa.

 

 

A nemzetközi dokumentumok és a helyi joggyakorlat

 

A kisebbségvédelem történetében döntõ változást hoztak az elsõ világháborút lezáró békekötések. Ennek elõzményeként kell megemlítenünk a wilsoni 14 pontot, amely békeprogram egyik gondolata éppen az Osztrák-Magyar Monarchia sorsáról szólt: „Ausztria és Magyarország népeinek az önálló (autonóm) fejlõdés legnagyobb lehetõségét kell megadni”. Ezen wilsoni pontok szellemében hozták létre azt a különbizottságot 1919 májusában, amelynek feladata a kisebbségi jogvédelemmel foglalkozó szerzõdéstervezetek kidolgozása volt, azaz minden békeszerzõdésnek volt egy kisebbségvédelmi része is. Erre azért volt szükség, mert az elsõ világháborút követõen nagymértékben átrajzolódtak Európa keleti felének határai, és az új államhatárok nem estek egybe az etnikai határokkal. Bár kisebbségi jogvédelemre a trianoni békeszerzõdések aláírásakor kilenc állam kötelezte magát (Lengyelország, Csehszlovákia, Magyarország, Ausztria, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Románia, Törökország, Bulgária és Görögország), a végrehajtást biztosító jogi garanciák hézagossága miatt a szerzõdések elvi jelentõsége sokkal nagyobb a nemzetközi jogvédelemben, mint annak gyakorlati megvalósulása a kisebbségek életében. Ennek oka, hogy a Népszövetség Tanácsa csak akkor volt köteles foglalkozni a beérkezõ panaszokkal, ha egyik tagja azt elõterjesztésre fontosnak tartotta. Így az elsõ világháborút lezáró – leginkább a nagyhatalmak politikai érdekeit és céljait szolgáló – párizs-környéki békék kisebbségi jogvédelmi rendszere (ami St. Germain-i szerzõdés néven vonult be a szakirodalomba) rövidesen összeomlott és csak formális kereteket biztosított.

A második világháború alatt véghezvitt fasiszta népirtás következtében kialakult egy olyan szemlélet, amely a kollektív jogok (ebbe a csoportba tartozik a kisebbségi jogvédelem is) helyett az egyéni jogvédelmet tartotta fontosabbnak. Az idõszak domináns politikusainak megnyilvánulásai is ezt a szemléletet tükrözték: „…a nemzeti kisebbségek kiûzése a leginkább kielégítõ és célravezetõ megoldásnak látszik.” (Churchill, 1944. dec.15.)[11]
 „Csehszlovákia nemzeti állam lesz, nemzeti kisebbségek nélkül; ezt a célt pedig részben a kisebbségek kiûzésével, részben erõszakos asszimilálásukkal kell elérni.” (Beneš)[12]

„A mi célunk az legyen, hogy a faji kisebbségek asszimilálódjanak azokban az országokban, ahol élnek; sokkal inkább, mint az, hogy meghosszabbítsuk az életüket.” (Hood)

Ezen nemzetközi hangulat eredménye, hogy sem az ENSZ Alapokmányába (1945 június), sem az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába (1948), nem került bele a kisebbségek jogaival foglalkozó külön cikkely. (Ám ez utóbbi népirtásról szóló kiegészítõ egyezménye már kisebbségi csoportokat említ.) „Ha tiszteletben tarják az egyéni emberi jogokat, nincs szükség a kisebbségek jogának proklamálására” – mondja E. Roosevelt. Kisebbségi csoportjogról elõször az ENSZ által 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 27. cikkelye tesz említést.

Az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet (EBESZ) tevékenységének folyamatában érdemes kiemelni a helsinki konferenciát (1975), a bécsi utótalálkozót (1989), a koppenhágai konferenciát (1990) és az isztambuli konferenciát (1999). Ezen tanácskozások zárónyilatkozatai a kisebbségi jogokat egyéni és kollektív jogként is értelmezik, kimondják a határok sérthetetlenségét, a kisebbségekhez való tartozás egyéni megválasztásának jogát stb.

            Az Európa Tanács (ET) keretében a kisebbségek védelmében született alábbi nemzetközi dokumentumokat érdemes megemlíteni:

– Az Emberi Jogok Európai Egyezményének bizonyos cikkelyeit (1950) - pl.: 14-es – fel lehet használni a kisebbségek védelmében.

– Az ET Parlamenti Közgyûlésének 1134-es (1990) ajánlásában – fõleg a Kelet-Európában lezajlott politikai változások hatására – azt javasolta a Miniszteri Bizottságnak, hogy a nemzeti kisebbségek védelmére dolgozzon ki egyezményt.

– Az ET Parlamenti Közgyûlésének 1201-es ajánlása (1993) elõször tesz kísérletet a „nemzeti kisebbség” definiálására, de egyértelmûvé teszi, hogy a menekülteket, migránsokat, vendégmunkásokat, bevándorlókat nem tekinti nemzeti kisebbségeknek, a cigányokat azonban igen. Az ajánlás 5. cikkelye alanyi jogként nevezi meg a kisebbségi nyelven történõ névhasználatnak, az oktatásnak, a közéletben való részvételnek és kulturálódásnak, valamint a politikai pártalapításnak a jogát. A 11 törvénycikk arról rendelkezik, hogy azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbségek többségben vannak, joguk van autonóm hatóságok felállításához. Ez az elgondolás a többség számára mindig a függetlenségre való törekvést jelenti, és ezért politikai ellenállásba ütközik.

– A Keretegyezmény (1994) olyan dokumentum, amelyet kifejezetten a kisebbségek védelmének szentelt az ET. A kisebbségek definícióját nem tartalmazza, mert a felek nem tudtak olyan meghatározást találni, amelyben egyetértettek volna. Noha a 3. tc. tartalmazza az identitásválasztás szabadságához való jogot, a rendelkezések többsége állami kötelezettségeket fogalmaz meg kisebbségi jogok helyett a következõ „nagyvonalú” terminusokkal: „…a felek törekedni fognak arra, hogy…figyelembe véve sajátos körülményeiket”, „…a felek tartózkodnak olyan intézkedések meghozatalától…” stb.

– Állami kötelezettségvállalásokat fogalmaz meg alanyi jogok helyett a Nyelvi Charta (1992) is, s hasonlóan a Keretegyezményhez, megsértése esetén nem lehet Az Európai Emberi Jogi Bírósághoz fordulni, csak az adott állam jelentéseire reflektálva fogalmaz meg ajánlásokat a Miniszteri Bizottság. A Nyelvi Charta 1törványcikke tartalmazza a kisebbségi és regionális nyelvek definícióját, Preambuluma pedig elidegeníthetetlen jogként fogalmazza meg a regionális vagy kisebbségi nyelv magánéleti és közéleti gyakorlásának jogát. A III. rész 90 rendelkezése közül az államok kötelesek legalább 35-öt teljesíteni.

A legfontosabb nemzetközi dokumentumokból látható, hogy legtöbbjük alanyi jogok helyett állami kötelezettségeket fogalmaz meg, valamint ellenõrzési rendszere pedig az államok jelentésein alapul. Gyengíti az egyezmények jogi erejét és egyben a kisebbségek jogait is az a hézagos megfogalmazás, amely túl nagy mozgásteret enged az államoknak, hogy sajátos körülményeiknek megfelelõen alakítsák kisebbségpolitikájukat.

Ausztriában a népcsoportokra vonatkozó jogforrások részben a Monarchia korabeliek, részben az Elsõ és Második Köztársaságból származnak. A következõkben megfigyelhetõ, hogy a szövetségi államon belüli jogalkotás igyekszik megfelelni a nemzetközi jogi elvárásoknak.

A népcsoportokra vonatkozó alkotmányjogi források közül elsõként az Osztrák-Magyar Monarchia 1867/142-es számú állami alaptörvényének 19. törvénycikkében találkozunk a kisebbségek (néptörzsek= Volkstämme) széleskörû védelmével: „Az állam összes nemzete egyenjogú… Az állam elismeri az országszerte használatos nyelvek egyenjogúságát az iskolákban, hivatalokban és a nyilvános életben.”

A St. Germain-i államszerzõdés 1920/303 számú törvényének 62-tõl 69-ig terjedõ törvénycikke tartalmaz kisebbségvédelmi jogokat, amelyek a wilsoni pontok hatására kerültek az államszerzõdésbe.

1955-ös államszerzõdés 1955/152-es 6-7. örvénycikke tartalmaz kisebbségi jogokat. A 7.tc. a szlovén és horvát kisebbségeket népcsoportként jelöli meg, és területileg három szövetségi tartományban szabályozza jogaikat: Karintiában, Stájerországban és Burgenlandban. Kimondja, hogy a szlovén és horvát kisebbség ugyanazokat a jogokat élvezi, mint bármelyik osztrák állampolgár, beleértve saját nyelvhasználatuk jogát is, de nem határozza meg, hogy kik és milyen kritériumok alapján sorolhatók a szlovén vagy horvát kisebbségekhez. Kimondja az alapfokú oktatáshoz való jogot horvát és szlovén nyelven, és engedélyezi az anyanyelvi középfokú oktatást is korlátozott mértékben, de a megfogalmazás itt sem pontos és egyértelmû. A törvényi szabályozás elõírja az iskolai tantervek kidolgozását, valamint azt, hogy az Oktatási felügyeletnél létre kell hozni horvát és szlovén iskolákkal foglalkozó osztályokat. Hivatali nyelvként a német mellett lehet a horvátot és szlovént is használni. A törvény meg sem említi a cseh és a magyar kisebbséget. Lehetõvé teszi kétnyelvû helységnévtáblák használatát is, de pontatlansága miatt ez napjainkban is problémákat okoz.[13] Az elszenvedett hátrányos elbírálások miatt az 1968-ban megalakult Burgenlandi Magyar Kultúregyesület 1983. május 5-én alkotott Májusi Deklarációjában azt a határozatot hozta, hogy az 1955-ös Államszerzõdés 7. törvénycikkét teljes mértékben magára is vonatkoztatja.

A törvényi szabályozások sorában jelentõs az 1976-os népcsoporttörvény (Volksgruppengesetz), amely kerettörvény, és leginkább általános megfogalmazásokat tartalmaz; a konkrét rendeletek kidolgozását a szövetségi vagy tartományi kormányra hagyja. A szövetségi kormány ezzel kapcsolatban a következõ rendeleteket hozta:

– A népcsoporttanácsokról (1977),

– A szlovén-német kétnyelvû település-táblákról (1977),

– Azon intézmények meghatározása, ahol a szlovént mint hivatali nyelvet is lehet használni (1977),

– A népcsoporttanácsok tagjainak járandóságáról (1979),

– A horvát nyelv használata a közhivatalokban (1990).

A törvény hiányossága, hogy az oktatásüggyel nem foglalkozik. A gyakorlatban történõ megvalósítása ellentmondásos, mert a rendeletek bizonyos népcsoportokra vonatkoznak, másokat pedig meg sem említenek, amint ez a fenti felsorolásból is látszik.

A törvény egyik legfontosabb intézkedésében kimondja, hogy a kisebbségek az újonnan megalakuló népcsoporttanácsokon keresztül tudják érdekeiket érvényesíteni. A népcsoporttanácsok megalakulása azonban nagyon lassan történik. (Az 1979-ben megalakult magyar népcsoporttanács ma már 16 fõt delegálhat, amelybõl 8 szervezeti és 8 egyházi, illetve politikai, 1989-ben létrejött a szlovén, 1993-ban pedig a horvát népcsoporttanács, amelyek összesen 24 fõt delegálhatnak.) A törvény rendelkezik a népcsoportok támogatásáról, a földrajzi elnevezésekrõl, a nyelvhasználatról a közhivatalokban.

A horvát és szlovén kisebbségi szervezetek kifogásolták, hogy a kisebbségi nyelvhasználat bizonyos hivatalokban nincs egyértelmûen szabályozva, így a biztosítók, a kamarák és az önkormányzatok esetében. Gyakran nehezen tudnak delegálni a népcsoporttanácsba olyan személyt, aki alkalmas a feladat ellátására. A népcsoporttanács alapvetõen tanácsadó, nem pedig döntéshozó testület, s ez korlátozza hatékonyságát. A tanácsok a szövetségi kormány alá vannak rendelve, de eredményességüket visszaveti, hogy a tartományi kormányok nem vonják be õket a döntés-elõkészítésbe, holott ezt a törvény lehetõvé tenné.

A mindennapi életben az anyanyelvhasználat a hivatali közegben (Amtssprache) valósult meg leginkább, de csak a szlovén és a horvát nyelv esetében, azonban ezt az illetõ népcsoportok nem tartják kielégítõnek. A felkínált lehetõséget ugyanakkor különbözõ mértékben veszik igénybe, vagy egyáltalán nem használják ki. A hivatali formanyomtatványokhoz nem lehet hozzájutni az adott kisebbség nyelvén. A törvény szerint azokban hivatalokban, ahol a kisebbség nyelvét nem beszéli egy alkalmazott sem, kötelezõ tolmácsot biztosítani, de erre általában pénzügyi okok miatt nincs lehetõség, vagy egyes népcsoportok (például a magyarok) nem is igénylik.

A topográfiarendelet (Topographieverordnung – Burgenland, BGB1.IINr. 170/2000) lehetõvé teszi, hogy a helységnévtáblákon szereplõ elnevezéseket ne csak német, hanem horvát és magyar nyelven is feltüntessék. A magyar települések közül az alábbiakra kerültek ki kétnyelvû táblák: Felsõõr, Alsõõr, Õrisziget, Felsõpulya. Ezeken a településeken a magyar nyelv 2000. október 1-tõl a hivatalokban is használható.

Az Alkotmánybíróság 2002. június 26-án kiadott rendelete újra megerõsítette, hogy az 1955-ös államszerzõdés 7. törvénycikke a karintiai szlovének által lakott teljes területre vonatkozik, s elismeri a kétnyelvû iskoláztatáshoz való jogot, elfogadja a szlovént második hivatali nyelvként, illetve biztosítja a kétnyelvû helységnévtáblák kihelyezéséhez való jogot.

 

 

A magyarországi jogrendszer változásai és a kisebbségek

 

Egészen az 1989-90-es rendszerváltásig nem voltak olyan szervezetek a magyar kormányzati rendszerben, amelyek a határon túli magyarsággal kapcsolatos feladatokat láttak volna el. Az egyes szocialista országokkal a szocialista internacionalizmus jegyében kötött barátsági szerzõdéseknek nem voltak kisebbségi kérdésekkel foglalkozó részei (pl. a Szovjetunióval kötött 1967. évi VI. tv.), mivel a kisebbségi ügyet az egyes országok belügyének tekintették.

            Az alapszerzõdések és a kisebbségi egyezmények között sem találunk olyat, amely Magyarország és Ausztria között jött volna létre 1989-tõl napjainkig, noha minden olyan szomszédos országgal született ilyen szerzõdés, ahol magyarok kisebbségben élnek.

Egy 1999-es találkozón, amelyen a magyar kormányzati vezetõk és a határon túli magyar szervezetek képviselõi vettek részt, határozták el a résztvevõk a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) megalakítását. A MÁÉRT üléseire a burgenlandi magyarság körébõl elõször 2001-ben hívtak meg delegációt.

A határon túli magyarság körében utolsóként Ausztriában, 2001-ben Alsóõrben létrejött az Illyés Közalapítvány alkuratóriuma, amely évi 9 millió forint támogatást biztosít a burgenlandi magyarok kulturális költségeihez.

 

A mindennapok gyakorlata

 

Egyházi élet

1918 után a kisebbségi státusba került magyarság életében az egyháznak is döntõ szerep jutott a magyar nyelv megtartásában. A legnehezebb idõszak 1938-ban kezdõdött. A hitleri diktatúra nem vett tudomást a kisebbségekrõl. Megszûntek a felekezeti iskolák. Az „idegen szóért” börtön járt. Misét és istentiszteletet viszont tarthattak az egyes kisebbségi nyelveken.

A magyar népcsoport három felekezethez tartozik: Felsõpulya és Alsóõr lakói katolikusok, a felsõõriek reformátusok vagy katolikusok, az õriszigetiek pedig luteránusok. Ma mind a négy településnek van magyar ajkú lelkésze. A legnagyobb gond a pulyaiak magyar nyelvû miséjének megtartásával kapcsolatban merült fel. A településen a redemptoristák[14] látták el lelkészi feladatukat 1934 óta, de a helyiek elmondása szerint a magyar nyelv ápolásáért nem tettek túl sokat, és a gyerekeket sem tudták megnyerni a hittanórákon. Hosszas utánajárással a püspöknél sikerült elérni, hogy a településen lelkészváltás következzen be 2002-ben.

Az 1976-os Népcsoporttörvény szabályozza az egyházak támogatását, illetve a tanácsba delegáltak összetételét. Az egyházak támogatottsága az egyéb szervezeti juttatásokhoz képest igen alacsony. (2001-ben: a Felsõõri Református Egyházközség: 50.000 ATS, a Szigeti Evangélikus Gyülekezet: 30.000 ATS, a Római Katolikus Plébánia Alsóõr: 25.000 ATS és a Római Katolikus Plébánia Középpulya: 75.000 ATS támogatást kapott.) A népcsoporttanácsba ma is 1-1 képviselõt küldhet a katolikus, ill. a protestáns (evangélikus és református) egyház.

Õriszigetre 1992-ben egy fiatal lelkészházaspár érkezett, akik nemcsak hitükben, de magyarságukban is igyekeznek erõsíteni a kb. 300 lelkes falut. Burgenlandban általában hetente egyszer tartanak misét a kisebbség nyelvén, vasárnap. A horvátok esetében elõfordulnak egynyelvû, ill. kétnyelvû misék is. A horvátok és a szlovének katolikusok. A paphiány a horvát kisebbségre is jellemzõ.

 

Oktatásügy

Az anyanyelvi oktatáshoz való jog a legfontosabb feltétele a kisebbségek fennmaradásának. Mivel térségünkben az államhatárok és a nemzetiségek által lakott területek határai nem esnek egybe, így ez általános problémának tekinthetõ. Bár az államok nemzetközi és belsõ szerzõdésekben is garantálják a kisebbségek anyanyelvi mûvelõdésének jogát, a hatályos törvények gyakorlati megvalósulása más képet mutat, holott ez nemcsak az egyes állampolgároknak, hanem az egész régiónak is érdeke lenne, valamint illeszkedne az Európai Unió multikulturális szemléletéhez, illetve a kisebbségi nyelvet és kultúrát támogató álláspontjához is.

A kisebbségi oktatás szempontjából a világban sok jó és sok elfogadhatatlan modell is létezik. Vannak olyan kisebbségi iskolák, amelyekben a kisebbség nyelvén tanítanak minden tantárgyat az alapfokú oktatás elsõ éveiben. A következõ, még mûködõképes fokozata a kisebbségi oktatásnak az, amikor az anyanyelvet, irodalmat, történelmet, földrajzot és az éneket tanítják anyanyelven, a kevésbé szubjektív és kultúrához nem kötõdõ tantárgyakat pedig az állam nyelvén. A harmadik, de már elfogadhatatlan modellben is szerepel az anyanyelv oktatása heti pár órában – idegen nyelvként. Ez a modell nem menti meg a kisebbséget anyanyelvének elvesztésétõl.

Ausztria már a St. Germain-i kisebbségvédelmi szerzõdésben kénytelen volt kötelezettséget vállalni arra, hogy biztosítsa a kisebbségek számára az anyanyelvi oktatást. 1921-ben a Csehszlovákiával kötött Brünni szerzõdés is tartalmaz kisebbségvédelmi jogokat a bécsi csehek oktatásával kapcsolatban. Bár az 1937-es iskolatörvény lehetõvé tette a kétnyelvû oktatást, a német nacionalizmus idõszakában ennek érvényesítésérõl szó sem lehetett. 1938 után megszûntek a kisebbségi egyházi iskolák, a II. világháború után pedig a magyar nyelv már csak választható tantárgyként szerepelt. A törvény szerint a kisebbségi nyelv akkor lehet az oktatás nyelve, ha az adott településen, a legutolsó népszámlálás szerint legalább a lakosok 70%-a a kisebbséghez tartozik. Ha 30-70% között van ez az arány, akkor az oktatás nyelve német és kisebbségi. Ha kevesebb, mint 30%, akkor a német az oktatás nyelve, jóllehet az önkormányzat, ill. az iskola döntése alapján fakultatívan tanulhatják a saját nyelvüket. A törvény megvalósításában az jelentett problémát, hogy az osztrák népszámlálások a használati nyelvre, nem pedig az anyanyelvre kérdeztek rá. Az 1955-ös államszerzõdés a szlovének és horvátok számára teszi lehetõvé három tartományban (Burgenland, Karintia, Stájerország) a kisebbségi oktatást elemi iskolai szinten, és korlátozott mértékben középfokon.

 

Szlovén kisebbségi oktatás

 

Karintiában 5 kétnyelvû magánóvoda mûködik (1990-es adat), és léteznek olyan önkormányzati óvodák is, ahol folyik szlovén oktatás. A gyakorlat azt igazolja, hogy megvalósulás nem annyira a törvényektõl függ, hanem az igénytõl és a pénztõl. A Karintiai Kisebbségi Iskolatörvény szlovén területeken teszi kötelezõvé a kétnyelvû oktatást. A diákoknak beiratkozásnál jelezniük kell erre vonatkozó igényüket.

A törvény kétfajta oktatási formát tesz lehetõvé: 1. kizárólag szlovén nyelvû alapfokú oktatást az általános iskolában (Volksschule und Hauptschule), 2. kétnyelvû oktatást az általános iskolákban. Az elsõ típus érdektelenség miatt nem valósult meg, a második típus pedig a következõképpen alakult a gyakorlatban: az 1-3 osztályokban kétnyelvû, a 4-8-ig német nyelvû az oktatás, és heti 4 órában kötelezõen tanulják a szlovén nyelvet. 1990-ben egy alkotmánybírósági végzés értelmében a szlovén oktatás területi hatályát kiterjesztették. A kisebbség bizonyos köreiben ez félelmet ébresztett, mert szerintük a törvény a szlovénnek, mint (idegen) nyelvnek az oktatását erõsíti, s ezzel a szlovén tannyelvet háttérbe szorítja.

1957-ben megalakult Klagenfurtban a Szlovén Szövetségi Gimnázium, ahol évi 450 diák tanulhat kizárólag szlovén nyelven. 1990-tõl ugyanitt nyílt meg a kétnyelvû Kereskedelmi Szakközépiskola (Handelsakademie). A klagenfurti Szövetségi Pedagógiai Fõiskolán képeznek tanítókat szlovén és kétnyelvû osztályok számára.

 

A burgenlandi helyzet

 

Az óvodákkal kapcsolatos rendeletek megalkotása a tartományok feladata. 1989, 1994 után 2002 júliusában kiadták a legfrissebb burgenlandi óvodatörvényt, amely heti 6 óra helyett 9 órában határozza meg azt a minimális óraszámot, amelyet a kisebbség nyelvén tartott foglalkozásokra kell fordítani. A törvénynek azt a pontját sérelmezik a kisebbségek, amely kimondja, hogy a kétnyelvû óvónõnek két éven belül le kell tennie mindkét nyelvbõl a nyelvvizsgát. A törvény lehetõvé teszi, hogy a bölcsõdékben és a napközi otthonokban is tanítsák a kisebbségi nyelvet.

1994-es kisebbségi iskolatörvény egész Burgenlandban biztosítja a kétnyelvû oktatást, ha a szülõk legalább 25%-a ezt kívánja. A kisebbségi nyelv alternatív tantárgyi oktatásához a diákok minimális létszámát 25-rõl 8-ra csökkentették, de egy már mûködõ csoport akár 5 bejelentett iskolással is folytathatja a munkát.

1992/93-ban a négy magyar tannyelvû óvodában 35 gyereket neveltek. Felsõpulyán 2000-ben kb. 75-80 gyerek tanult játékosan magyarul heti húsz órában, noha a törvény a kilenc óra minimumot teszi kötelezõvé. A gyerekek a város több rendezvényén bizonyították, milyen szép eredményeket értek el.

Általános iskolai szinten az 1998/99-es tanévtõl van arra lehetõség, hogy az 1-4. osztályban a gyerekek idegen nyelvként tanulják a magyar nyelvet heti 2–3 órában. Beiratkozáskor jelezni kell ezt a szándékot, s ha a gyerekek vállalták a magyar nyelv tanulását, akkor azt négy évig kötelezõen tanulni kell. Hasonló a helyzet a felsõ tagozatban is; az osztály fele horvátot, másik fele magyart tanulhat heti 4 órában. Két kétnyelvû elemi iskolában és kilenc magyar alternatív tantárgyú elemi iskolában 50 gyerek tanult két nyelven, és 170 választotta alternatív tantárgyként a magyart. Ma egyetlen kétnyelvû elemi iskola létezik Alsóõrben, és 21 magyar alternatív tantárgyú elemiben oktatják a magyart. (Kiegészítõ adat: 1989-ben az általános iskolákban 525-en tanultak horvátul és 79-en magyarul. Burgenlandban 2001/2002-ben már kb. 660 diák tanult magyarul.)

Az 1962-ben alapított felsõpulyai gimnáziumban 1987-ben indították el azt a horvát-magyar nyelvû ún. „pannon osztályt”, amelyben a diákok heti 3 órában tanulhatják anyanyelvüket idegen nyelvként. A Felsõõri Kéttannyelvû Gimnázium magyar diáklétszáma évrõl évre növekszik (ezek azonban nemcsak népcsoportbeliek). 2002-ben heten érettségiztek magyarból. Ez évtõl a nagymartoni kereskedelmi akadémián bevezették a magyar nyelv tanítását.

Horvát nyelvet három burgenlandi gimnáziumban lehet tanulni választható kötelezõ tárgyként (Oberpullendorf, Eisenstadt, Oberschützen). A 80-as évektõl a horvát nyelv és kultúra erõs fejlõdésnek indult: 1982-ben megjelent a burgenlandi horvát-német szótár elsõ kötete, rádió és tv adások hallhatók horvát nyelven, a horvát egyesületek kiemelt pénzügyi támogatást kapnak stb. Ez a széleskörû horvát nyelvhasználat tovább erõsíti az identitástudatot. A Szabadbárándon (Grosswarasdorf) mûködõ horvát mûvelõdési ház (KUGA) számos kisebbségi rendezvénynek adott otthont. A nyelvmegõrzés szempontjából fontos volt az anyaországi horvátokkal való kapcsolat felvétele.

Anyanyelvi oktatás az 1994-es iskolatörvény óta a roma népcsoport számára is lehetséges. Megalakult a Burgenlandi Romák Népfõiskolája. A roma nyelvet írásban is lehet használni – a grazi egyetem nyelvészeti tanszéke segítségével elkészült egy roma-német szótár is.

Bécs (csehek): A Komenius Egyesület tart fenn Bécsben egy óvodát és egy magán általános iskolát (Volks- und Hauptschule) évi 150 diákkal.

Összességében elmondhatjuk, hogy az ausztriai kisebbségek – kevés kivételtõl eltekintve – a kisebbségi nyelvet „idegen” nyelvként tanulják átlagosan heti 2-3 órában. Bár a statisztikai adatok fellendülést mutatnak, nõ a kisebbségi nyelvet tanulók száma, a jelenleg biztosított oktatási rendszer mégsem alkalmas sem a nyelvelsajátításra, sem a kulturális kötõdés megerõsítésére, sem az asszimiláció lassítására.

 

Média

A média szerepe a kisebbségek életében szintén nagy jelentõségû. Ausztriában az ORF-nél a horvát és szlovén kisebbség önálló szerkesztõséggel rendelkezik, és az adó a kisebbségek számára is elfogadható percidejû adásokat sugároz. A magyarok a horvát szerkesztõségen belül kaptak csak helyet. A BMKE 2000-ben Felsõpulyán közzétett sajtónyilatkozatában sérelmezi a burgenlandi magyarsággal szemben tanúsított példátlan bánásmódot. Követelték a heti 30 perces magyar nyelvû rádióadás bõvítését 255 percre, valamint, hogy az ORF horvát nyelvû hírei után naponta 3 alkalommal hangozzon el 5 perces magyar nyelvû híradás, valamint legyen naponta egy önálló 20 perces magyar nyelvû rádióadás.

Követelték, hogy havi rendszerességgel, minden hónap elsõ vasárnapján sugározzanak magyar nyelvû tévéadást is (az eddigi évi négy alkalom helyett), valamint egy magyar nyelvû szerkesztõség létrehozását. A követelések nagy része továbbra sem valósult meg.

 

Nyelvhasználat a hivatalokban, üzletekben és a mindennapi beszédhelyzetekben

A közéletben, a hivatalokban a törvény lehetõvé teszi az anyanyelv használatát, de a feltételeket legtöbbször nem teremtik meg ehhez. Az is elõfordul, hogy a kisebbségek nem élnek a törvény adta lehetõségekkel, mert úgyis tudnak németül. A vasfüggöny leomlásával egyre nagyobb az érdeklõdés a kisebbségi nyelvek iránt, a határ melletti falvakban örülnek, ha magyar eladót foglalkoztathatnak. A magyar falvak köznyelve is inkább a német, de aki tud, szívesen megszólal magyarul.

 

Összegzés

 

Ausztriában a kisebbségpolitika sosem volt létfontosságú, mindig mindenkori a bel-, és külpolitikai helyzetnek próbált megfelelni, így hosszú távú stratégiát sem dolgoztak ki a kisebbségi kérdés megoldására. A legtöbb konfliktus forrása az 1955-ös Államszerzõdés 7. cikkelye, amely két kisebbség számára biztosítja a többségi jogokat, azonban ezeknek a gyakorlatba történõ átültetése mai napig nem valósult meg. Az 1976-os Népcsoporttörvény azért nem jelent megoldást, mert elfogadása a szlovének és horvátok számára az államszerzõdésben foglaltakhoz képest visszalépést jelentett. A horvátoknak és szlovéneknek mindig az a bizonyos 7. cikkely a hivatkozási alap a jogaikért folytatott küzdelemben. Noha ennek a hatályosságát azóta több rendelet is megerõsíti, a törvénynek mégsem sikerül érvényt szerezni a gyakorlatban.

 

Irodalom

 

Baumgartner, G. – Müllner, E. – Münz, R. 1989. Identität und Lebenswelt, Ethnische, religiöse und kulturelle Vielfalt im Burgenland. Eisenstadt

Baumgartner, G. 1995. 6xÖsterreich.  Gesichte und Aktualle Situation der Volksgruppen. Hrsg. Von Ursula Hemetek für Initiative Minderheiten. Klagenfurt, Celovec: Drava Verlag

Bauböck, R. – Baumgartner, G. – Perchinig, B. – Pintér, K. 1988. ... und raus bist du! Ethnische Minderheiten in der Politik, Wien

Burgenländische Ungarn 2001. Burgenländisches Jahrbuch. Eisenstadt: Österreichische Volksgruppenzentrum

Burgenthal, Th. 2001. Nemzetközi emberi jogok. Budapest: Helikon

Für Lajos 1988. A kisebbségi jogvédelem történetébõl. Magyarok a Kárpát-medencében. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest: Pallas, 320-324

Gal, Susan 2002. Mi a nyelvcsere és hogyan történik? A.Jászó A. – Bódi Z. (szerk.) Szociolingvisztikai szöveggyûjtemény. Budapest: Tinta Könyvkiadó

Grundlagenberich der Bundesregierung über die Lage der Volksgruppen in Österreich. 1977. Bundespressedienst. Die Obere Wart, Oberwart

Henke, R. 1988.  Leben lassen ist nicht genug - Minderheiten in Österreich. Wien: Kremayr&Scheriau

Holzer, W. – Münz R. (Hg) 1993. Trendwende? Sprache und Ethnizität im Burgenland, Passen Verlag,

Kiss J. (szerk.) 2001. Magyar dialektológia. Budapest: Osiris

„Magyarok a Világban – Kárpát Medence” 2001. Budapest: Ceba Kiadó  (A burgenlandi részt: Csoknyai Péter, Galambos Iréneusz, Kelemen László szerkesztették)

Pfeil, B. S. 1999. Die Erhaltung von Minderheitensprachen in Europa und das aktuelle Europarat-Instrumentarium. Europa Ethnica. Vierteljahresschrift für Nationalitäten-fragen 56. Jg. 2–18. p.

Somogyi László 2001. „Die Burgenlándischen Magyaren” – saját kiadás, Felsölövõ

Suppan, A 1983. Die österreichischen Volksgruppen. Tendenzen ihrer gesellschaftlichen Entwicklung im 20. Jahrhundert, Wien.

Szeberényi Lajos 1988. Õrvidéki magyarok. Felsõõr (=Õrségi füzetek)

Szépe György 2001. Nyelvpolitika: Múlt és jövõ. Pécs: Iskolakultúra

Veither, Th. 1970. Das Recht der Volksgruppen und Sprachminderheiten in Österreich. Wien.

Veither, Th. 1979 Das österreichische Volksgruppenrecht seit dem Volksgruppengesetz. Wien Wien.Volksgruppenreport (1996, 1997, 1998, 1999) - Österreichisches Volksgruppenzentrum

Widder, R. (Hrsg.) 2000. „Geschichte der Österreichischen Bundesländer seit 1945 – Burgenland”. Köln–Weimar: Böhlau Verlag,

www.aeiou.at

www.umiz.at

www.volksgruppen.orf.at/orf

www.zigh.at/bk/rechte/htm

Zsiga Tibor 1991. Burgenland, vagy Nyugat-Magyarország - Burgenland oder Westungarn. Oberwart: Burgenlandi Magyar Kultúregyesület / Burgenländisch-Ungarischer Kulturverein